PM Online | Színház

Krisztik Csaba, a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja kapta idén a Kaszás Attila-díjat – vele beszélgettünk a nem mindig zökkenőmentes színészi pályáról, a testtudat fejlesztéséről és a jövőbeni vágyairól.
A Kaszás Attila-díj egy színész számára nemcsak szakmai, hanem magánemberi elismerés is. Számodra mik azok a szellemi értékek, amiket a mestereidtől tanultál és a legfontosabbnak tartasz ezen a pályán?

K. Cs.: Jordán Tamás és Lukáts Andor voltak az osztályvezető tanáraim, akik a közösségben való együttélés alapjait tanították meg az első évben. Huszonketten voltunk az osztályban, ami nagy létszámnak mondható a színművészetin, ezáltal még erőteljesebb és fokozottabb volt a közösségben való részvétel, az együtt gondolkodás-dolgozás fontossága, az egymásra hagyatottság, a szó jó értelmében. A színész a társaiból táplálkozik, a másik munkáját tudja beépíteni a sajátjába, és fordítva. Ennek az élvezetét és fontosságát próbálták megtanítani az osztályfőnökeim, és ez az, ami a legfontosabb és a mai napig vonalvezető számomra, ennek próbálok megfelelni.

Mind a kollégáid szerint, mind a kritikai visszhangok alapján elmondható, hogy példaértékű alázattal dolgozol. Ez tanulható vagy ösztönös? Tudatos-e egyáltalán részedről?
K. Cs.: Tanulható, ösztönös és tudatos. A színészet bizonyos részei tanulhatóak, még azok is, amelyek az ún. tehetségből fakadnak. A tehetség egy absztrakt fogalom, és szerintem konkrétan nem a színészethez van tehetsége az embernek, hiszen ezen belül nagyon sok apró részlet van. Például attól még lehet valaki remek színész, mert nem tud énekelni, mert ez a része tanulható, fejleszthető. Nagyon sok olyan operaénekesről hallottam, akiknek nincs ritmusérzékük, de kiválóan énekelnek. Az alázathoz visszatérve: vannak helyzetek, amikor az ember azt érzi, hogy sokkal jobban tud mindent a másiknál, ez gőgös attitűdöt szülhet, de ha érzem, hogy ez kezd eluralkodni rajtam, akkor visszafogom magamat, mert tudom, hogy egy közösségben nem úgy van, hogy jobban tudok bármit is, hanem hozzáteszem az egészhez azt, amit gondolok.

Hat évvel ezelőtt egy év szünetet tartottál. Mi miatt tértél vissza ehhez a pályához?
K. Cs.: Nem is akartam soha letérni erről a pályáról. Hogyha én szünetet tartanék most vagy a jövőben, az azért lenne, mert ezt a pályát szeretném folytatni. Akkor azt éreztem, hogy többet ártanék magamnak, ha mindenáron, a rossz érzéseim és kételyeim ellenére is erőltetném a munkát. Kezdtem fásultnak érezni magamat, nem voltam kellőképpen motivált, és fizikai fájdalmakat is éreztem, amiket a tánc, az előadások okoztak. Túlságosan elhasználtam a testemet, és amikor ez nagyon hosszú időn keresztül nem regenerálódott sem lelkileg, sem fizikailag, tudtam, hogy változtatni kell, és a szünetet éreztem a legjobb megoldásnak. Nem akartam bezárni semmilyen ajtót, nem akartam kategorikusan elmenekülni és másokra mutogatni, inkább igyekeztem hasznosan eltölteni ezt az időszakot nyelvtanulással és egy másfajta munka megismerésével. Aztán egy év kihagyás után sikerült megújultan folytatni, és a Fortéba egy nagy szereppel, a Peer Gynttel térhettem vissza.

Hogyan formál téged, hogy két csapathoz is tartozol? Mit jelent a Forte Társulat, és mit a Vörösmarty Színház számodra?
K. Cs.: A Forte egy szűkebb közösség, nincs egy nagy intézmény mögötte, ezáltal nagyobb művészi szabadságot ad, lazábbak a szabályai, a nézőközönsége is speciális. Fehérváron a Vörösmarty Színháznak kell kiszolgálnia az egész várost és vonzáskörzetét, míg a Forte előadásaira az jár, aki kifejezetten a mi csapatunkat akarja látni. A Vörösmarty Színház másféle szempontok alapján működik, de számomra összekapcsolódik és kiegészíti egymást a két közösség. Fehérváron ott van a nagyszínpad lehetősége, ami egy egészen más típusú előadót kíván, színes a repertoár, sokféle műfajban kipróbálhatom magam, nagyobb a közösség, ami szintén egy más típusú jelenlétet igényel, és a közönséggel való találkozás is különlegesebb.