Interjú
A trombita rabja
2014-12. szám / Sz. K.
Geiger Györgyöt 20 évesen még azzal vigasztalták operaházi kollégái, hogy már csak 25 évet kell kibírnia, de aztán az évek során az akkor még megoldhatatlannak tűnő feladatok okozta félelemből olyan izgalommal teli boldogság lett, aminek január 5-én is tanúi lehetünk a Budapest Music Centerben, a trombitaművész 70. születésnapját ünneplő koncerten, ahol írásaiból és fotóiból is ízelítőt mutat.
Hetvenedik születésnapja kapcsán írt esszéjében azon morfondírozik, hogyan kellene abbahagyni a zenélést. Furcsa ezt egy olyan művésztől olvasni, aki máig szólókoncerteket ad, és egyáltalán nem tűnik úgy, hogy fáradna…
G. Gy.: 70 év az 70 év, de elismerem, hogy jogos a felvetés. Ám a trombitálás azért valahol sport is, hiszen az arc, az ajkak izmainak különleges erőállapota és az átlagon felüli tüdőkapacitás nélkül, melyeket napi több órás tréninggel fejlesztünk, elképzelhetetlen a kiemelkedő művészi teljesítmény. Az volt a gondolat igazi apropója, hogy 20 évesen váratlanul és teljesen felkészületlenül felvettek az Operába első trombitásnak egy próbajáték után, amire csak azért mentem, hogy megérezzem az e fajta megméretés hangulatát. Így azután azonnal be kellett ülnöm az előadásokra szinte próba nélkül. Ez pedig eleinte nagyon ijesztő volt. A kollégák ekkor azt mondták, alig titkolt malíciával, hogy ne törődjek semmivel, már csak 25 évet kell kibírnom. Ennek a hírnek nagyon megörültem, mert kiszámoltam, hogy akkor még csak 45 éves leszek, vagyis bőven lesz még időm élni. De azt végképp nem gondoltam volna, hogy még ennyi idősen is játszani fogok. A Rádiózenekarból, ahová 4 év operai munka után szólamvezető trombitásként kerültem, immár öt éve nyugdíjba mentem, de azóta is vannak szóló feladataim, ahogy mindig, egész pályám során. Tíz trombitaversenyt írtak számomra, melyeket bemutattam koncerteken, némelyeket külföldön is, és lemezre is játszottam valamennyit. De az az igazán fontos ebben, hogy amikor kap az ember egy kottát, amit még soha senki nem látott és nem játszott, mit tud kihozni belőle, ami sikerre viheti a szerzői invenciót. Ez sok esetben nem volt egyszerű, de még ma is inspirál.
Ahhoz képest azért, hogy 45 évesen abbahagyhatta volna, már a második 25 évét tölti a trombitásként.
G. Gy.: Amikor fölveszem a hangszert és azt hallom, hogy szinte ugyanúgy szól, mint régen, akkor azt gondolom, elég nagy hiba lenne veszni hagyni a még kikívánkozó egészséges hangokat. De amikor már nem így lesz – szeretném hinni, hogy észre fogom venni –, abbahagyom. Azt azonban még mindig nem tudom, hogyan, mert ahogy korábban megfogalmaztam: a trombita rabjaként élem meg az én különös, ám igazi, végtelen szabadságomat.
Amit január 5-én meg is ünnepelnek a Budapest Music Centerben.
G. Gy.: A növendékeim kezdeményezték ezt a születésnapi koncertet, mert én magamtól soha nem szorgalmaztam volna ezt egyik kerek évfordulóm kapcsán sem. Először meglepetéskoncertet akartak, de rájöttek, hogy lehetetlen, mert számítanak a játékomra is. Végül Gőz Lászlónak, a BMC alapító-vezetőjének köszönhetően találták meg a helyszínt és az időpontot. Ráadásul a terem előterében a fotóimból is lesz egy kiállítás és valamelyik kisprózám is elhangzik majd. Egyik volt növendékem, Tarkövi Gábor, a Berlini Filharmonikusok szólótrombitása szervezte meg a programot, és hozta össze a fellépő művészeket az elmúlt hónapokban. Teszi ezt úgy, hogy közben szinte minden idejét külföldön tölti. Nem kis feladat. De egy másik volt növendékem például a koncert napján érkezik Kínából. | hirdetés
 |
|
A trombitálás kétségtelenül nagyon fontos része az életének. Hogy jött ehhez a fotózás?
G. Gy.: Az irigység volt az ok. A szólótrombitálás nagyon kényes dolog, a legkisebb hibát is mindenki rögtön meghallja, a nagyobbaktól pedig, ami sok más mellett úgy is megeshet, hogy levegővételkor egy szúnyog repül az ember szájába, még a galambok is felröppennek a háztetőről. Ezért nagy izgalommal jár egy-egy szólókoncert. Ehhez képest pedig irigykedve figyeltem mindig festő és szobrász barátaimat, akik az ő „koncertjeiken”, a kiállítás-megnyitóikon a legjobban sikerült, kiérlelt munkáik mellett állnak karba tett kézzel, és elégedetten mosolyognak. Ehhez volt vágyódásom, hogy én is átéljem ezt a nyugalmat egy produkció bemutatásakor. Erre lett is lehetőségem. A fotótémák a turnék során adták magukat, de itt Soroksáron is elég kinézni az ablakomon, nap mint nap vannak történések, hiszen a nádas és a kicsi Duna éli csendes, de mozgalmas életét. És ahogyan gondoltam, valóban kellemes, földöntúli nyugalom szállt meg a rendhagyó „koncertjeimen”, mikor a megnyitón a híres fotóművész, Tóth József Füles szinte irigykedve dicsérte a gondosan kiválogatott fotóimat. Később azonban rájöttem, hogy mégiscsak szükségem van az igazi koncertekre, a koncert előtti várakozás feszültségére, a lámpalázra és egyáltalán a megszokott életemre. De érdekes, hogy összefüggnek a dolgok, mert többen mondták, hogy a fotóimon az is látszik, hogyan trombitálok.
A januári koncerten ismét lesz oka az izgalomra, hiszen ahogy mondta, a növendékei és zenésztársai mellett ön is fellép.
G. Gy.: Ez így van. Ám pontos műsorral még nem szolgálhatok, mert még én is bizonytalan vagyok. Csak egyben vagyok biztos: szeretnék még az első részben játszani, hogy a koncert második részét, mint egykor a fotókiállításomon, felhőtlen nyugalommal élvezzem végig. És még valami nagyon fontos. Azt gondolom, hogy ez a koncert – függetlenül a koromtól – a rézfúvósok, a trombitás társadalom nagy ünnepe lesz, melyben, hosszú futásom részeként, egy rövid sprint erejéig én is részt vehetek. Hogy ez létrejöhet, abban nagy szerepe van Gőz Lászlónak, a BMC alapító-tulajdonosának, aki maga is rézfúvós, diplomás harsonás, s aki lehetőséget biztosított arra, hogy ez a koncert létrejöhessen. Tette ezt azzal a nagyvonalú felajánlással, hogy szívesen vállalja a műsor levezetését is. Köszönet érte.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
