2018. május 09. / Jónás Ágnes
Lakatos László hatéves korában lobbant szerelemre a hangszerkészítés iránt – mint mondja –, megérezte a fűrészelt fenyő illatát, s attól kezdve pontosan tudta, hogy ezt a hivatást szeretné űzni. A Zebegényben dolgozó mester több évtizede keresi azt a hangot, amely az emberi lélek
hangjával harmonizál, rendszeres vendége a Fonó Budai Zeneházban évente megrendezendő Wine & Violin Hegedűkészítők Szalonjának, ahol rajta kívül még több tucat hazai hangszerkészítő mutatja be szebbnél szebb hegedűit. Az ezüstkoszorús hangszerkészítő mesterrel a szakma fortélyairól, alázatról, a hegedű és a bor közös vonásairól, valamint a hazai hangszerkészítők helyzetéről is beszélgettünk.
Minek hatására döntött úgy, hogy hegedűkészítő lesz?
L. L.: Hatéves voltam, amikor elmentem nagybőgős édesapámmal egy hangszerkészítő mester műhelyébe, ahová a vonóját vitte szőröztetni. Abban a pillanatban, hogy megéreztem a fűrészelt fenyő illatát, és megpillantottam a különféle szerszámokat, ráébredtem, hogy hazaértem, s attól kezdve pontosan tudtam, hogy mi akarok lenni. Gyakran jártam vissza a műhelybe tanulni. Időközben a tanítás lett a másik nagy szerelmem – a Bartók Konzervatórium égisze alatt működő Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnáziumban tanítok. Több mint harminc éve a világi és a transzcendens értelemben vett zene, a hangszerek és a hangok töltik ki a mindennapjaim.
A Fonó Budai Zeneház idén hetedik alkalommal rendezi meg a Wine & Violin Hegedűkészítők Szalonját április 7-8-án, ahol a legnevesebb hazai mesterek – köztük ön is – mutatják be míves hangszereiket. A bor, a hegedű, illetve a hegedűkészítés látszólag egymástól távol álló fogalmak.
L. L.: Kicsit olyan ez, mint amikor összehasonlítjuk a Bhagavad-gítát az Újszövetséggel – látszólag semmi közük egymáshoz, mégis számos hasonló motívum és átfedés van a két szentírás között. A hegedűkészítők egyrészt nagyon szeretik a finom borokat, másrészt egy hegedű megalkotásához – akárcsak egy jó bor elkészítéséhez – szükséges a megfelelő alapanyag, az odafigyelés, az elkötelezettség, a tudás és a szakma iránti alázat. A szőlősgazda a szőlőtőkével és a borral, a hangszerkészítő pedig a fával kommunikál. Mindkét szakember élő anyaggal dolgozik – a hangszerkészítés a fa reinkarnációja.
A teremtés története jut erről eszembe, melynek főszereplője ön, a teremtő mester, akinek célja, hogy olyasmit alkosson, ami az emberek és a világ javát egyaránt szolgálja.
L. L.: Mivel Isten a saját képére teremtette az embert, bennünk is ott munkál a teremtő hajlam, a kreativitás és az alkotás utáni vágy. A jó mester kapcsolatot teremt a földi világ és a transzcendens között, hidat képez ember és Isten között. A fa a mi igazi mesterünk, beszél hozzánk, külön nyelvezete van, közli velünk, hogyan formáljuk, gyaluljuk, nekünk pedig meg kell tanulnunk odafigyelni rá, s olyan eszközt kell készítenünk belőle, amelyen keresztül megszólalhat a földön túli üzenetet.
Hogyan kell kiválasztani a megfelelő a fát?
L. L.: Ha a fát fakalapáccsal megkocogtatjuk, könnyedén meg tudjuk ítélni, hogy lesz-e belőle hangszer vagy sem. Az a jó hangszer, amelyik rengeteg felhangot képez. Ezek nagy részét a fülünkkel nem halljuk, csak az agyunk érzékeli. A hegedű kétféle fából készül: a fedőlap sűrűszálú lucfenyő, a hát, a nyak és a csiga habos jávor. Mindkét fának pregnánsnak, hangképzésre alkalmasnak kell lennie. Fontos a vágás, a szálirány és a szál sűrűsége, hiszen ezek határozzák meg azt, hogy mennyire lesz pregnáns, kemény a fa, s mennyire lesz képes arra, hogy a rezgéseket felerősítse, tudniillik a hegedű egy akusztikai tárgy, egy természetes erősítő. A legjobb lucfenyő a Kárpátokban, Észak-Olaszországban és Dél-Tirolban található; az ezernyolcszáz méter feletti hegyormon növők a legideálisabb példányok.
A Liszt Ferenc-díjas világzenei hegedűművész, Lajkó Félix hegedűjét is ön készítette.
L. L.: Így van! Félix és én is szabadkaiak vagyunk, így sok időt töltött a műhelyemben. Javítom és karbantartom a hangszereit.
Amikor betoppan önhöz egy megrendelő – legyen az Lajkó Félix vagy bárki más –, akkor tudattalanul is a leendő tulajdonos személyére szabja a hangszert?
L. L.: Igen, tudniillik nem elég a több évtizedes szakmai tapasztalat és technikai tudás, a hangszerkészítőnek nagyon jó emberismerőnek is kell lennie. Percek alatt fel kell térképezzem a megrendelő személyiségét, s azt, hogy milyen stílusban szeret játszani a hegedűjén. A zenészek éppolyan egyediek, mint a hangszerek – ebből a specifikusságból gyakran szerencsés találkozások születnek: a hangszer „kiválasztja” zenészét, zenész pedig a hangszerét.
Napjai legnagyobb részét a gyalupad mellett tölti. Nem érzi néha úgy, hogy magányos?
L. L.: Világi értelemben véve valóban magányos szakma az enyém, hiszen befelé fordulok, szüntelenül kommunikálok az anyaggal, s időm nagy részét a hivatásomnak ajándékozom, de úgy gondolom, hogy az az ember, aki Istennel éli az életét, nem lehet magányos. Én az Istent látom az anyagban, az embertársaimban és önmagamban is.
A szakmában dolgozó hangszerkészítők egy része valaha az ön tanítványa volt. Milyennek látja a hazai hegedűkészítők helyzetét? Van itthon kellő fejlődési lehetőség?
L. L.: Az alapokat itthon is el lehet sajátítani, de bizonyos szint után érdemes külföldön is továbbfejlődni. A második világháború idején volt egy-két mester, aki foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy megossza tudását az őt követő generációval, átörökítse a szakmát a történelem viharain. Részben ennek köszönhető, hogy ma újra működik magyar hegedűkészítő „iskola”, ami reményt ad arra, hogy ez a szakma egyszer majd újra a száz évvel korábbi fényében tündököljön.
A Brüsszelben élő, magyar származású, világhírű hegedűvirtuóz Roby Lakatosnak például milyen hegedűt készítene?
L. L.: Noha Robyval ismerjük egymást, mégis roppant nehéz erre a kérdésre válaszolni, ugyanis ő egy rendkívül különleges művész, játékstílusa hihetetlenül egyedi, együtt lélegzik és kvázi énekel a hangszerével. Ha hegedűt készítenék neki, valószínűleg ott motoszkálna a fejemben az ő ízlésvilága, játékstílusa, a jellemvonásai és a gondolkodásmódja – ezek alapján alkotnék egy hangzásában és megjelenésében is hozzá méltó, neki tetsző hangszert.
hangjával harmonizál, rendszeres vendége a Fonó Budai Zeneházban évente megrendezendő Wine & Violin Hegedűkészítők Szalonjának, ahol rajta kívül még több tucat hazai hangszerkészítő mutatja be szebbnél szebb hegedűit. Az ezüstkoszorús hangszerkészítő mesterrel a szakma fortélyairól, alázatról, a hegedű és a bor közös vonásairól, valamint a hazai hangszerkészítők helyzetéről is beszélgettünk.
Minek hatására döntött úgy, hogy hegedűkészítő lesz?
L. L.: Hatéves voltam, amikor elmentem nagybőgős édesapámmal egy hangszerkészítő mester műhelyébe, ahová a vonóját vitte szőröztetni. Abban a pillanatban, hogy megéreztem a fűrészelt fenyő illatát, és megpillantottam a különféle szerszámokat, ráébredtem, hogy hazaértem, s attól kezdve pontosan tudtam, hogy mi akarok lenni. Gyakran jártam vissza a műhelybe tanulni. Időközben a tanítás lett a másik nagy szerelmem – a Bartók Konzervatórium égisze alatt működő Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnáziumban tanítok. Több mint harminc éve a világi és a transzcendens értelemben vett zene, a hangszerek és a hangok töltik ki a mindennapjaim.
A Fonó Budai Zeneház idén hetedik alkalommal rendezi meg a Wine & Violin Hegedűkészítők Szalonját április 7-8-án, ahol a legnevesebb hazai mesterek – köztük ön is – mutatják be míves hangszereiket. A bor, a hegedű, illetve a hegedűkészítés látszólag egymástól távol álló fogalmak.
L. L.: Kicsit olyan ez, mint amikor összehasonlítjuk a Bhagavad-gítát az Újszövetséggel – látszólag semmi közük egymáshoz, mégis számos hasonló motívum és átfedés van a két szentírás között. A hegedűkészítők egyrészt nagyon szeretik a finom borokat, másrészt egy hegedű megalkotásához – akárcsak egy jó bor elkészítéséhez – szükséges a megfelelő alapanyag, az odafigyelés, az elkötelezettség, a tudás és a szakma iránti alázat. A szőlősgazda a szőlőtőkével és a borral, a hangszerkészítő pedig a fával kommunikál. Mindkét szakember élő anyaggal dolgozik – a hangszerkészítés a fa reinkarnációja.
A teremtés története jut erről eszembe, melynek főszereplője ön, a teremtő mester, akinek célja, hogy olyasmit alkosson, ami az emberek és a világ javát egyaránt szolgálja.
L. L.: Mivel Isten a saját képére teremtette az embert, bennünk is ott munkál a teremtő hajlam, a kreativitás és az alkotás utáni vágy. A jó mester kapcsolatot teremt a földi világ és a transzcendens között, hidat képez ember és Isten között. A fa a mi igazi mesterünk, beszél hozzánk, külön nyelvezete van, közli velünk, hogyan formáljuk, gyaluljuk, nekünk pedig meg kell tanulnunk odafigyelni rá, s olyan eszközt kell készítenünk belőle, amelyen keresztül megszólalhat a földön túli üzenetet.
Hogyan kell kiválasztani a megfelelő a fát?
L. L.: Ha a fát fakalapáccsal megkocogtatjuk, könnyedén meg tudjuk ítélni, hogy lesz-e belőle hangszer vagy sem. Az a jó hangszer, amelyik rengeteg felhangot képez. Ezek nagy részét a fülünkkel nem halljuk, csak az agyunk érzékeli. A hegedű kétféle fából készül: a fedőlap sűrűszálú lucfenyő, a hát, a nyak és a csiga habos jávor. Mindkét fának pregnánsnak, hangképzésre alkalmasnak kell lennie. Fontos a vágás, a szálirány és a szál sűrűsége, hiszen ezek határozzák meg azt, hogy mennyire lesz pregnáns, kemény a fa, s mennyire lesz képes arra, hogy a rezgéseket felerősítse, tudniillik a hegedű egy akusztikai tárgy, egy természetes erősítő. A legjobb lucfenyő a Kárpátokban, Észak-Olaszországban és Dél-Tirolban található; az ezernyolcszáz méter feletti hegyormon növők a legideálisabb példányok.
A Liszt Ferenc-díjas világzenei hegedűművész, Lajkó Félix hegedűjét is ön készítette.
L. L.: Így van! Félix és én is szabadkaiak vagyunk, így sok időt töltött a műhelyemben. Javítom és karbantartom a hangszereit.
Amikor betoppan önhöz egy megrendelő – legyen az Lajkó Félix vagy bárki más –, akkor tudattalanul is a leendő tulajdonos személyére szabja a hangszert?
L. L.: Igen, tudniillik nem elég a több évtizedes szakmai tapasztalat és technikai tudás, a hangszerkészítőnek nagyon jó emberismerőnek is kell lennie. Percek alatt fel kell térképezzem a megrendelő személyiségét, s azt, hogy milyen stílusban szeret játszani a hegedűjén. A zenészek éppolyan egyediek, mint a hangszerek – ebből a specifikusságból gyakran szerencsés találkozások születnek: a hangszer „kiválasztja” zenészét, zenész pedig a hangszerét.
Napjai legnagyobb részét a gyalupad mellett tölti. Nem érzi néha úgy, hogy magányos?
L. L.: Világi értelemben véve valóban magányos szakma az enyém, hiszen befelé fordulok, szüntelenül kommunikálok az anyaggal, s időm nagy részét a hivatásomnak ajándékozom, de úgy gondolom, hogy az az ember, aki Istennel éli az életét, nem lehet magányos. Én az Istent látom az anyagban, az embertársaimban és önmagamban is.
A szakmában dolgozó hangszerkészítők egy része valaha az ön tanítványa volt. Milyennek látja a hazai hegedűkészítők helyzetét? Van itthon kellő fejlődési lehetőség?
L. L.: Az alapokat itthon is el lehet sajátítani, de bizonyos szint után érdemes külföldön is továbbfejlődni. A második világháború idején volt egy-két mester, aki foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy megossza tudását az őt követő generációval, átörökítse a szakmát a történelem viharain. Részben ennek köszönhető, hogy ma újra működik magyar hegedűkészítő „iskola”, ami reményt ad arra, hogy ez a szakma egyszer majd újra a száz évvel korábbi fényében tündököljön.
A Brüsszelben élő, magyar származású, világhírű hegedűvirtuóz Roby Lakatosnak például milyen hegedűt készítene?
L. L.: Noha Robyval ismerjük egymást, mégis roppant nehéz erre a kérdésre válaszolni, ugyanis ő egy rendkívül különleges művész, játékstílusa hihetetlenül egyedi, együtt lélegzik és kvázi énekel a hangszerével. Ha hegedűt készítenék neki, valószínűleg ott motoszkálna a fejemben az ő ízlésvilága, játékstílusa, a jellemvonásai és a gondolkodásmódja – ezek alapján alkotnék egy hangzásában és megjelenésében is hozzá méltó, neki tetsző hangszert.