2018. március 16. / Jónás Ágnes
Rendhagyó emberről, rendhagyó módon szól Müller Péter és Horgas Ádám Szomorú vasárnap című musicalje, melyet március 29-én mutatnak be a Madách Színházban. Hogy milyen Seress-
képet kap a néző, és mi lehet az előadás címével azonos sanzon világsikerének titka, arról Horgas Ádám rendezővel beszélgettünk.
Ötven éve annak, hogy önkezével vetett véget életének Seress Rezső zeneszerző-zongorista, a pesti zenei élet kiválósága. Szerinted miért fontos időről
időre felidézni a munkásságát, és milyen vonásokat hangsúlyoz az előadásotok?
H. Á.: Seresst nagyon jellegzetes közép-európai mentalitás jellemezte. Nem mindennapi karakter, „rendhagyó” ember, az egyik legtermékenyebb 20. századi zeneszerző volt. Noha élete szerencsétlenségekkel volt teli, dalait egy ország szerette, a Szomorú vasárnap pedig meghódította a világot, és olyan világhírű előadók tűzték műsorukra, mint Ray Charles vagy Billie Holiday. Előbb a Dohány utcai Kulacs vendéglőben, majd az Akácfa utcai Kispipában zongorázott. A mi előadásunkban három szereplő – Seress Rezső, felesége, Helén és egy pincér – szemszögét ismerhetik meg a nézők. A Rudolf Péter által megformált főszereplő egy meglehetősen ellentmondásos és szenvedélyes szerelem tükrében, halála után emlékszik vissza élete fontosabb stációira, újraéli a történelem viharait. Az előadás anekdotákban fennmaradt eseményekre épít, Seress dalait Müller Péter válogatta össze az egyes jelenetekhez, színes és izgalmas zenei tükröt tartva ezzel a közönségnek.
Azt mondod, hogy nem mindennapi karakter, „rendhagyó” ember volt. Miben nyilvánult ez meg?
H. Á.: Amikor már befutott zeneszerző volt, meglátogatta őt egy amerikai ügynök. Tájékoztatta, hogy a világháború miatt zárolták a pénzeket, és arra kérte Seresst, hogy utazzon Amerikába, hogy ott felvehesse jogos járandóságát, a jogdíjakból származó bevételét, ami 370 ezer dollárra rúgott. A zeneszerző nem élt a lehetőséggel, mondván, fél a repüléstől. Hát, ilyen volt ő. Az élet többször felkínálta neki, hogy kilábaljon szerencsétlen sorsából, de nem mindig élt vele.
Adott egy melankolikus, világhírű sanzon, egy fájdalmakkal és szerencsétlenségekkel teli életút. Ehhez képest azt lehet olvasni az előadás ajánlójában, hogy felkavaró módon, sok humorral mutatja be a zeneszerző életét. Seress és a humor – hogy jön ez össze?
H. Á.: Bármilyen meglepő, Seress élete tele volt humorral. A bánatát sokszor rejtve élte meg. Fanyar humorral beszélt a munkaszolgálatos időszakáról is, éppen ezért úgy gondolom, hogy ezt a darabot nem szabad szomorúan játszani, és magát a zeneszerzőt sem kell keserédesnek elképzelni, tudniillik a szuicid alkatú emberek egyik klasszikus vonása, hogy pörgősek, szeretik a társaságot, a külvilág felé nagyon barátságos, vidám arcot mutatnak.
A Szomorú vasárnap című sanzont huszonnyolc nyelvre fordították le. Szerinted miben rejlik a sikere?
H. Á.: A zeneszerző nagyon eltalált egy életérzést, szép a szövege és sallangmentes a dallama. Egyből megfogja az embert. Egy időben elterjedt, hogy a dal öngyilkossági hullámot indított el, de aztán kiderült, hogy ez nem így van, a dalszövegszerző rendőrségi tudósító akart hírnevet szerezni magának, ezért amikor kiment az öngyilkosságok helyszínére, odacsempészte a halottak mellé a Szomorú vasárnap kottáját, hogy azt a látszatot keltse, sokan a dal hatására követtek el öngyilkosságot.
Rudolf Péterrel, Nagy-Kálózy Eszterrel és Nagy Sándorral is dolgoztál már. Bizonyára előny, hogy nem kell plusz idő az egymásra hangolódáshoz és egymás munkamódszerének megismeréséhez.
H. Á.: Bár kész tervekkel szoktam érkezni a próbafolyamatokra, azért nagy nyitottság van bennem, hogy a színészegyéniségek áthassák a produktumot. Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter elképesztően aktív és kreatív páros, nagyon jó velük dolgozni, nem mellesleg januárban ünnepeltük a Centrál Színházban tizennyolc éve futó közös darabunk, az És Rómeó és Júlia négyszázadik előadását. Nagy Sándorral a Virágot Algernonnak és a 39 lépcsőfok című előadásokban dolgoztam együtt, jó barátságba kerültünk a próbák alatt, lenyűgöző tehetségű embernek tartom.
Megszokhattuk már tőled, hogy mindig igyekszel összművészetben gondolkodni – zenével, koreográfiával teszed hangsúlyosabbá a cselekményt. Ezúttal is színesíti vetítés az előadást?
H. Á.: Persze! Pont azért vonzanak azok a történetek, amik a valóság és a képzelet határán mozognak, mert nagyon gazdag lehetőséget adnak arra, hogy ne csak a prózával, hanem képzőművészettel, zenével is hozzászólhassak a témához.
A Játékszínben futó Életrevalók című rendezésed nemrégiben közönségdíjas lett, beutazta az egész országot. Rendezel Pécsett és a szombathelyi Weöres Sándor Színházban is… Min dolgozol a Szomorú vasárnap után?
H. Á.: Szombathelyen rendezem az Egy bizonyítás körvonalai című David Auburn-darabot, nyáron Székesfehérvárott is dolgozom egy szabadtéri produkción, de az abszolút újdonság most az, hogy Barnák László barátommal részt veszünk a Szegedi Nemzeti Színház igazgatói pályázatán. Reményeink szerint Laci főigazgatóként vezetné az intézményt, én pedig művészeti vezetőként. Izgatottan várjuk a végeredményt.
képet kap a néző, és mi lehet az előadás címével azonos sanzon világsikerének titka, arról Horgas Ádám rendezővel beszélgettünk.
Ötven éve annak, hogy önkezével vetett véget életének Seress Rezső zeneszerző-zongorista, a pesti zenei élet kiválósága. Szerinted miért fontos időről
időre felidézni a munkásságát, és milyen vonásokat hangsúlyoz az előadásotok?H. Á.: Seresst nagyon jellegzetes közép-európai mentalitás jellemezte. Nem mindennapi karakter, „rendhagyó” ember, az egyik legtermékenyebb 20. századi zeneszerző volt. Noha élete szerencsétlenségekkel volt teli, dalait egy ország szerette, a Szomorú vasárnap pedig meghódította a világot, és olyan világhírű előadók tűzték műsorukra, mint Ray Charles vagy Billie Holiday. Előbb a Dohány utcai Kulacs vendéglőben, majd az Akácfa utcai Kispipában zongorázott. A mi előadásunkban három szereplő – Seress Rezső, felesége, Helén és egy pincér – szemszögét ismerhetik meg a nézők. A Rudolf Péter által megformált főszereplő egy meglehetősen ellentmondásos és szenvedélyes szerelem tükrében, halála után emlékszik vissza élete fontosabb stációira, újraéli a történelem viharait. Az előadás anekdotákban fennmaradt eseményekre épít, Seress dalait Müller Péter válogatta össze az egyes jelenetekhez, színes és izgalmas zenei tükröt tartva ezzel a közönségnek.
Azt mondod, hogy nem mindennapi karakter, „rendhagyó” ember volt. Miben nyilvánult ez meg?
H. Á.: Amikor már befutott zeneszerző volt, meglátogatta őt egy amerikai ügynök. Tájékoztatta, hogy a világháború miatt zárolták a pénzeket, és arra kérte Seresst, hogy utazzon Amerikába, hogy ott felvehesse jogos járandóságát, a jogdíjakból származó bevételét, ami 370 ezer dollárra rúgott. A zeneszerző nem élt a lehetőséggel, mondván, fél a repüléstől. Hát, ilyen volt ő. Az élet többször felkínálta neki, hogy kilábaljon szerencsétlen sorsából, de nem mindig élt vele.
Adott egy melankolikus, világhírű sanzon, egy fájdalmakkal és szerencsétlenségekkel teli életút. Ehhez képest azt lehet olvasni az előadás ajánlójában, hogy felkavaró módon, sok humorral mutatja be a zeneszerző életét. Seress és a humor – hogy jön ez össze?
H. Á.: Bármilyen meglepő, Seress élete tele volt humorral. A bánatát sokszor rejtve élte meg. Fanyar humorral beszélt a munkaszolgálatos időszakáról is, éppen ezért úgy gondolom, hogy ezt a darabot nem szabad szomorúan játszani, és magát a zeneszerzőt sem kell keserédesnek elképzelni, tudniillik a szuicid alkatú emberek egyik klasszikus vonása, hogy pörgősek, szeretik a társaságot, a külvilág felé nagyon barátságos, vidám arcot mutatnak.
A Szomorú vasárnap című sanzont huszonnyolc nyelvre fordították le. Szerinted miben rejlik a sikere?
H. Á.: A zeneszerző nagyon eltalált egy életérzést, szép a szövege és sallangmentes a dallama. Egyből megfogja az embert. Egy időben elterjedt, hogy a dal öngyilkossági hullámot indított el, de aztán kiderült, hogy ez nem így van, a dalszövegszerző rendőrségi tudósító akart hírnevet szerezni magának, ezért amikor kiment az öngyilkosságok helyszínére, odacsempészte a halottak mellé a Szomorú vasárnap kottáját, hogy azt a látszatot keltse, sokan a dal hatására követtek el öngyilkosságot.
Rudolf Péterrel, Nagy-Kálózy Eszterrel és Nagy Sándorral is dolgoztál már. Bizonyára előny, hogy nem kell plusz idő az egymásra hangolódáshoz és egymás munkamódszerének megismeréséhez.
H. Á.: Bár kész tervekkel szoktam érkezni a próbafolyamatokra, azért nagy nyitottság van bennem, hogy a színészegyéniségek áthassák a produktumot. Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter elképesztően aktív és kreatív páros, nagyon jó velük dolgozni, nem mellesleg januárban ünnepeltük a Centrál Színházban tizennyolc éve futó közös darabunk, az És Rómeó és Júlia négyszázadik előadását. Nagy Sándorral a Virágot Algernonnak és a 39 lépcsőfok című előadásokban dolgoztam együtt, jó barátságba kerültünk a próbák alatt, lenyűgöző tehetségű embernek tartom.
Megszokhattuk már tőled, hogy mindig igyekszel összművészetben gondolkodni – zenével, koreográfiával teszed hangsúlyosabbá a cselekményt. Ezúttal is színesíti vetítés az előadást?
H. Á.: Persze! Pont azért vonzanak azok a történetek, amik a valóság és a képzelet határán mozognak, mert nagyon gazdag lehetőséget adnak arra, hogy ne csak a prózával, hanem képzőművészettel, zenével is hozzászólhassak a témához.
A Játékszínben futó Életrevalók című rendezésed nemrégiben közönségdíjas lett, beutazta az egész országot. Rendezel Pécsett és a szombathelyi Weöres Sándor Színházban is… Min dolgozol a Szomorú vasárnap után?
H. Á.: Szombathelyen rendezem az Egy bizonyítás körvonalai című David Auburn-darabot, nyáron Székesfehérvárott is dolgozom egy szabadtéri produkción, de az abszolút újdonság most az, hogy Barnák László barátommal részt veszünk a Szegedi Nemzeti Színház igazgatói pályázatán. Reményeink szerint Laci főigazgatóként vezetné az intézményt, én pedig művészeti vezetőként. Izgatottan várjuk a végeredményt.