2018. Április 10. / Jónás Ágnes
Gáspár Sándor megkerülhetetlen név a magyar színházi és filmes szakmában. A Kossuth-díjas, Érdemes művész öt éve tagja a székesfehérvári Vörösmarty Színháznak, ahol olyan előadásokban szerepelt, mint például a Lear király, a Mesterkurzus, az Őfelsége komédiása és A velencei
kalmár. Április 7-én az ő főszereplésével mutatják be a világhírű Murakami Haruki regényén alapuló, Kafka a tengerparton című darabot, mely egyben európai ősbemutató. A színész a japán szerző különleges világáról és legújabb filmszerepéről is beszélt a lapunknak adott interjúban.
Murakami Haruki könyveit világszerte olvassák, magát a szerzőt pedig markáns kultusz veszi körül. Milyen stílusjegyeket hordoz magán a Kafka a tengerparton című regény?
G. S.: A szerző a saját írói világát mágikus realizmusnak nevezi. Aszszociatív, szimbolikus, metaforikus stílusvilág jellemzi, ugyanakkor rendkívül reálisan játszik a térrel és az idővel, amelyből aztán létrejön egy csodás emberi történet. A cselekmény két, minden átfedésük ellenére teljesen soha össze nem érő szálból szövődik. Az egyik a tizenöt éves tokiói gimnazista, Tamura Kafkáé, aki megszökik otthonról, és megpróbálja felkutatni egy régi háború eseményeinek az okait. A másik szál egy analfabéta, a macskák nyelvén értő hatvanéves Nakatáé, az ő életét követheti végig az olvasó egészen a haláláig.
Tehát az elmúlás és a múlttal való szembenézés a történet két legfontosabb pillére.
G. S.: És az időtlenség, mely a végletekkel és annak összes árnyalatával úgy kínálja magát, mint egy pókháló. A könyv – és reméljük, hogy az előadás is – magába szippant, lehetőséget ad újabbnál újabb összefüggések felfedezésére. Minél többször olvassa az ember, rendre megdöbben azon, hogy mennyire más fonalát kapja el a történetnek, mint első olvasáskor. Ebből a rendkívül gazdag, hatszázkilencven oldalas regényből egy híres amerikai rendező-dramaturg, Frank Galati készített egy európai mércével is elfogadható hosszúságú színpadi adaptációt. Remélem, hogy az Amerikában tíz évvel ezelőtt hangos sikert aratott változat most majd meghódítja Európát, azon belül is a székesfehérvári Vörösmarty Színházat is, és élvezetes, emlékezetes estét nyújt a közönségnek.
Nakata megformálását illetően mi adta önnek a legnagyobb kihívást?
G. S.: Szerethetővé tenni ennek a hatvanéves férfinek a figuráját a Haruki-féle egyszerű, lényegre törő, gyermekien tiszta fogalmazással.
Öt éve tagja a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának, de rendszeresen lép fel budapesti színházakban is. Gyakorlatilag szinte nincs olyan teátrum, ahol ne játszott volna a közel négy évtizedes pályafutása során.
G. S.: Ez csak mostanában, a Székesfehérváron töltött évek alatt tudatosult bennem. Az egész életemet Budapesten töltöttem, a mai napig imádok a fővárosban játszani, csak hát most jóval többet kell utaznom, mint amikor a belvárosban éltem. A székesfehérvári Vörösmarty Színház is nagyon a szívemhez nőtt, mert egyrészt van annak valami különleges romantikája annak, hogy a térségben csupán egyetlen színház működik, másrészt az a szellemi közeg, elképzelés és ízlés van jelen, ami néhány évvel ezelőtt az Új Színház vezetését is jellemezte (amit aztán végül 2011-ben gyakorlatilag menesztett az önkormányzat). Nagyon el vagyok kényeztetve, csupa izgalmas feladatot, remek szerepeket kapok, például a Mesterkurzus című, Cserhalmi György rendezte darabban eljátszhattam Sztálint, az Őfelsége komédiásában Moliére-t, A velencei kalmárban Antoniót. Ha kiteszem a lábam a színház épületéből, és végigsétálok a korzón, vagy elballagok a piacra, a pestinél is töményebb szeretet vesz körbe. Mivel a városnak csupán egyetlen színháza van, a színház iránti igény sokkal karakteresebben érződik a helyieken.
Ez év elején Alföldi Róbert rendezésében mutatta be a Centrál Színház Ibsen fájdalmasan keserű darabját, a Kísérteteket, melyben elfojtások és hazugságok buknak felszínre, s amelyben testvérével, Gáspár Tiborral játszik, a női főszerepet pedig Básti Juli alakítja. A testvére véleménye irányadó az ön számára?
G. S.: Természetesen. Tiborral napi kapcsolatban vagyunk, pontosan tudjuk, hogy milyen darabot próbál épp a másik, hol forgat, mikor lesz a premier. Közös izgalomban élünk, őszinte érdeklődéssel követjük egymás mindennapjait. A Kísértetekben együtt játszani nagy ajándék számomra, szívesen vállaltam a közös munkát.
Még mindig akkora lelkesedéssel tekint a színészmesterségre, mint a kezdetekkor?
G. S.: Ha ezt a hivatást kényszerből kellene űznöm, az lenne számomra a legnagyobb büntetés. Addig játszom, amíg jól érzem magam tőle. Eltelt közel negyven év, de a lelkesedésem nem hagyott alább. Még mindig szenvedélyesen szeretem a színpadot.
Ön olyan színész, aki könnyedén lefejti magáról a karaktert az előadásokat követően – gondolok itt például az Egy őrült naplója című monodráma Popriscsinjére –, vagy kell némi „regenerálódás” ahhoz, hogy visszakapcsolódjon a civil életbe?
G. S.: Irtózatosan nagy kihívás volt Popriscsin bőrébe bújni, óriási szellemi, fizikai és lelki meló volt, de sosem ragadtam benne, nem vittem magammal előadás után. Mindig megmosolygom azokat a kollégákat, akik belerendülnek a saját alakításukba, és kvázi mártírként, a saját fájdalmuktól elérzékenyülve jönnek ki a tapsrendre. Én azt vallom, hogy nekünk, színházcsinálóknak nem szabad túlmisztifikálnunk a szerepünket. Ha a színpadon megtörténik az őrület, akkor kész, nincs már mit tovább vinni. Ez a színésznek megnyugvást kell adjon, hiszen már nem cipeli tovább az szereppel járó „terhet”.
Március 8-tól a filmvásznon is láthatjuk – Sándor Pál új, Vándorszínészek című filmjében, pontosabban road movie-jában kapott szerepet; a vándorszínészek vezetőjét alakítja, s olyan kollégákkal dolgozott együtt, mint például Hegedűs D. Géza, Mohai Tamás, Martinovics Dorina, ifj. Vidnyánszky Attila vagy Rudolf Péter.
G. S.: Bármennyire is próbáljuk meghatározni ennek a filmnek műfaját, bajba kerülünk, tudniillik egy olyan filmcsináló kezei között született meg, mint Sándor Pál. Az ő művészete rendkívül egyedi, ezért roppant nehéz őt belegyömöszölni bármiféle skatulyába. A Vándorszínészek valóban egy romantikus elemekkel, humorral és iróniával átszőtt, az 1800-as évek első felében játszódó kosztümös road movie, de senki ne keresse benne a történelmi hűséget, hiszen ott van benne Sándor Pál szabadsága, aki – többi filmjéhez hasonlóan – ezúttal is egy mikroközösség mindennapjaiba enged bepillantást, melynek tagjait egy közös mánia, vágy tartja össze. Ebben a kis csapatban megmutatkozik mindaz az emberi nagyság és kisszerűség, bonyolultság, ami egyébként a mindennapi életből is ismerős lehet. A történet szerint a vándorszínészek utazásaik során egy fiatal, bujdosó katonát fogadnak be a társulatba, ezért a fejük felett folyton ott lebeg a veszély: ha a szökött katonát elkapják, akkor nemcsak őt, hanem azokat is kivégezhetik, akik bújtatják. A veszélyekkel terhelt helyzet közben persze élik az életüket, mániákusan szeretnének kőszínházba, műértő közönség elé kerülni Pest-Budára – ennek a törekvésnek az útját látjuk egy szerteágazó, árulással, szerelemmel, barátsággal fűszerezett történetben, ami reményeim szerint nagyon szerethető. Én egyébként mindig bajban vagyok, amikor olyan filmről kell beszélnem, amelyben játszom, ugyanis nem nagyon tudom magamat kívülről nézni. Elsősorban a közönség reakciója szokott érdekelni. Hosszú időnek kell eltelnie, mire meg tudom nézni a teljes alkotást, és rá tudok csodálkozni a saját jelenlétemre, játékomra.
Manapság divat lett jelen lenni a közösségi oldalakon, az önmarketing a virágkorát éli. Számít, hogy egy színésznek mennyi követője van? Befolyásolhatja egy adott előadás nézettségét, hogy például ön mennyire enged bepillantást a privát szférájába?
G. S.: Nagyban befolyásolja, de engem a közszereplés egy kicsit sem vonz. Eszembe sem jut, hogy közösségi oldalakra fotókat töltsek fel magamról, hogy közzétegyem a gondolataimat, vagy szelfiket küldözgessek szerkesztőségekbe. Azzal én is tisztában vagyok, hogy a világ elképesztően pörgős lett, és aki nem látható rendszeresen a televízió képernyőjén vagy az újságok címlapján, azt a közönség hamar elfelejti. Nekem ilyen szempontból nagyon nagy szerencsém volt, mert a Csapd le csacsi! című filmtől kezdve a Koltai Róbert-filmeken át egészen az Üvegtigrisig csupa olyan filmekben szerepelhettem, amiket rengeteg néző látott, s amik által talán nyomot hagytam az emberek emlékezetében.
kalmár. Április 7-én az ő főszereplésével mutatják be a világhírű Murakami Haruki regényén alapuló, Kafka a tengerparton című darabot, mely egyben európai ősbemutató. A színész a japán szerző különleges világáról és legújabb filmszerepéről is beszélt a lapunknak adott interjúban.
Murakami Haruki könyveit világszerte olvassák, magát a szerzőt pedig markáns kultusz veszi körül. Milyen stílusjegyeket hordoz magán a Kafka a tengerparton című regény?
G. S.: A szerző a saját írói világát mágikus realizmusnak nevezi. Aszszociatív, szimbolikus, metaforikus stílusvilág jellemzi, ugyanakkor rendkívül reálisan játszik a térrel és az idővel, amelyből aztán létrejön egy csodás emberi történet. A cselekmény két, minden átfedésük ellenére teljesen soha össze nem érő szálból szövődik. Az egyik a tizenöt éves tokiói gimnazista, Tamura Kafkáé, aki megszökik otthonról, és megpróbálja felkutatni egy régi háború eseményeinek az okait. A másik szál egy analfabéta, a macskák nyelvén értő hatvanéves Nakatáé, az ő életét követheti végig az olvasó egészen a haláláig.
Tehát az elmúlás és a múlttal való szembenézés a történet két legfontosabb pillére.
G. S.: És az időtlenség, mely a végletekkel és annak összes árnyalatával úgy kínálja magát, mint egy pókháló. A könyv – és reméljük, hogy az előadás is – magába szippant, lehetőséget ad újabbnál újabb összefüggések felfedezésére. Minél többször olvassa az ember, rendre megdöbben azon, hogy mennyire más fonalát kapja el a történetnek, mint első olvasáskor. Ebből a rendkívül gazdag, hatszázkilencven oldalas regényből egy híres amerikai rendező-dramaturg, Frank Galati készített egy európai mércével is elfogadható hosszúságú színpadi adaptációt. Remélem, hogy az Amerikában tíz évvel ezelőtt hangos sikert aratott változat most majd meghódítja Európát, azon belül is a székesfehérvári Vörösmarty Színházat is, és élvezetes, emlékezetes estét nyújt a közönségnek.
Nakata megformálását illetően mi adta önnek a legnagyobb kihívást?
G. S.: Szerethetővé tenni ennek a hatvanéves férfinek a figuráját a Haruki-féle egyszerű, lényegre törő, gyermekien tiszta fogalmazással.
Öt éve tagja a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának, de rendszeresen lép fel budapesti színházakban is. Gyakorlatilag szinte nincs olyan teátrum, ahol ne játszott volna a közel négy évtizedes pályafutása során.
G. S.: Ez csak mostanában, a Székesfehérváron töltött évek alatt tudatosult bennem. Az egész életemet Budapesten töltöttem, a mai napig imádok a fővárosban játszani, csak hát most jóval többet kell utaznom, mint amikor a belvárosban éltem. A székesfehérvári Vörösmarty Színház is nagyon a szívemhez nőtt, mert egyrészt van annak valami különleges romantikája annak, hogy a térségben csupán egyetlen színház működik, másrészt az a szellemi közeg, elképzelés és ízlés van jelen, ami néhány évvel ezelőtt az Új Színház vezetését is jellemezte (amit aztán végül 2011-ben gyakorlatilag menesztett az önkormányzat). Nagyon el vagyok kényeztetve, csupa izgalmas feladatot, remek szerepeket kapok, például a Mesterkurzus című, Cserhalmi György rendezte darabban eljátszhattam Sztálint, az Őfelsége komédiásában Moliére-t, A velencei kalmárban Antoniót. Ha kiteszem a lábam a színház épületéből, és végigsétálok a korzón, vagy elballagok a piacra, a pestinél is töményebb szeretet vesz körbe. Mivel a városnak csupán egyetlen színháza van, a színház iránti igény sokkal karakteresebben érződik a helyieken.
Ez év elején Alföldi Róbert rendezésében mutatta be a Centrál Színház Ibsen fájdalmasan keserű darabját, a Kísérteteket, melyben elfojtások és hazugságok buknak felszínre, s amelyben testvérével, Gáspár Tiborral játszik, a női főszerepet pedig Básti Juli alakítja. A testvére véleménye irányadó az ön számára?
G. S.: Természetesen. Tiborral napi kapcsolatban vagyunk, pontosan tudjuk, hogy milyen darabot próbál épp a másik, hol forgat, mikor lesz a premier. Közös izgalomban élünk, őszinte érdeklődéssel követjük egymás mindennapjait. A Kísértetekben együtt játszani nagy ajándék számomra, szívesen vállaltam a közös munkát.
Még mindig akkora lelkesedéssel tekint a színészmesterségre, mint a kezdetekkor?
G. S.: Ha ezt a hivatást kényszerből kellene űznöm, az lenne számomra a legnagyobb büntetés. Addig játszom, amíg jól érzem magam tőle. Eltelt közel negyven év, de a lelkesedésem nem hagyott alább. Még mindig szenvedélyesen szeretem a színpadot.
Ön olyan színész, aki könnyedén lefejti magáról a karaktert az előadásokat követően – gondolok itt például az Egy őrült naplója című monodráma Popriscsinjére –, vagy kell némi „regenerálódás” ahhoz, hogy visszakapcsolódjon a civil életbe?
G. S.: Irtózatosan nagy kihívás volt Popriscsin bőrébe bújni, óriási szellemi, fizikai és lelki meló volt, de sosem ragadtam benne, nem vittem magammal előadás után. Mindig megmosolygom azokat a kollégákat, akik belerendülnek a saját alakításukba, és kvázi mártírként, a saját fájdalmuktól elérzékenyülve jönnek ki a tapsrendre. Én azt vallom, hogy nekünk, színházcsinálóknak nem szabad túlmisztifikálnunk a szerepünket. Ha a színpadon megtörténik az őrület, akkor kész, nincs már mit tovább vinni. Ez a színésznek megnyugvást kell adjon, hiszen már nem cipeli tovább az szereppel járó „terhet”.
Március 8-tól a filmvásznon is láthatjuk – Sándor Pál új, Vándorszínészek című filmjében, pontosabban road movie-jában kapott szerepet; a vándorszínészek vezetőjét alakítja, s olyan kollégákkal dolgozott együtt, mint például Hegedűs D. Géza, Mohai Tamás, Martinovics Dorina, ifj. Vidnyánszky Attila vagy Rudolf Péter.
G. S.: Bármennyire is próbáljuk meghatározni ennek a filmnek műfaját, bajba kerülünk, tudniillik egy olyan filmcsináló kezei között született meg, mint Sándor Pál. Az ő művészete rendkívül egyedi, ezért roppant nehéz őt belegyömöszölni bármiféle skatulyába. A Vándorszínészek valóban egy romantikus elemekkel, humorral és iróniával átszőtt, az 1800-as évek első felében játszódó kosztümös road movie, de senki ne keresse benne a történelmi hűséget, hiszen ott van benne Sándor Pál szabadsága, aki – többi filmjéhez hasonlóan – ezúttal is egy mikroközösség mindennapjaiba enged bepillantást, melynek tagjait egy közös mánia, vágy tartja össze. Ebben a kis csapatban megmutatkozik mindaz az emberi nagyság és kisszerűség, bonyolultság, ami egyébként a mindennapi életből is ismerős lehet. A történet szerint a vándorszínészek utazásaik során egy fiatal, bujdosó katonát fogadnak be a társulatba, ezért a fejük felett folyton ott lebeg a veszély: ha a szökött katonát elkapják, akkor nemcsak őt, hanem azokat is kivégezhetik, akik bújtatják. A veszélyekkel terhelt helyzet közben persze élik az életüket, mániákusan szeretnének kőszínházba, műértő közönség elé kerülni Pest-Budára – ennek a törekvésnek az útját látjuk egy szerteágazó, árulással, szerelemmel, barátsággal fűszerezett történetben, ami reményeim szerint nagyon szerethető. Én egyébként mindig bajban vagyok, amikor olyan filmről kell beszélnem, amelyben játszom, ugyanis nem nagyon tudom magamat kívülről nézni. Elsősorban a közönség reakciója szokott érdekelni. Hosszú időnek kell eltelnie, mire meg tudom nézni a teljes alkotást, és rá tudok csodálkozni a saját jelenlétemre, játékomra.
Manapság divat lett jelen lenni a közösségi oldalakon, az önmarketing a virágkorát éli. Számít, hogy egy színésznek mennyi követője van? Befolyásolhatja egy adott előadás nézettségét, hogy például ön mennyire enged bepillantást a privát szférájába?
G. S.: Nagyban befolyásolja, de engem a közszereplés egy kicsit sem vonz. Eszembe sem jut, hogy közösségi oldalakra fotókat töltsek fel magamról, hogy közzétegyem a gondolataimat, vagy szelfiket küldözgessek szerkesztőségekbe. Azzal én is tisztában vagyok, hogy a világ elképesztően pörgős lett, és aki nem látható rendszeresen a televízió képernyőjén vagy az újságok címlapján, azt a közönség hamar elfelejti. Nekem ilyen szempontból nagyon nagy szerencsém volt, mert a Csapd le csacsi! című filmtől kezdve a Koltai Róbert-filmeken át egészen az Üvegtigrisig csupa olyan filmekben szerepelhettem, amiket rengeteg néző látott, s amik által talán nyomot hagytam az emberek emlékezetében.