2018. június 28. / Jónás Ágnes
Még februárban, a Műcsarnokban nyílt meg Sandro Miller Malkovich, Malkovich, Malkovich – Tisztelet a kamera mestereinek című kiállítása, mely nem mellesleg az idei Budapest FotóFesztivál egyik fő programeleme volt, s a nyitva tartást június 3-ig meghosszabbították a nagy
érdeklődésre való tekintettel. Szarka Klára fotótörténésszel, a kiállítás kurátorával a közel 130 évet felölelő fotókiállítás kulisszáiról, a csendélet 21. századi létjogosultságáról és a Hemző Károly-díjról is beszélgettünk.
Bemutatná néhány mondatban Millert?
Sz. K.: Ő egy chicagói születésű fotográfus, tizenhat éves korában egy Irving Penn-albumot lapozgatva döntötte el, hogy a fotózás lesz a hivatása. A szakma alapjait autodidakta módjára sajátította el, a mai napig képzi magát, figyelemmel követi a kortárs fotótrendeket, és elképesztően szerteágazó a fotótörténeti tudása. Mára Amerika egyik legsikeresebb reklámfotográfusa lett, és olyan neves megrendelőkkel dolgozott, mint a Forbes, a Coca-Cola vagy a BMW. John Malkovichcsal való ismeretsége csaknem húszéves, többször dolgoztak együtt, a Budapesten rendezett tárlatán látható alkotások eddigi munkáin belül is kuriózumnak számítanak.
Jó, de mégis mitől olyan különleges ez a kiállítás, hogy ezreket képes vonzani a múzeumba?
Sz. K.: Az érdeklődés egyrészt szól John Malkovich világhírű színésznek és Sandro Millernek is, ráadásul a Miller-anyagban olyan ikonikus képek szerepelnek, mint például a nyelvét kinyújtó Einstein vagy Che Guevara, egyszóval olyanok, amelyeket talán mindenki látott már életében. Miller fotóin Malkovich ezeken kívül még olyan híres emberek bőrébe bújik bele, mint Marilyn Monroe, Andy Warhol, John Lennon, Salvador Dalí, Abraham Lincoln és még sorolhatnánk.
Miféle ihlet kell ahhoz, hogy valakinek ilyen őrült-egyedi ötlet pattanjon ki a fejéből?
Sz. K.: A művész egy időben halálos beteg volt, negyedik fázisú rákkal diagnosztizálták, lemondtak róla az orvosok. Több hónapon át nyomta a kórházi ágyat, s közben töprengett az életén és azon, hogy miért pont őt sújtja ez a tragédia. Megígérte magának, hogy ha életben marad, előveszi a fotótörténet ikonikus képeit, s alkot valami rendhagyót, hogy ezúton tisztelegjen a mesterek előtt, akik munkásságából ő maga is sokat tanult.
Bevallom, hogy nekem olyan érzésem volt, miközben a képeket néztem, mintha a művész parodizálná Malkovichcsal az eredetiket. Mintha lenne bennük egy adag groteszk és némi humor.
Sz. K.: Sokakban keltenek efféle érzéseket a fotográfiák, noha Millernek esze ágában sem volt parodizálni – ez egy véresen komoly fotográfiai játék perfekcionizmussal fűszerezve. Elképesztő pénzeket és energiát ölt a munkafolyamatba, harminc-negyven ember dolgozott a keze alá, s minden pontosan olyan lett, ahogy az az eredeti képeken látható. A stábnak sikerült megszereznie az eredeti Warhol-parókát, és hosszú ideig kutattak Che Guevara dzsekijéhez hasonló után is (Hollywood összes jelmezraktárát feltúrták). Amikor megkérdeztem tőle, nem zavarja-e, hogy az emberek mosolyognak a képei láttán, azt felelte, hogy nem, mert a lényeg az, hogy a kép így vagy úgy, de megszólítsa az embereket, a humor pedig remek kapocs a téma és a közönség között.
Nemrég ért véget a Budapest FotóFesztivál, melynek ön az egyik kurátora.
Sz. K.: Mucsy Szilvia igazgatóval és Somosi Ritával, kurátor társammal a nagyközönség számára nyitott kiállítás-sorozat keretében igyekszünk a magyar és nemzetközi fotográfia értékeit bemutatni. Minden évben sztárkiállítást hozunk (idén ez volt Sandro Milleré), és magyar fotográfusok műveiből is rendezünk tárlatot. Hagyományteremtő szándékkal közös gondolkozásra és alkotásra hívjuk a művészeket egy-egy klasszikus fotográfiai műfajban, nyílt fotópályázat keretében. Idén a Csöndesen fotópályázattal a csendélet területén született kortárs reflexiókat vizsgáltuk – Somosi Rita művészettörténész, kurátor és jómagam választottuk ki a Kiscelli Múzeumba szánt és még most is látható tárlat anyagát.
Igencsak meglepő, hogy a mai nyüzsgő, rohanó világunkban egyáltalán igény van még elcsendesedéssel, jó értelemben vett passzivitással kapcsolatos témák felkutatására.
Sz. K.: Mi is meglepődtünk, hogy szinte minden korosztály fantáziáját megmozgatta a pályázati kiírás, több száz munka érkezett.
Ön a Hemző-életmű szakmai gondozója is – idén ötödik alkalommal adják át a Hemző Károly-díjakat. Mik a pályázás kritériumai és milyen témában várnak pályázatokat?
Sz. K.: A díjat az a harmincöt év alatti magyar (és határon túli magyar) fotográfus nyerheti el, aki szellemiségében és a szakmai minőségben Hemző Károly munkásságához méltó műveket hozott létre Magyarországon vagy magyarlakta területeken, s a hétköznapi élet szomorú, vidám, groteszk, vagyis nagyon emberi oldalát mutatja meg a képein keresztül. Idén a Capa Központban kerül sor a díjátadóra, a díjazott kiállítási lehetőséget kap, s szintén itt rendezzük meg egy hónappal később a nyertesek és finalisták eddigi műveiből nyíló, szeptemberig megtekinthető tárlatot is, melyre apropót szolgáltat az is, hogy Hemző Károly idén lenne 90 éves.
Végezetül elárulná, hogy hogyan csöppent a fotóművészet világába?
Sz. K.: Történelem szakon végeztem az egyetem, de mindig érdekeltek a fotók és a film. Jelentkeztem a Műszaki Egyetem klubvezetői állására, s szerettem volna, ha külföldi mintára hazánkban is nyílik fotóművészeti galéria, így hát létrehoztam egyet. Ezt követően kezdtem megismerkedni a fotográfusok nagy részével, közöm lehetett a Magyar Sajtófotó Kiállítások elindításához is, később Keleti Éva életművének szakmai gondozója is lettem. A fotók, a tárlatok és a fotótörténet azóta is a bűvkörében tart.
érdeklődésre való tekintettel. Szarka Klára fotótörténésszel, a kiállítás kurátorával a közel 130 évet felölelő fotókiállítás kulisszáiról, a csendélet 21. századi létjogosultságáról és a Hemző Károly-díjról is beszélgettünk.
Bemutatná néhány mondatban Millert?
Sz. K.: Ő egy chicagói születésű fotográfus, tizenhat éves korában egy Irving Penn-albumot lapozgatva döntötte el, hogy a fotózás lesz a hivatása. A szakma alapjait autodidakta módjára sajátította el, a mai napig képzi magát, figyelemmel követi a kortárs fotótrendeket, és elképesztően szerteágazó a fotótörténeti tudása. Mára Amerika egyik legsikeresebb reklámfotográfusa lett, és olyan neves megrendelőkkel dolgozott, mint a Forbes, a Coca-Cola vagy a BMW. John Malkovichcsal való ismeretsége csaknem húszéves, többször dolgoztak együtt, a Budapesten rendezett tárlatán látható alkotások eddigi munkáin belül is kuriózumnak számítanak.
Jó, de mégis mitől olyan különleges ez a kiállítás, hogy ezreket képes vonzani a múzeumba?
Sz. K.: Az érdeklődés egyrészt szól John Malkovich világhírű színésznek és Sandro Millernek is, ráadásul a Miller-anyagban olyan ikonikus képek szerepelnek, mint például a nyelvét kinyújtó Einstein vagy Che Guevara, egyszóval olyanok, amelyeket talán mindenki látott már életében. Miller fotóin Malkovich ezeken kívül még olyan híres emberek bőrébe bújik bele, mint Marilyn Monroe, Andy Warhol, John Lennon, Salvador Dalí, Abraham Lincoln és még sorolhatnánk.
Miféle ihlet kell ahhoz, hogy valakinek ilyen őrült-egyedi ötlet pattanjon ki a fejéből?
Sz. K.: A művész egy időben halálos beteg volt, negyedik fázisú rákkal diagnosztizálták, lemondtak róla az orvosok. Több hónapon át nyomta a kórházi ágyat, s közben töprengett az életén és azon, hogy miért pont őt sújtja ez a tragédia. Megígérte magának, hogy ha életben marad, előveszi a fotótörténet ikonikus képeit, s alkot valami rendhagyót, hogy ezúton tisztelegjen a mesterek előtt, akik munkásságából ő maga is sokat tanult.
Bevallom, hogy nekem olyan érzésem volt, miközben a képeket néztem, mintha a művész parodizálná Malkovichcsal az eredetiket. Mintha lenne bennük egy adag groteszk és némi humor.
Sz. K.: Sokakban keltenek efféle érzéseket a fotográfiák, noha Millernek esze ágában sem volt parodizálni – ez egy véresen komoly fotográfiai játék perfekcionizmussal fűszerezve. Elképesztő pénzeket és energiát ölt a munkafolyamatba, harminc-negyven ember dolgozott a keze alá, s minden pontosan olyan lett, ahogy az az eredeti képeken látható. A stábnak sikerült megszereznie az eredeti Warhol-parókát, és hosszú ideig kutattak Che Guevara dzsekijéhez hasonló után is (Hollywood összes jelmezraktárát feltúrták). Amikor megkérdeztem tőle, nem zavarja-e, hogy az emberek mosolyognak a képei láttán, azt felelte, hogy nem, mert a lényeg az, hogy a kép így vagy úgy, de megszólítsa az embereket, a humor pedig remek kapocs a téma és a közönség között.
Nemrég ért véget a Budapest FotóFesztivál, melynek ön az egyik kurátora.
Sz. K.: Mucsy Szilvia igazgatóval és Somosi Ritával, kurátor társammal a nagyközönség számára nyitott kiállítás-sorozat keretében igyekszünk a magyar és nemzetközi fotográfia értékeit bemutatni. Minden évben sztárkiállítást hozunk (idén ez volt Sandro Milleré), és magyar fotográfusok műveiből is rendezünk tárlatot. Hagyományteremtő szándékkal közös gondolkozásra és alkotásra hívjuk a művészeket egy-egy klasszikus fotográfiai műfajban, nyílt fotópályázat keretében. Idén a Csöndesen fotópályázattal a csendélet területén született kortárs reflexiókat vizsgáltuk – Somosi Rita művészettörténész, kurátor és jómagam választottuk ki a Kiscelli Múzeumba szánt és még most is látható tárlat anyagát.
Igencsak meglepő, hogy a mai nyüzsgő, rohanó világunkban egyáltalán igény van még elcsendesedéssel, jó értelemben vett passzivitással kapcsolatos témák felkutatására.
Sz. K.: Mi is meglepődtünk, hogy szinte minden korosztály fantáziáját megmozgatta a pályázati kiírás, több száz munka érkezett.
Ön a Hemző-életmű szakmai gondozója is – idén ötödik alkalommal adják át a Hemző Károly-díjakat. Mik a pályázás kritériumai és milyen témában várnak pályázatokat?
Sz. K.: A díjat az a harmincöt év alatti magyar (és határon túli magyar) fotográfus nyerheti el, aki szellemiségében és a szakmai minőségben Hemző Károly munkásságához méltó műveket hozott létre Magyarországon vagy magyarlakta területeken, s a hétköznapi élet szomorú, vidám, groteszk, vagyis nagyon emberi oldalát mutatja meg a képein keresztül. Idén a Capa Központban kerül sor a díjátadóra, a díjazott kiállítási lehetőséget kap, s szintén itt rendezzük meg egy hónappal később a nyertesek és finalisták eddigi műveiből nyíló, szeptemberig megtekinthető tárlatot is, melyre apropót szolgáltat az is, hogy Hemző Károly idén lenne 90 éves.
Végezetül elárulná, hogy hogyan csöppent a fotóművészet világába?
Sz. K.: Történelem szakon végeztem az egyetem, de mindig érdekeltek a fotók és a film. Jelentkeztem a Műszaki Egyetem klubvezetői állására, s szerettem volna, ha külföldi mintára hazánkban is nyílik fotóművészeti galéria, így hát létrehoztam egyet. Ezt követően kezdtem megismerkedni a fotográfusok nagy részével, közöm lehetett a Magyar Sajtófotó Kiállítások elindításához is, később Keleti Éva életművének szakmai gondozója is lettem. A fotók, a tárlatok és a fotótörténet azóta is a bűvkörében tart.