Pesti Műsor Online | Sorsfordító három nap

Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás és Schruff Milán szereplésével, Novák Eszter rendezésében látható Richard Greenberg Három esős nap című darabja a Belvárosi Színházban október 1-jétől. A humorral és öniróniával átszőtt előadás családi titkokról lebbenti fel a fátylat, s megmutatja,
hogy szüleink élete milyen mértékben képes befolyásolni az életünket nyílt vagy akár tudat alatti szinten. Igazi jutalomjáték ez az Orlai Produkció színészeinek, hiszen a történetben szereplő szülőket és azok felnőtt gyermekeiket is ők alakítják.

Mi a vonzó számotokra ebben a darabban?
K. P.: Izgalmas színészi kihívásnak tartom, hogy két szerepet is eljátszhatok, anyát és lányát, s hogy megmutathatom a hasonlóságaikat és a különbözőségeiket. A történet New Yorkban, a jelenben és a múltban (a hatvanas években) is játszódik, egy testvérpárról és egyik barátjukról szól, akik vájkálni kezdenek szüleik titkai között – mi a darabban ezeket fedjük fel.
Sz. K. T.: Szerintem is nagyon izgalmas felfejteni egy családi titkot, valamint szép feladat két különböző korosztályt eljátszani, és megérteni, hogy az egyes szereplők miért lettek idővel olyanok, amilyenek. Ez a darab jól mutatja, hogy mennyire hajlamosak vagyunk idealizálni a múltat, és leönteni azt valamiféle romantikus emlékezéssel, pedig régen is lappangtak titkok a családokban, előfordultak félrelépések is, lettek balkézről született gyerekek, csak hát akkoriban még nem léteztek közösségi oldalak, a hírek is lassabban terjedtek, kevésbé lehetett rálátni egymás életére.
Sch. M.: Milyen „csomagot” kapunk a szüleinktől, hogyan dolgozzuk fel a traumákat? Vajon ismerhetjük-e valójában a szüleinket? Tudjuk-e, milyen vágyaik és fájdalmaik voltak? – többek között ezeket a kérdéseket feszegeti az előadásunk. A Három esős nap olyan, mint egy mozaik – a néző flashbackek és titkok alapján rakosgatja össze a képet, pontosabban a gyerekek és a szülők közti kapcsolat térképét. Három nap leforgása alatt valami olyasmi történik, ami befolyással lesz a szereplők egész életére. Az egyik szereplő neve roppant beszédes: Walkernek hívják, ami magyarul sétálót, bolyongót jelent, és ő valóban egy örök nyugtalan srác, akinek bár sosem voltak anyagi gondjai, mégsem érzi magát boldognak.

[kep3]

Összeszokott trió vagytok, ráadásul a rendezővel, Novák Eszterrel sem először dolgoztok együtt.
Sz. K. T.: Az egyetemen Eszter volt az osztályfőnököm, tizennyolc éves koromban úgy ismertetett meg a színházzal, hogy aztán el nem múló szerelem lett belőle. Eszter remek pedagógus és színházértő, rendkívül alapos és precíz alkotó, nyitott a színészei gondolataira is. Sok rendezővel dolgoztam eddigi pályafutásom során, de legszívesebben már csak vele dolgoznék, ugyanis meguntam azokat diktatórikus rendezőket, akik már az első próbán a saját akaratukat akarják erőnek erejével lenyomni a torkomon.

Szerintetek mi lehet az idősebb és a fiatalabb generáció számára tanulság a darabból?
Sz. K. T.: Itt nincs külön fiataloknak vagy idősebbeknek szóló tanulság és üzenet. Itt „csak” néző van, aki ha rendelkezik kellő intelligenciával, s elég nyitott arra, hogy befogadja, amit lát, és hagyja, hogy az előadás hasson rá, akkor a produkciónk kortól függetlenül eléri a célját. Valószínűleg mindenkinek mást jelent majd az előadás. Talán lesznek, akik a saját életükre ismernek rá. Az ideális nyilván az lenne, ha úgy jönnének ki a nézők az előadásról, hogy ez egy tartalmas este volt, melynek során egy izgalmas családi történetbe nyertek bepillantást.
K. P.: Mi pedig azzal a reménnyel megyünk neki, hogy az előadás talán érdeklődésre tart számot, elgondolkodtat és megérinti a nézőket.
A szüleinktől látott minták – ahogy azt az előadás is mutatja – tudattalanul is beépülnek a gondolkodásunkba, a viselkedésünkbe és a „sorskönyvünkbe”. Ti milyen útravalóval igyekeztek ellátni a gyermekeiteket?
K. P.: Én igyekszem nagyon nyitottan és őszintén fordulni a kislányom felé, és fontosnak tartom, hogy ne csak az anyukájaként értelmezzem magam, ha vele vagyok, hanem hagyjam, hogy a gyerekem engem mint embert is megismerjen. Ehhez szerintem a minőségi kommunikáció az egyik legjobb út.
Sz. K. T.: Egyetértek. Úgy vélem, hogy ha szülő és gyerek közt nincs meg az egészséges kommunikáció, akkor a gyerek dilemmák, kérdések és elfojtások között fog felnőni. A Három esős nap többek között erre is rámutat.
Sch. M.: Hogy milyen útravalóval látom el a kislányom? Többek között azzal, hogy merjen gyenge lenni, merjen akár sírni is, és ne féljen kimutatni az érzéseit, még akkor se, ha ez a világ nem az őszinte érzéseket preferálja. Arra biztatom, hogy legyen őszinte önmagával, és találja meg azt a hivatást majd felnőttként, amit szívből szeret csinálni.

Ha már a minőségi kommunikációról beszélgetünk, nem érzitek úgy, mintha a digitális technika éket verne az egyes generációk közé, vagy legalábbis silányabb lenne általa a családon belüli személyes kommunikáció?
Sz. K. T.: Én nem igazán ismerem a mai fiatalokat, de bízom abban, hogy jó tanárok és szülők veszik őket körbe, olyanok, akik megtanítják nekik, hogy hogyan kell jól használni a digitális cuccokat. Hiszem, hogy mindenki annyira lehet intelligens, amennyire a környezete. Nem vagyok digitalizációellenes, és semmivel sem tartom egészségtelenebbnek az iPad nyomkodását, mint az esti tévézést. Az infóáramlás korában „csak” arra kell figyelnünk, hogy ne a kütyü használja a gyerekeinket, hanem a gyerek a kütyüt.
K. P.: A Z és Alfa generáció számára napról napra jobban kinyílik a világ, és ha azokat az eszközöket, amelyek segítik őket közelebb vinni a dolgok megismeréséhez, mi szülőként jól adagoljuk nekik, akkor biztos vagyok benne, hogy sok esetben könnyebben elboldogulnak majd, mint annak idején mi.
Sch. M.: A kislányom most kezdte az általános iskolát, az első nap rögtön meg is kérdeztem a tanárnőjétől, hogy ugye nem azt látják majd itt a kicsik, hogy a nagyok agyba-főbe nyomkodják az okostelefonjaikat. Megnyugtatott, hogy nem. Nemsokára úgyis eljön majd az idő, amikor kell vennem neki egyet, hogy ne lógjon ki a társai közül, de amíg lehet, igyekszem kitolni a telefonmentes korszakot. Szerintem az önmagunk és a környezetünk megismeréséhez vezető leghatékonyabb út elsősorban a való világban keresendő.

Egy éve működik az Orlai Produkciós Iroda égisze alatt az Együtt, szabadon mottójú alkotóközösség, melynek mindhárman oszlopos tagjai vagytok, de már ezt megelőzően is sok, Orlai Tibor producerrel közös munkát tettetek le az asztalra. Milyen pluszt kaptok meg szabadúszóként itt?
Sz. K. T.: Őszintén szólva én egyáltalán nem hiszek a társulati létformában, mert szerintem ez az egyik legdrágább jelenleg létező színházi forma, ami ha másra nem, hát arra tökéletesen megfelel, hogy a színész belekényelmesedjen a státuszába. Orlainál szabadon mozoghatok, nincsenek súlyok rajtam, nem érzek kényszert, amikor próbára kell mennem. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy orlais színésznek lenni ma már rangot jelent. A kezdetekkor bulvárszínháznak aposztrofáltak bennünket, de azóta bebizonyítottuk, hogy egy Dühöngő ifjúsággal és egy Vőlegénnyel is ugyanolyan telt házat tudunk csinálni, mint egy könnyed nyári komédiával.
Sch. M.: Ez az alkotóközösség tele van jó színészekkel, jó emberekkel, remek a próbák hangulata. A kollégák többségével egy helyről jövünk, hasonló színházi nyelvet beszélünk, egy rugóra jár az agyunk, és nagyon szeretem azokat a rendezőket, akikkel itt dolgozhatok. Régóta szerettem volna Novák Eszterrel dolgozni, most végre elérkezett ez a pillanat is. Ha ő (és Ascher Tamás) annak idején nincs, akkor engem nem vesznek fel az Színművészetire.
K. P.: Az is nagyon szimpatikus, hogy az Orlai Produkciós Iroda színészközpontú, tehát nem az van, hogy jön egy rendező, aki kvázi eszközként használja a színészeket egy előadás színpadra állításához, hanem először a színészekhez keresnek darabot, majd azt követően döntenek a rendezőről. Ez egy egészen más konstrukció, mint amit a kőszínházakban vagy a művészszínházban tapasztal az ember. Az Együtt, szabadon szlogenünk jól mutatja, hogy nincs röghöz kötöttség, csak szabadság, s egy, a kőszínházakénál rugalmasabb, effektívebb közös munka. Itt megvan a lehetőségem arra, hogy más egyéb színészi feladatoknak is eleget tegyek (például filmet forgathatok, vállalhatok előadást más színházakban is). Orlai Tibor pontosan tudja, hogy neki is megéri, ha a színészeit másutt is foglalkoztatják, illetve ha más impulzusok is érik őket, mert így jobb, tartalmasabb színészeket kap vissza. Ráadásul nem egy elitista belvárosi színház a miénk – az előadásainkat vidéki színházakba is visszük, vagyis népszínházat csinálunk a szó legnemesebb értelmében.