2018. december 28. / Bóta Gábor
Európa legszebb borútjai címmel, Bortúrák ínyenceknek Bordeaux-tól Tokajig alcímmel, jelentetett meg pompázatos kötetet a Kossuth Kiadó. El lehet mélázni azon, hogy a nagy és vaskos kötet gyönyörűséges fotóalbum, útikönyv, borlexikon és némiképp kulturális kalauz, gasztronómiai tanácsadó, piktogramokkal illusztrált térképek gyűjteménye vagy mi is pontosan tulajdonképpen. Ez is, az is, amaz is, miközben természetesen a bor áll a középpontban, mint valami istenség, piedesztálra emelt szentség, aminek mind nagyobb lesz a kultusza. Ez a Molnár Eszter és Sólyom-Leskó Annamária által németből fordított könyv pedig mindenképpen óda a borhoz.
Aminek tudjuk, hogy jócskán az időszámítás előtt is voltak hódolói. És azt szintén tudjuk, hogy nálunk is igencsak előtérbe került a kultusza, annak dacára, hogy nem is olyan messzeségbe tűnő időben még egy szilveszteri Operabálon, amikor megkérdeztük a pincért, hogy milyen bor van, az volt a válasza, hogy piros és fehér. Ez azonkívül, hogy természetesen skandalum, jelzi, honnan indultunk. Az „átkosban” valaha ide butították le a borkultúránkat, és bizony temérdek volt az agyoncukrozott, összevissza pancsolt, vacak lőre. Azóta elmondhatjuk, hogy a pincészetek jelentős részének rohamos fejlődése a bortermelést a rendszerváltás egyik legsikeresebb ágazatává tette. Miközben a gasztronómiában a magyar nyersanyagra még mindig temérdek a panasz, hogy nem egyenletes minőségű, nem megbízhatóan szállítják, akár drágább, mint a külföldről hozott sokkal minőségibb áru, a magyar borokat büszkén kínálják a legelitebb magyar éttermek, méghozzá széles választékban. Hogy már esetleg Ausztriában is kevéssé kaphatók, az más kérdés, ennek taglalásába ezúttal ne menjünk bele, hiszen ez a parádés kiállítású könyv a jó bor magasztalásáról szól.
Mit mondjak, meglehetősen hosszú távra, szép kis programsorozatot ajánl nekünk. Harminckilenc borutat javasol bámulatos tájakon, lenyűgöző épületeket érintve, grandiózus kastélyokat, freskókat vagy éppen hangulatos borozókat bemutatva. És persze azt sem szem elől tévesztve, hogy hol milyen jellegzetes ételekkel tömhetjük telis-tele a bendőnket. Az ember a könyv lapozgatása közben nagyokat nyel, igyekszik elképzelni, hogy az érzékletesen leírt nedűk milyenek lehetnek, hozzá okosodik, hogy ilyen meg amolyan szőlőfajták is vannak, bámulja a fotókon a vidéket, aminek még egy kicsit a történelmébe is belekóstol, és naná, hogy odavágyik.
Szóval az érzékek letámadásáról van szó, mintha pokoli vonzerővel rendelkező szirének igyekeznének bennünket erre a vidékre meg amarra is csábítani, miközben még arról is értesülhetünk, hol mikor milyen fesztivál van, ami eléggé nyilvánvalóan nem a színjózanság jegyében zajlik. Vagyis lehet spórolni, fogunkhoz verni a garast, hogy egy-egy ilyen bortúrának nekivághassunk, ami meglehetősen ismert területekre is elvezethet bennünket, de akár turisták által kevésbé látogatottakra ugyancsak.
Lehet, hogy az én tudatlanságomra világít rá, de szemlesütve be kell ismernem, bizony nem tudtam, hogy a világ legnagyobb egybefüggő borvidéke Kasztília-La Mancha területén található, ami a forró nyarak miatt ideális a szőlőnek. Tán a derék Don Quijote pozitív szemléletű, hóbortos látásmódjához is hozzájárultak az itt készített borok. Állítólag már a rómaiak telepítettek szőlőt errefelé. Majd az igazi fejlődést a 15. század hozta el. Aztán a hetvenes években elterjedt, hogy itt inkább olcsó tömegborokat termelnek. Manapság azonban több minőségi szőlőfajtát művelnek.
Ahogy temérdek helyen Európában. Ezekről és a körülöttük lévő lenyűgöző természetről, dombokról, hegyekről, fennsíkokról, lankákról, a régiók kultúrájáról tudósít ez az igencsak élvezetes kötet. Jó böngészgetni, de persze útnak eredni az intenciói szerint, az lehet csak az igazi élvezet!
Aminek tudjuk, hogy jócskán az időszámítás előtt is voltak hódolói. És azt szintén tudjuk, hogy nálunk is igencsak előtérbe került a kultusza, annak dacára, hogy nem is olyan messzeségbe tűnő időben még egy szilveszteri Operabálon, amikor megkérdeztük a pincért, hogy milyen bor van, az volt a válasza, hogy piros és fehér. Ez azonkívül, hogy természetesen skandalum, jelzi, honnan indultunk. Az „átkosban” valaha ide butították le a borkultúránkat, és bizony temérdek volt az agyoncukrozott, összevissza pancsolt, vacak lőre. Azóta elmondhatjuk, hogy a pincészetek jelentős részének rohamos fejlődése a bortermelést a rendszerváltás egyik legsikeresebb ágazatává tette. Miközben a gasztronómiában a magyar nyersanyagra még mindig temérdek a panasz, hogy nem egyenletes minőségű, nem megbízhatóan szállítják, akár drágább, mint a külföldről hozott sokkal minőségibb áru, a magyar borokat büszkén kínálják a legelitebb magyar éttermek, méghozzá széles választékban. Hogy már esetleg Ausztriában is kevéssé kaphatók, az más kérdés, ennek taglalásába ezúttal ne menjünk bele, hiszen ez a parádés kiállítású könyv a jó bor magasztalásáról szól.
Mit mondjak, meglehetősen hosszú távra, szép kis programsorozatot ajánl nekünk. Harminckilenc borutat javasol bámulatos tájakon, lenyűgöző épületeket érintve, grandiózus kastélyokat, freskókat vagy éppen hangulatos borozókat bemutatva. És persze azt sem szem elől tévesztve, hogy hol milyen jellegzetes ételekkel tömhetjük telis-tele a bendőnket. Az ember a könyv lapozgatása közben nagyokat nyel, igyekszik elképzelni, hogy az érzékletesen leírt nedűk milyenek lehetnek, hozzá okosodik, hogy ilyen meg amolyan szőlőfajták is vannak, bámulja a fotókon a vidéket, aminek még egy kicsit a történelmébe is belekóstol, és naná, hogy odavágyik.
Szóval az érzékek letámadásáról van szó, mintha pokoli vonzerővel rendelkező szirének igyekeznének bennünket erre a vidékre meg amarra is csábítani, miközben még arról is értesülhetünk, hol mikor milyen fesztivál van, ami eléggé nyilvánvalóan nem a színjózanság jegyében zajlik. Vagyis lehet spórolni, fogunkhoz verni a garast, hogy egy-egy ilyen bortúrának nekivághassunk, ami meglehetősen ismert területekre is elvezethet bennünket, de akár turisták által kevésbé látogatottakra ugyancsak.
Lehet, hogy az én tudatlanságomra világít rá, de szemlesütve be kell ismernem, bizony nem tudtam, hogy a világ legnagyobb egybefüggő borvidéke Kasztília-La Mancha területén található, ami a forró nyarak miatt ideális a szőlőnek. Tán a derék Don Quijote pozitív szemléletű, hóbortos látásmódjához is hozzájárultak az itt készített borok. Állítólag már a rómaiak telepítettek szőlőt errefelé. Majd az igazi fejlődést a 15. század hozta el. Aztán a hetvenes években elterjedt, hogy itt inkább olcsó tömegborokat termelnek. Manapság azonban több minőségi szőlőfajtát művelnek.
Ahogy temérdek helyen Európában. Ezekről és a körülöttük lévő lenyűgöző természetről, dombokról, hegyekről, fennsíkokról, lankákról, a régiók kultúrájáról tudósít ez az igencsak élvezetes kötet. Jó böngészgetni, de persze útnak eredni az intenciói szerint, az lehet csak az igazi élvezet!