„Nagyon jó este héttől tízig utazni egy másik világban”
2019. január 03. / Jónás Ágnes

Székely Csaba legújabb, 10 című színdarabját a tízparancsolat ihlette, melyet Sebestyén Aba ren­de­zésében a Radnóti Színházban láthat először a közönség. A fekete humorral átszőtt, fajsúlyos
kérdéseket felvető, tragikus és groteszk helyzeteket felvonultató, december 22-én debütáló előadásról az egyik főszereplővel, László Zsolttal beszélgettünk, aki következő, Alföldi Róberttel közös munkájáról is árult el kulisszatitkokat.

Mi az, ami színészként eltalálta Székely Csaba drámájában?
L. Zs.: Amikor először olvastam a művet, azt gondoltam, hogy olyan zseniálisan van megírva, hogy akár egy tízrészes tévéfilmet is lehetne belőle csinálni. A színdarabot a tízparancsolat ihlette, szerkezetét és fő gondolati egységeit is a tízparancsolat adja: monológokon és dia­lógu­so­kon keresztül tíz ember történetét ismerheti meg a néző, s mindegyik történet egy-egy parancsolathoz kötődik, de van közöttük átfedés, ugyanis a tíz szereplő valamilyen módon, lazább-szorosabb szálakkal kötődik egymáshoz. Fokozatosan bomlanak ki az egy­más­hoz fűződő viszonyaik, lassan tárulnak fel egymás sorsát keresztező életútjaik. Olyan ez, akár egy krimi vagy egy mozaik. Az előadásunk olyan élethelyzeteket, sorsokat igyekszik bemutatni, ahol a szereplők – néha önhibájukon kívül – megszegik valamelyik parancsolatot. Dön­té­seik, bűneik, hibáik kvázi pillangóhatásszerűen befolyásolják egymás sorsát, életét. „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált” – ezek a József Attila-sorok jutnak erről eszembe.

A 10 tíz magányos ember története – olvasható az előadás ajánlójában.
L. Zs.: Csak annyira magányosak ők, mintamennyire mindenki ebben a világban. Nekik is a saját prob­lé­má­juk, nyomorúságuk a legnagyobb. Minden szereplő úgy érzi, hogy egyedül van, magára hagyottan.

Ezúttal Vilmányi Benett, Martinovics Dorina, Lovas Rozi, Kováts Adél, Márfi Márk, Sodró Eliza, Tóth Ildikó a partnerei, meg persze Schneider Zoltán és Pál András, akikkel az Ádám almáiban és az Egy piaci napban is játszik, sőt, triójuk a februárban debütáló, Alföldi Róbert rendezte A gondnokban is látható lesz.
L. Zs.: Igen, A gondnok az emberi tehetetlenségről, a kiszolgáltatottságról mesél három ember életén ke­resz­tül, akik egymáson próbálnak segíteni, miközben a saját életük is egy csődtömeg. Harold Pinter művét modernizált formában adjuk elő, s ha jól tudom, Robi sokat húzat az eredeti színdarabból.

Totth Benedek pedig újrafordítja. Alföldi Róbert kemény tempót diktáló rendező hírében áll. Évek óta működik önök közt a munkakapcsolat és a barátság. Mi az a bizonyos plusz, amitől ilyen hosszú ideje képes önök között működni a „gépezet”?
L. Zs.: Robit rendkívül tehetséges alkotónak és színésznek tartom. Olyan ember, aki nem szeret mellébeszélni. Színésztechnikailag és rendezőként is konkrétumokban gondolkodik, előre meghatározott koncepcióval érkezik a próbákra. Szeretem, hogy lényegre törően, expresszíven fogalmaz, s hogy a színpadi munkáit óramű pontossággal működteti. Invenciózus, kreatív, gyorsan és hatékonyan dolgozik, így nincs idő felesleges dolgokra, viszont van idő mindenre, ami fontos.
Ha előre meghatározott tervekkel érkezik a próbákra, akkor a színészeinek már aligha engedi meg az ötletelést.
L. Zs.: Konkrétan soha, de én szeretek az instrukciói után menni, mert tudom, hogy mindig jó felé visz. A gondnok majd talán kivétel lesz abból a szempontból, hogy a mi ötleteinkre is szükség lehet, tudniillik Robi még soha nem dolgozott ennyire kevés szereplővel. Biztos vagyok benne, hogy más attitűddel fogja ren­dez­ni, mint a korábbiakat.

Visszatérve a 10 című előadásra… Mit szeretne, hogy a néző milyen elvárásokkal, milyen lelki „cso­mag­gal” távozzon a színházból az előadás után?
L. Zs.: Az volna jó, ha a nézőkben tudatosulna, hogy öntudatlanul is hatással vagyunk egymásra, hogy döntéseink, bűneink, élményeink befolyásolják gondolkodásunkat, és hogy egész életünkben különböző kapcsolataink hálójában létezünk.

Az ön hivatását is egyfajta kapcsolati háló determinálja: a színház közös játék, ahol alkotók és színészek együtt hoznak létre egy adott produktumot, s színészek játszanak egymással és a közönséggel. E különleges együttálláson kívül még mi az, ami szerethetővé teszi önnek ezt a szakmát?
L. Zs.: Talán az, hogy nagyon jó este héttől tízig utazni egy másik világban. Ilyenkor az ember lerakhatja egy kicsit a terheit, a gondjait, és elmenekülhet abból a világból (országból), amelyben minden nap élni kényszerül. Nekem a színészet jó értelemben vett terápia. Mindig hálás vagyok az új találkozásokért és kihívásokért, előszeretettel feszegetem a határaimat, mert ezektől erőre kap a személyiségem, és a friss tapasztalataimat beépíthetem az előadásokba.