„A mai kor vitakultúrájában nem a problémák megoldására törekszünk”
2019. január 07. / Jónás Ágnes

Reginald Rose lefegyverző, mára klasszikussá vált darabja, a 12 dühös ember Ugrai István for­dí­tá­sá­ban, Császi Ádám rendezésében, parádés szereposztással kerül az Átrium színpadára. A december 20-tól látható előadás groteszk vonásokkal megspékelt, izgalmas krimi, mely egyszerre
szól a demokrácia működésmechanizmusáról, a toleranciáról és a vitakultúra hiányosságairól. Az egyik főszereplővel, Mucsi Zoltánnal többek között az általa megformált karakter álláspontjáról beszélgettünk.

Tizenkét esküdt hivatott dönteni egy kamasz fiú bűnösségéről, aki el­len a vád apagyilkosság. Ha az esküdtszék bűnösnek találja, a fiút kivégzik – dióhéjban ez a 12 dühös ember kiindulópontja. Mitől iz­gal­mas számodra a Reginald Rose-darab?
M. Z.: Ez a darab nagyon tudhat valamit, ha az ötvenes évek óta fo­lya­matosan műsorra tűzik a világ színházai. Tizenkét remek szerep van benne, ezen kívül górcső alá veszi a demokrácia mű­kö­dés­mecha­nizmusát, szól a toleranciáról és a vitakultúráról. Az előadásunkban az esküdtszék (az esküdteket Gyabronka József, Mucsi Zoltán, Deb­re­czeny Csaba, Brasch Bence, Mihályfi Balázs, Lugosi György, Szatory Dávid, Lecső Péter, Fehér Balázs Benő, Sütő András, Varga Ádám és Kovács Máté alakítja – a szerk.) visszavonul, hogy meghozza az egyhangú döntését arról, hogy a vádlott bűnös vagy ártatlan. Az egyik esküdt nincs meggyőződve ugyan a fiú ártatlanságáról, mégis azt szeretné, hogy a többi tizenegy ember legalább végiggondolja a döntését, s hogy vitatkozzanak, tudván azt, hogy döntésükön múlik egy ember további sorsa. Olyan kérdéseket vet fel a darab (és az előadásunk), mint például, hogy képesek vagyunk-e objektíven látni a dolgokat, hogy meggyőzhető-e a vita során olyasvalaki is, akit vagy előítélet, vagy mélyen lakozó gyűlölet, vagy személyes sorstragédiák vezérelnek a döntéshozatalban, valamint hogy képesek vagyunk-e átértékelni mindazt, amit korábban gondoltunk.

A lengyel Artur Palyga A zsidó című darabjában is hasonló kérdések kerültek terítékre anno a Szkénében.
M. Z.: A zsidó a múlthoz való viszonyunkkal szembesít, de valóban van közös pontja a 12 dühös emberrel – mindkét előadásban különböző korú, élettapasztalatú és világnézetű személyek vitatkoznak egy adott problémáról, s sorra törnek felszínre az előítéletek, a régóta fortyogó személyes sérelmek.

Egyikben sem a cselekmény az igazán fontos.
M. Z.: A Reginald Rose-adaptációnkban is inkább az a fontos, hogy az esküdtek hogyan viszonyulnak a problémához, egymáshoz, illetve hogy ki milyen meggyőződésbeli, személyiségbeli változásokon megy keresztül. Nagyon fontosak azok a krimi mögött megjelenő emberi sorsok, összecsapások és érzelmi töltetek, amelyek a tizenkét szereplőt mozgatják.
Mi az általad megformált esküdt igazsága?
M. Z.: Az általam alakított szereplő meg van győződve arról, hogy példásan nevelte a fiát, de kiderül, hogy ez a példás nevelés több ponton is hibádzik, erről árulkodik az is, hogy a gyereke évekkel ezelőtt meg­ütötte és elhagyta őt. Az apagyilkosság esetét ő ezen a fájdalmas, sértett szűrőn keresztül szemléli, e tapasztalatainak tudatában alkot véleményt.

Mennyire reflektál az előadásotok a mai problémákra? Például arra, hogy a kimondott szóhoz kapcsolódó felelősség komolyan megkérdőjelezhető, vagy hogy a vitákban gyakran nem ellenfélnek, hanem el­len­ség­nek tekintjük egymást.
M. Z.: Nem célunk aktualizálni, de persze, ha nagyon kiszélesítjük a dolgot, akkor a szereplők attitűdjéből következtetni lehet Magyarország hétköznapi valóságára. A magyarországi hozzáállás sajnos nagyon hasonlít a darabbelihez – ha más véleményen vagy, mint a többiek, akkor letorkollnak és meg akarnak sem­mi­síteni.

Te beleállsz a konfliktusokba, és igyekszel meggyőzni az ellentétes álláspontot képviselőket, vagy inkább legyintesz?
M. Z.: Nem vagyok konfliktuskerülő, de konfliktuskereső se. Koromból fakadóan már nem vagyok annyira harcias, mint amilyen voltam húsz-harminc évvel ezelőtt. Már nem küzdök az igazamért olyan ve­he­men­ciá­val, mint régebben. Az a baj, hogy nálunk csak fekete és fehér van, márpedig ebből a két végletből csak feszültség keletkezik. A mai kor vitakultúrájában nem a problémák megoldására törekszünk, nem az a cél, hogy eljussunk A-ból B-be, vagy hogy egymás álláspontját megértsük – egyértelműen egymás legyőzése áll a középpontban. Márpedig a megsemmisítés a könnyebb és a rosszabb út. Szerintem a megoldandó problémához nagyon sok út vezet, azt kellene megkeresni, hogy melyik a legoptimálisabb és a leg­ha­tékonyabb. Azzal a reménnyel megyünk neki az előadásunknak, hogy a nézők elgondolkodnak az al­ter­na­tívákon.