2019. január 17. / Jónás Ágnes
A Liszt- és Kossuth-díjas Bogányi Gergely szíve mindig erősebben kezd dobogni, ha Schumann Esz-dúr zongoraötösére gondol. A zeneművet a negyedik alkalommal megrendezendő Cziffra György Fesztivál nyitóhangversenyén adja elő a Kállai Vonósnégyessel, színes zenei élményt
nyújtva ezzel a MOMkult közönségének. Cziffra Györgyhöz fűződő emlékekről, zeneszerzésről, a sablonok ellen való érzelmi és intellektuális tiltakozásról is beszélgettünk.
Cziffra György – ha kimondom ezt a nevet, mi az, ami először eszedbe jut róla?
B. G.: Az az alkalom jut szembe, amikor gyerekként játszottam neki a Festetics-kastélyban, ahol mesterkurzust tartott. Én magam nem jártam a kurzusára – kívülállóként kerestem őt fel, a szervezők pedig bemutattak neki. Odasétáltam hozzá a zongorához, emlékszem, hogy ülve alig volt magasabb nálam. Megkérdezte, hogy tudok-e zongorázni, mire én nagyon komolyan azt válaszoltam, hogy igen. Erre elmosolyodott és azt tudakolta, hogy mit szeretnék játszani. „Liszt VI. Magyar rapszódiáját” – feleltem. Cziffra elképedt. Talán hitte is, meg nem is, hogy egy ilyen pici gyerek el tudja játszani ezt a legendásan nagy ívű darabot. Elkezdtem játszani, s éreztem, hogy az első perctől fogva komolyan vesz, egyenrangú partnerként kezel, szeretetteljesen foglalkozik velem. Amikor darab negyedik részében megkezdődtek a híres-hírhedt technikai bravúrok az oktávozásokkal, azt javasolta, hogy játsszunk együtt. Szerencsére remekül ment a közös játék, és akkor ott azt éreztem, hogy nagyon ügyes vagyok, és hogy jól tudom a lépést tartani az általa diktált tempóval. Csodálatos élmény volt, életre szóló zenei inspirációt adott az a nap nekem. Készült is a nagy eseményről egy fotó, ami ma már történelmi jelentőségű relikvia.
Nyílt még alkalmad tanulni tőle? Tartottátok a kapcsolatot?
B. G.: Igen. Azt kérte, hogy rögzítsem magnókazettára a zongorajátékom, s küldjem el neki postán Franciaországba. Így is tettem. Aztán ő meghallgatta a felvételeket, rámondta a kazettára a játékommal kapcsolatos véleményét és tanácsait, majd pedig visszaküldte nekem Magyarországra.
A Balázs János által életre hívott, negyedik alkalommal megrendezendő Cziffra Fesztivál nyitókoncertjén rajtad kívül Isabelle Oehmichen zongoraművész, Massimo Mercelli fuvolaművész és a Kállai Vonósnégyes is színpadra áll február 18-án a MOMkultban, a kvartettel Schumann Esz-dúr zongoraötösét adjátok elő. Milyen helyet foglal el ez a mű a szívedben?
B. G.: Ha csak rágondolok, elkezd a szívem erősebben dobogni, a lelkem pedig felfelé szárnyalni, s elfog egy jófajta bizsergés. Minden alkalommal ünnep játszani a művet, így lesz ez a MOMkultban is a Kállai Vonósnégyessel. Egyébként a zongoraversenyt nemrégiben az Alba Regia Szimfonikus Zenekarral vettem lemezre – februárban jelenik meg a korong.
Roppant gazdag repertoárral rendelkezel, de ha csak néhányat lehetne választanod azon zeneszerző géniuszok közül, akiknek a műveit legszívesebben mindenkinek felírnád receptre, kiket említenél?
B. G.: Manapság rengeteget foglalkozunk a testünkkel. Azt szeretnénk, ha hosszú távon szép, egészséges és fiatal maradna, de korántsem törődünk ennyit a lelkünkkel. Márpedig Bach és Mozart műveinek hallgatását biztos felírnám receptre, ha orvos lennék, tudniillik a klasszikus zene fejlesztő hatása azonos pillanatban kapcsolja össze a legtöbb idegpályát, s aki nem hivatásául választja a muzsikusságot, hanem „csak” részt vesz az óvodai és az iskolai zenei képzésekben, az mind kreativitásban, mind pedig befogadóképességet, memóriát és problémamegoldó készséget illetően messze túlszárnyalja azokat az embereket, akik nem részesültek ilyesmiben. A mindennapjaink részét kellene képeznie a magasztos zenék hallgatásának, ugyanis a zene azon kevés gyógyszerek egyike, amely függőséget okozhat ugyan, de semmiféle káros mellékhatása nincsen.
Zeneszerzéssel nem próbálkozol?
B. G.: Beletrafáltál, ugyanis komponálok. A zongorázás és a sakkozás mellett ez a harmadik nagy szenvedélyem. Az M5-ös csatorna összes zenéjét én írtam. Néhány másodperces szignálokról van szó, de ezek komponálása óriási kihívás, hiszen abban a tíz-tizenöt másodpercben egyszerűen, de mondani kell valamit.
Kétségkívül óriási feladat egy komplett kis világot pár másodpercben „bemutatni”.
B. G.: Igen, éppen ezért ez életem egyik legnagyobb és legszebb kihívása. A szignálírás miniatűr, rendkívül szigorúan behatárolt műfaj. A zene rögtön meg kell, hogy ragadja a néző-hallgató figyelmét, a típusát mindig a mondanivaló, a képi látványterv, a műsorok jellege határozza meg. Olyan ez, mint az űrhajósok eledele: kis kiszerelésű, de nagyon tápláló. A csatornához készült szignálok szimfonikus nagyzenekarra készültek némi modern felhanggal. Nem az aktuális zenei divatot követtem – a lelkem és minden idegsejtem tiltakozott a primitív elektromos effektek ellen. Igazi zenéket igyekeztem komponálni, és arra törekedtem, hogy a lehető legpontosabban adjam vissza az egyes műsorok hangulatát és mondanivalóját.
A csodazongorád megalkotását és piacra dobását követően igencsak rád irányult a média reflektorfénye, te azonban ellenálltál a ma divatos celebbé válásnak, a címlapokon való szereplésnek. Nyilván a közönség e nélkül is jól ismer téged zeneileg és emberileg, s pontosan tudja, mit várhat tőled.
B. G.: Hatéves korom óta színpadon vagyok, közel negyven éve koncertezem. Ezalatt az idő alatt ugyanazt az egy dolgot csináltam: szolgáltam a közönséget. A jövőben is ezt kívánom tenni, megmaradok régimódian a zongoraművészetnél, így tehát biztos, hogy holnapután nem leszek marketingpojáca. A sablonok és a primitív trendek ellen érzelmileg és intellektuálisan is tiltakozom. Mindig igyekszem újítani, új darabokat tanulni és játszani, meglepetést okozni, és még jobban elmélyülni a hivatásomban.
Szolgálni a közönséget – akkor ez lehetne a mottód?
B. G.: Igen, illetve a következő: közvetíteni a zene igazságát és a zene erejét. Nem vagyok egóművész. Nem én vagyok a legfontosabb a színpadon. Én csupán összekötő elem vagyok, akinek minden erejével azon kell lennie, hogy csodát közvetítsen a közönség és egy felsőbb hatalom között.
nyújtva ezzel a MOMkult közönségének. Cziffra Györgyhöz fűződő emlékekről, zeneszerzésről, a sablonok ellen való érzelmi és intellektuális tiltakozásról is beszélgettünk.
Cziffra György – ha kimondom ezt a nevet, mi az, ami először eszedbe jut róla?
B. G.: Az az alkalom jut szembe, amikor gyerekként játszottam neki a Festetics-kastélyban, ahol mesterkurzust tartott. Én magam nem jártam a kurzusára – kívülállóként kerestem őt fel, a szervezők pedig bemutattak neki. Odasétáltam hozzá a zongorához, emlékszem, hogy ülve alig volt magasabb nálam. Megkérdezte, hogy tudok-e zongorázni, mire én nagyon komolyan azt válaszoltam, hogy igen. Erre elmosolyodott és azt tudakolta, hogy mit szeretnék játszani. „Liszt VI. Magyar rapszódiáját” – feleltem. Cziffra elképedt. Talán hitte is, meg nem is, hogy egy ilyen pici gyerek el tudja játszani ezt a legendásan nagy ívű darabot. Elkezdtem játszani, s éreztem, hogy az első perctől fogva komolyan vesz, egyenrangú partnerként kezel, szeretetteljesen foglalkozik velem. Amikor darab negyedik részében megkezdődtek a híres-hírhedt technikai bravúrok az oktávozásokkal, azt javasolta, hogy játsszunk együtt. Szerencsére remekül ment a közös játék, és akkor ott azt éreztem, hogy nagyon ügyes vagyok, és hogy jól tudom a lépést tartani az általa diktált tempóval. Csodálatos élmény volt, életre szóló zenei inspirációt adott az a nap nekem. Készült is a nagy eseményről egy fotó, ami ma már történelmi jelentőségű relikvia.
Nyílt még alkalmad tanulni tőle? Tartottátok a kapcsolatot?
B. G.: Igen. Azt kérte, hogy rögzítsem magnókazettára a zongorajátékom, s küldjem el neki postán Franciaországba. Így is tettem. Aztán ő meghallgatta a felvételeket, rámondta a kazettára a játékommal kapcsolatos véleményét és tanácsait, majd pedig visszaküldte nekem Magyarországra.
A Balázs János által életre hívott, negyedik alkalommal megrendezendő Cziffra Fesztivál nyitókoncertjén rajtad kívül Isabelle Oehmichen zongoraművész, Massimo Mercelli fuvolaművész és a Kállai Vonósnégyes is színpadra áll február 18-án a MOMkultban, a kvartettel Schumann Esz-dúr zongoraötösét adjátok elő. Milyen helyet foglal el ez a mű a szívedben?
B. G.: Ha csak rágondolok, elkezd a szívem erősebben dobogni, a lelkem pedig felfelé szárnyalni, s elfog egy jófajta bizsergés. Minden alkalommal ünnep játszani a művet, így lesz ez a MOMkultban is a Kállai Vonósnégyessel. Egyébként a zongoraversenyt nemrégiben az Alba Regia Szimfonikus Zenekarral vettem lemezre – februárban jelenik meg a korong.
Roppant gazdag repertoárral rendelkezel, de ha csak néhányat lehetne választanod azon zeneszerző géniuszok közül, akiknek a műveit legszívesebben mindenkinek felírnád receptre, kiket említenél?
B. G.: Manapság rengeteget foglalkozunk a testünkkel. Azt szeretnénk, ha hosszú távon szép, egészséges és fiatal maradna, de korántsem törődünk ennyit a lelkünkkel. Márpedig Bach és Mozart műveinek hallgatását biztos felírnám receptre, ha orvos lennék, tudniillik a klasszikus zene fejlesztő hatása azonos pillanatban kapcsolja össze a legtöbb idegpályát, s aki nem hivatásául választja a muzsikusságot, hanem „csak” részt vesz az óvodai és az iskolai zenei képzésekben, az mind kreativitásban, mind pedig befogadóképességet, memóriát és problémamegoldó készséget illetően messze túlszárnyalja azokat az embereket, akik nem részesültek ilyesmiben. A mindennapjaink részét kellene képeznie a magasztos zenék hallgatásának, ugyanis a zene azon kevés gyógyszerek egyike, amely függőséget okozhat ugyan, de semmiféle káros mellékhatása nincsen.
Zeneszerzéssel nem próbálkozol?
B. G.: Beletrafáltál, ugyanis komponálok. A zongorázás és a sakkozás mellett ez a harmadik nagy szenvedélyem. Az M5-ös csatorna összes zenéjét én írtam. Néhány másodperces szignálokról van szó, de ezek komponálása óriási kihívás, hiszen abban a tíz-tizenöt másodpercben egyszerűen, de mondani kell valamit.
Kétségkívül óriási feladat egy komplett kis világot pár másodpercben „bemutatni”.
B. G.: Igen, éppen ezért ez életem egyik legnagyobb és legszebb kihívása. A szignálírás miniatűr, rendkívül szigorúan behatárolt műfaj. A zene rögtön meg kell, hogy ragadja a néző-hallgató figyelmét, a típusát mindig a mondanivaló, a képi látványterv, a műsorok jellege határozza meg. Olyan ez, mint az űrhajósok eledele: kis kiszerelésű, de nagyon tápláló. A csatornához készült szignálok szimfonikus nagyzenekarra készültek némi modern felhanggal. Nem az aktuális zenei divatot követtem – a lelkem és minden idegsejtem tiltakozott a primitív elektromos effektek ellen. Igazi zenéket igyekeztem komponálni, és arra törekedtem, hogy a lehető legpontosabban adjam vissza az egyes műsorok hangulatát és mondanivalóját.
A csodazongorád megalkotását és piacra dobását követően igencsak rád irányult a média reflektorfénye, te azonban ellenálltál a ma divatos celebbé válásnak, a címlapokon való szereplésnek. Nyilván a közönség e nélkül is jól ismer téged zeneileg és emberileg, s pontosan tudja, mit várhat tőled.
B. G.: Hatéves korom óta színpadon vagyok, közel negyven éve koncertezem. Ezalatt az idő alatt ugyanazt az egy dolgot csináltam: szolgáltam a közönséget. A jövőben is ezt kívánom tenni, megmaradok régimódian a zongoraművészetnél, így tehát biztos, hogy holnapután nem leszek marketingpojáca. A sablonok és a primitív trendek ellen érzelmileg és intellektuálisan is tiltakozom. Mindig igyekszem újítani, új darabokat tanulni és játszani, meglepetést okozni, és még jobban elmélyülni a hivatásomban.
Szolgálni a közönséget – akkor ez lehetne a mottód?
B. G.: Igen, illetve a következő: közvetíteni a zene igazságát és a zene erejét. Nem vagyok egóművész. Nem én vagyok a legfontosabb a színpadon. Én csupán összekötő elem vagyok, akinek minden erejével azon kell lennie, hogy csodát közvetítsen a közönség és egy felsőbb hatalom között.