Pacekba 2019. február 07. / Fáy Miklós Van egy nagyon szép kiállítás a Capa Központban, a Nagymező utcában. Illetve, hogy szép-e, az egy másik kérdés, talán másodrendű is, de a kiállítás ott van, elég nagy és elég fölkavaró. Az eszme az, hogy a művészet terápia, segítség a rászorulóknak. A rászorulók itt nagyon is konkrét értelemben rászorulók, a Bolyai Gyermekotthoni Központban élő fiatalok, akiket arra biztatnak, hogy meséljenek a tegnapról, máról, holnapról. De ne meséljenek, hanem képeket mutassanak. Fényképeket. Ehhez kapnak aztán segítséget, ha jól értem, fényképezőgépet is és fotóművészeket, akik segítenek nekik, megbeszélik, kitalálják, véleményezik. Az eredmény ott van a falon. Képek meg képeslapok, ebből a szempontból talán a jövő a legérdekesebb, mit várnak ezek a gyerekek. Családot, persze, hiszen abból van a legnagyobb hiányuk, aztán már gyereke válogatja. Van, aki húzná az időt, és a jövő amúgy is elég homályos számára, meg szeretném állni a helyem az életben, mondja. Van, aki pontosan tudja, mit akar, fodrász lenni, és pacek hajakat vágni. Kicsit megállok a kép előtt, de csak elmélkedni a szó előtt. Ha nem tévedek, a pacek jiddis szó, a pacefből jön, amiből a talán ismerősebb, bár visszaszorulóban lévő pacáknak az eredetije. Egyszóval férfit jelent, illetve arcot. Megmondani pacekba, így használták azelőtt, vagyis nyíltan, szemtől szembe megmondani valamit. Amikor aztán a pacek szó bekerült a cigány szóhasználatba, jelentésváltozáson esett át, talán a pöpec szóhoz való hasonlósága miatt azt jelentette, hogy klassz, menő, divatos. Nincs kétségem afelől, hogy a pacek hajakat vágni vágyó gyerek megtalálja majd a helyét az életben. Mennék is tovább, de érzem, hogy az egész gondolatmenettel nincs valami rendben. Nem konkrétan, hanem általában. Hogy a kiállítás, nemcsak ez a kiállítás, hanem általában mindegyik, csak részben szól a kiállítóról, a másik és talán fontosabbik rész viszont a néző. Hogy jövök ahhoz, hogy jövőt jósoljak, hogy egyáltalán azon gondolkozzam, megtalálja-e ez a gyerek a helyét, mintha én magam megtaláltam volna már a helyemet, mintha egyáltalán tudnám, hogy vannak-e helyek az életben, és jogom volna nem megmondani, csak egyáltalán elképzelni, hogy ki az, aki a neki rendelt helyen van. Nézzél magadra, súgja a fülembe ez a fodrásznak készülő gyerek. Nézek magamba. Itt van egy csapat gyerek, akik olyan körülmények között készülnek az életre, amilyet mi elképzelni épp tudunk, de csak úgy, mintha a Twist Olivert olvasnánk. És kapnak egy fényképezőgépet, és máris tudnak valamit mondani magukról meg a világról, amelyben élnek, vannak terveik, gondolataik, mondandójuk. Én meg itt ülök a meleg szobában, és egy percre nem gondolok arra, hogy mondani kellene valamit, vagy tervezni, vagy csapdákat elkerülni. Itt van velem a fényképezőgépem, örömmel csattintgatok családi eseményekkor, és eszemben sincs hálát adni azért, hogy ezt megengedhetem magamnak, az meg végképp nincs eszemben, hogy valamit a képek segítségével el kellene mondanom magamról vagy másokról. Csak abban reménykedem, hogy ha az ember elszégyelli magát, az esetleg jó kiindulási alap lehet.