2019. február 20. / Pavlovics Ágota
Tizenhét évesen Johnny Griffin zenéje ragadta magával, de hamar rájött, az ő útja nem a reprodukálás. Kisvártatva rátalált csak rá jellemző, élményei inspirálta saját zenéjére. Tíz év munkájával különleges fúvós hangszert alkotott magának. Néhány éve legendás jazz quartetje mellett
fiatal népzenészekkel megalakította a Dresch Vonós Quartettet. Dresch Mihály az etno jazz és a hagyományos népzene találkozásából új zenei minőséget hozott létre. A Budapest Music Centerben (BMC) március 2-án a Dresch Mihály Húros Kvartett ad koncertet. A nagy szeretetnek és tiszteletnek örvendő muzsikussal mindig meghatározó élmény beszélgetni. Most sem volt másképp.
2019. március 2-án lesz a BMC Opus Jazz Clubban koncertje zenésztársaival, akik az autentikus népzene képviselői. Milyen összeállításban játszanak?
D. M.: Ezen a koncerten Ifjú Csoóri „Sündi” brácsán és tamburán játszik, Bognár András nagybőgőzik, Zimber Ferenc cimbalmon játszik, én szaxofonon és fuhunon fogok játszani, Lőrincz Hortenzia pedig énekel.
Hogy találtak egymásra?
D. M.: Régóta ismertük egymást Lajkó Félix koncertjeiről, különböző zenei formációkból. Összehozott bennünket a sors. Népzenét játszunk autentikus hangszereken. Persze az Opus Jazz Clubban nem tisztán népzenei koncert lesz, hiszen az Opus a jazzrajongók törzshelye. A koncert kétszer 50 perce alatt játszani fogunk sok mindent a Forrásból című, 2017-ben megjelent lemezünkről is. Nem tudom, mit történt velem, de az utóbbi időben jó néhány új dolgot csináltam, összejött egyórányi anyag, amiből szintén fogunk játszani.
Ami Forrásból című közös lemezüket illeti, könnyű asszociáció lenne Bartók Cantata profanájának befejező gondolata – „csak tiszta forrásból” –, de kizártnak tartom, hogy ön erre gondolt volna.
D. M.: Az Újszövetség és Jézus a forrás. Nincs más választásunk, ezt kaptuk, ez az örök forrás. Jézus az örök kapcsolódás, amióta a Földre jött. Amikor zenélek, nem gondolkodom, csak nyitok kifelé, az Ég felé, mindenfelé. Megpróbálom a saját fizikai lényemet félretenni, és nyitni szellemileg, hogy csak úgy jöjjenek a hangok. A lemez címe erre is céloz. Mi nem csak zenélgetünk: ha meg tudunk nyílni, óriási energiákat, szellemi erőket tapasztalhatunk meg.
A zenészek kapcsolata a hangszerükhöz, hangszereikhez egyéni, az évek során változó. Ön saját maga készítette el fuhun nevű fúvós hangszerét, milyenné vált a viszonya hozzá az eltelt évek alatt?
D. M.: Belső igényem volt rá, hogy készítsek magamnak egy hangszert. Játszottam hatlyukú furulyán magyar és román dalokat, szép ősi zenéket, ősibbeket, mint amelyeket például hegedűkön játszanak. Úgy fogtam hozzá, mint egy hályogkovács, lehet nemesebb, drágább fából is készíteni, de én gyalogakácból készítettem a csövet, aztán billentyűket tettem rá. Nem olyan, mint egy hagyományos furulya, amely csak egy bizonyos dallamvilágra vagy hangsorra való, ez egy speciális furulyahang. Nagyon sokat bíbelődtem vele, tíz év munkám van benne, állandóan fejlesztettem. Jó, ha az ember saját maga készíti el a hangszerét, sokkal személyessé válik, mint egy gyári termék, azon máshogy játszik, mint egy gyárin. Én például minden hangszeremhez hozzá szoktam nyúlni. Szeretem ezt a hangszert. Van, aki a fuhunt orrfurulyának nevezi, de én szeretem, és biztosan tudom, hogy jó.
Jó ideje és nem kevés koncerten játszott fuhunon, gyönyörű szép a hangja, nem is értem ezt az orrfurulya elnevezést.
D. M.: Szerintem gyönyörű felhangjai vannak, olyan, mint egy szaxofon, a hangzása mégis egészen más. Nagyon univerzális, mindent le lehet vele játszani, bármilyen zenében.
Milyen élmény az ön számára a muzsikálás?
D. M.: Nem akarok nagy szavakat használni, de a zene minősége valójában rezgés, így közelebb van a természethez, a kozmoszhoz, az asztrológiához, mint bármi máshoz. Amikor zenél, sokkal tisztább az ember. Persze azon is múlik, hogy áll hozzá a zenéléshez. Olyan zenét tud adni, amennyire meg tud nyílni, olyanok lesznek a rezgések is. Azon is múlik, hogy milyen a rezgés, hogy ki milyen szinten van, és ezt a közönség is megérzi.
Gyakori megfogalmazás az ön koncertjeivel kapcsolatban, hogy nem is koncertek, inkább a szertartás szó írja le pontosan, ami történik. Szertartás, amit nem illik tapssal megszakítani.
D. M.: Nem várom el a tapsot. Nem, ez nem igaz, persze, hogy várja az ember a tapsot. Inkább arról van szó, hogy a mai világban túlságosan sok az információ. Éppen most olvastam egy interjút Bérczes László barátommal, aki pozitív ember, nem ítélkező típus, azt mondta, számára túl sok a ricsaj. Egyetértek vele, kevés a bensőségesség, finomság. Mi zenészek, figyeljük, mi történt, nem kell mindig tapsolni. A lényeg, hogy igaz legyen a koncert. Nem baj, ha van hiba, ha néhol rossz, ami elhangzik, de legyen igaz. Amikor a régebbi világra gondolok, nagyapámra, tudom, hogy az ő idejében kevesebb beszéd volt. Beszélgettek, de kevesebb mesterséges információ ért el hozzájuk. Természeti lények vagyunk, figyeljünk a bennünket körülvevő természeti világra. Nem mese, hogy valaki átölel egy fát, és a fa ereje meggyógyítja. Egy zenész dolga, hogy a természet egyszerűségét és szakrális szépségét közvetítse.
fiatal népzenészekkel megalakította a Dresch Vonós Quartettet. Dresch Mihály az etno jazz és a hagyományos népzene találkozásából új zenei minőséget hozott létre. A Budapest Music Centerben (BMC) március 2-án a Dresch Mihály Húros Kvartett ad koncertet. A nagy szeretetnek és tiszteletnek örvendő muzsikussal mindig meghatározó élmény beszélgetni. Most sem volt másképp.
2019. március 2-án lesz a BMC Opus Jazz Clubban koncertje zenésztársaival, akik az autentikus népzene képviselői. Milyen összeállításban játszanak?
D. M.: Ezen a koncerten Ifjú Csoóri „Sündi” brácsán és tamburán játszik, Bognár András nagybőgőzik, Zimber Ferenc cimbalmon játszik, én szaxofonon és fuhunon fogok játszani, Lőrincz Hortenzia pedig énekel.
Hogy találtak egymásra?
D. M.: Régóta ismertük egymást Lajkó Félix koncertjeiről, különböző zenei formációkból. Összehozott bennünket a sors. Népzenét játszunk autentikus hangszereken. Persze az Opus Jazz Clubban nem tisztán népzenei koncert lesz, hiszen az Opus a jazzrajongók törzshelye. A koncert kétszer 50 perce alatt játszani fogunk sok mindent a Forrásból című, 2017-ben megjelent lemezünkről is. Nem tudom, mit történt velem, de az utóbbi időben jó néhány új dolgot csináltam, összejött egyórányi anyag, amiből szintén fogunk játszani.
Ami Forrásból című közös lemezüket illeti, könnyű asszociáció lenne Bartók Cantata profanájának befejező gondolata – „csak tiszta forrásból” –, de kizártnak tartom, hogy ön erre gondolt volna.
D. M.: Az Újszövetség és Jézus a forrás. Nincs más választásunk, ezt kaptuk, ez az örök forrás. Jézus az örök kapcsolódás, amióta a Földre jött. Amikor zenélek, nem gondolkodom, csak nyitok kifelé, az Ég felé, mindenfelé. Megpróbálom a saját fizikai lényemet félretenni, és nyitni szellemileg, hogy csak úgy jöjjenek a hangok. A lemez címe erre is céloz. Mi nem csak zenélgetünk: ha meg tudunk nyílni, óriási energiákat, szellemi erőket tapasztalhatunk meg.
A zenészek kapcsolata a hangszerükhöz, hangszereikhez egyéni, az évek során változó. Ön saját maga készítette el fuhun nevű fúvós hangszerét, milyenné vált a viszonya hozzá az eltelt évek alatt?
D. M.: Belső igényem volt rá, hogy készítsek magamnak egy hangszert. Játszottam hatlyukú furulyán magyar és román dalokat, szép ősi zenéket, ősibbeket, mint amelyeket például hegedűkön játszanak. Úgy fogtam hozzá, mint egy hályogkovács, lehet nemesebb, drágább fából is készíteni, de én gyalogakácból készítettem a csövet, aztán billentyűket tettem rá. Nem olyan, mint egy hagyományos furulya, amely csak egy bizonyos dallamvilágra vagy hangsorra való, ez egy speciális furulyahang. Nagyon sokat bíbelődtem vele, tíz év munkám van benne, állandóan fejlesztettem. Jó, ha az ember saját maga készíti el a hangszerét, sokkal személyessé válik, mint egy gyári termék, azon máshogy játszik, mint egy gyárin. Én például minden hangszeremhez hozzá szoktam nyúlni. Szeretem ezt a hangszert. Van, aki a fuhunt orrfurulyának nevezi, de én szeretem, és biztosan tudom, hogy jó.
Jó ideje és nem kevés koncerten játszott fuhunon, gyönyörű szép a hangja, nem is értem ezt az orrfurulya elnevezést.
D. M.: Szerintem gyönyörű felhangjai vannak, olyan, mint egy szaxofon, a hangzása mégis egészen más. Nagyon univerzális, mindent le lehet vele játszani, bármilyen zenében.
Milyen élmény az ön számára a muzsikálás?
D. M.: Nem akarok nagy szavakat használni, de a zene minősége valójában rezgés, így közelebb van a természethez, a kozmoszhoz, az asztrológiához, mint bármi máshoz. Amikor zenél, sokkal tisztább az ember. Persze azon is múlik, hogy áll hozzá a zenéléshez. Olyan zenét tud adni, amennyire meg tud nyílni, olyanok lesznek a rezgések is. Azon is múlik, hogy milyen a rezgés, hogy ki milyen szinten van, és ezt a közönség is megérzi.
Gyakori megfogalmazás az ön koncertjeivel kapcsolatban, hogy nem is koncertek, inkább a szertartás szó írja le pontosan, ami történik. Szertartás, amit nem illik tapssal megszakítani.
D. M.: Nem várom el a tapsot. Nem, ez nem igaz, persze, hogy várja az ember a tapsot. Inkább arról van szó, hogy a mai világban túlságosan sok az információ. Éppen most olvastam egy interjút Bérczes László barátommal, aki pozitív ember, nem ítélkező típus, azt mondta, számára túl sok a ricsaj. Egyetértek vele, kevés a bensőségesség, finomság. Mi zenészek, figyeljük, mi történt, nem kell mindig tapsolni. A lényeg, hogy igaz legyen a koncert. Nem baj, ha van hiba, ha néhol rossz, ami elhangzik, de legyen igaz. Amikor a régebbi világra gondolok, nagyapámra, tudom, hogy az ő idejében kevesebb beszéd volt. Beszélgettek, de kevesebb mesterséges információ ért el hozzájuk. Természeti lények vagyunk, figyeljünk a bennünket körülvevő természeti világra. Nem mese, hogy valaki átölel egy fát, és a fa ereje meggyógyítja. Egy zenész dolga, hogy a természet egyszerűségét és szakrális szépségét közvetítse.