2019. Április 04. / Jónás Ágnes
Magyarországon egyedülálló módon a következő három évben két egyenrangú vezető karmester, Bogányi Tibor és Gilbert Varga áll a Pannon Filharmonikusok (PFZ) élén. Gilbert Varga a világ legkiválóbb együtteseit dirigálta az Egyesült Államoktól Tajvanig, dolgozott többek között a
Malmöi és a Stuttgarti Szimfonikusok első állandó vendégkarmestereként, a magyar közönségnek vezető karmesterként Pécsett a Kodály Központban mutatkozott be január 26-án a Könnyed elegancia című koncerten. Az elegáns és kivételesen letisztult vezénylési technikájáról ismertté vált, magyar származású, nemzetközi hírű dirigenst az évadtervről és szakmai kihívásokról is kérdeztük.
Úgy tudom, hogy a Pannon Filharmonikusokkal való ismeretség évekkel ezelőttre nyúlik vissza.
G. V.: 2010-ben találkoztam először a zenekarral még a Pécsi Tudományegyetem aulájában – a Kodály Központ ebben az időben még éppen az átadás előtt állt. Azóta évadonként rendszeresen találunk alkalmat a közös szereplésre, most pedig elérkezettnek láttuk az időt, hogy szorosabbra fűzzük a szakmai kapcsolatot, és hosszú távon működjünk együtt. Bogányi Tiborral karöltve szeretném az együttes élvonalbeli helyzetét egyértelműsíteni, és lendületet adni a nemzetközi törekvéseknek.
Hogyan osztják fel egymás között a feladatokat?
G. V.: Tibor, aki egyébként elbűvölő ember, csodálatos karmester és csellóművész, a nagy apparátusra írt zenei műveket szereti műsorra tűzni, én pedig a kamarazenéből jött szimfonikus darabokat preferálom. Nagyon jól tudunk együttműködni, elfogadjuk egymás döntéseit, remekül kiegészítjük egymást. A közös munka kulcsa a naprakész kommunikáció, illetve az, hogy sem Tibor, sem én nem gyakorlunk nyomást a zenekar tagjaira – az autokrata magatartással irányított csapat munkája sosem lehet hosszú távon gyümölcsöző.
Az, hogy zenekarok élén két dirigens áll, kuriózum vagy bevett szokás Európában?
G. V.: Egyáltalán nem ritka, hogy két vagy több – esetenként négy-öt – karmesterrel működnek zenekarok. Minden karmesternek megvan a maga „specialitása”: van, aki kórussal szeret dolgozni, van, aki kortárs zenét, esetleg kamaradarabokat vezényel. Magyarországon még újdonságként hat, hogy két karmester társpozícióban viszi egy zenekar művészeti munkáját, de reméljük, hogy ebben a felállásban még jobban szárnyal majd a Pannon Filharmonikusok.
Azt csicsergik a madarak, hogy francia kötődésű zenei anyagokkal fogja színesíteni a PFZ palettáját ez évadban.
G. V.: Számomra fontos, hogy a népszerű német és orosz művek mellett a francia zene is képviseltesse magát, de természetesen nem marad ki a repertoárból Beethoven, Mozart, Haydn és Liszt sem, mindemellett pedig amerikai, kortárs csemegékkel is készülünk. Az idei évadunk programját egy doboz bonbonhoz tudnám hasonlítani – számos ízt rejt, a klasszikustól a speciálisig.
Vezető karmesterként a pécsi közönség előtt első alkalommal január 26-án a Kodály Központban a Könnyed elegancia című koncerten dirigálta a zenekart. Elégedett volt a koncerttel?
G. V.: Maximálisan! Minden adott volt egy sikeres koncerthez: a Kodály Központ akusztikája tökéletes, könnyedén létre tudott jönni a párbeszéd köztem, a zenekar és a közönség között. A francia muzsika legjavából válogattam: Erik Satie két művét, a Gnossienne No. 3. címűt és Gymnopédiákat játszottuk, s felcsendült Szymanowski I. hegedűversenye is. Az utóbbit a fiatal Benjamin Beilman előadásában hallhatta a közönség, akiktől a hangverseny második felében César Franck d-moll szimfóniájával búcsúzott a zenekar. Ebben az évadban további három koncerten vezénylem az együttest a Kodály Központban – ezen alkalmak közül szeretném kiemelni a május 9-i hangversenyt, amikor Haydn, Mozart, Beethoven, vagyis a nagy bécsi klasszikusok egy kellemes tavaszi estéhez illő műsora hangzik majd el.
Ön szerint mi a legnagyobb kihívás a szakmájában?
G. V.: Közel kerülni a zeneszerzők világához, dekódolni az üzeneteiket, megérteni, amit mondani szeretnének a műveikkel. Minden egyes koncerten másik arcát mutatja egy darab, s mindig képes vagyok valami új dimenziót felfedezni a zeneművekben.
Mit jelent önnek a zene?
G. V.: Minden zenemű egy különleges történetet mesél el, s az izgalmas az, hogy minden egyes befogadó más és más történetet szűr ki, hiszen mindenki másképp értelmezi a zenét. Nem az a fontos, hogy a teremben ülőkhöz ugyanaz az üzenet jusson el, hanem, hogy üzenet jusson el. Bevallom, hogy nem hiszek abban, hogy a zene hatására az emberek jobbá válhatnak. A zene lehet gyógyír, használható terápiás céllal, kikapcsol, és segít abban, hogy más szemmel nézz rá az életedre vagy a problémáidra, de amikor elhagyod a koncerttermet, nem távozol jobb emberként. A náci tisztek előszeretettel hallgattak klasszikus zenét, rendszeresen elérzékenyültek a koncerteken, aztán másnap, mintha mi sem történt volna, újra kimentek zsidókat mészárolni.
Milyen tanácsot adna azoknak a fiataloknak, akik a színpad reflektorfényében szeretnék élni az életüket klasszikus zenészként vagy karmesterként?
G. V.: Először is, hogy ne akarjanak híresek lenni. A hírnév csak eredmény lehet, nem pedig cél. Fontos, hogy férkőzzenek a lehető legközelebb a zeneszerzők üzenetéhez, törekedjenek a fejlődésre, tanuljanak a szakma legjobbjaitól, látogassanak koncerteket, próbákat, lessenek el fogásokat, tréningezzék, táplálják a lelküket, a szellemüket, és ami a legfontosabb: bízzanak önmagukban és a képességeikben.
Malmöi és a Stuttgarti Szimfonikusok első állandó vendégkarmestereként, a magyar közönségnek vezető karmesterként Pécsett a Kodály Központban mutatkozott be január 26-án a Könnyed elegancia című koncerten. Az elegáns és kivételesen letisztult vezénylési technikájáról ismertté vált, magyar származású, nemzetközi hírű dirigenst az évadtervről és szakmai kihívásokról is kérdeztük.
Úgy tudom, hogy a Pannon Filharmonikusokkal való ismeretség évekkel ezelőttre nyúlik vissza.
G. V.: 2010-ben találkoztam először a zenekarral még a Pécsi Tudományegyetem aulájában – a Kodály Központ ebben az időben még éppen az átadás előtt állt. Azóta évadonként rendszeresen találunk alkalmat a közös szereplésre, most pedig elérkezettnek láttuk az időt, hogy szorosabbra fűzzük a szakmai kapcsolatot, és hosszú távon működjünk együtt. Bogányi Tiborral karöltve szeretném az együttes élvonalbeli helyzetét egyértelműsíteni, és lendületet adni a nemzetközi törekvéseknek.
Hogyan osztják fel egymás között a feladatokat?
G. V.: Tibor, aki egyébként elbűvölő ember, csodálatos karmester és csellóművész, a nagy apparátusra írt zenei műveket szereti műsorra tűzni, én pedig a kamarazenéből jött szimfonikus darabokat preferálom. Nagyon jól tudunk együttműködni, elfogadjuk egymás döntéseit, remekül kiegészítjük egymást. A közös munka kulcsa a naprakész kommunikáció, illetve az, hogy sem Tibor, sem én nem gyakorlunk nyomást a zenekar tagjaira – az autokrata magatartással irányított csapat munkája sosem lehet hosszú távon gyümölcsöző.
Az, hogy zenekarok élén két dirigens áll, kuriózum vagy bevett szokás Európában?
G. V.: Egyáltalán nem ritka, hogy két vagy több – esetenként négy-öt – karmesterrel működnek zenekarok. Minden karmesternek megvan a maga „specialitása”: van, aki kórussal szeret dolgozni, van, aki kortárs zenét, esetleg kamaradarabokat vezényel. Magyarországon még újdonságként hat, hogy két karmester társpozícióban viszi egy zenekar művészeti munkáját, de reméljük, hogy ebben a felállásban még jobban szárnyal majd a Pannon Filharmonikusok.
Azt csicsergik a madarak, hogy francia kötődésű zenei anyagokkal fogja színesíteni a PFZ palettáját ez évadban.
G. V.: Számomra fontos, hogy a népszerű német és orosz művek mellett a francia zene is képviseltesse magát, de természetesen nem marad ki a repertoárból Beethoven, Mozart, Haydn és Liszt sem, mindemellett pedig amerikai, kortárs csemegékkel is készülünk. Az idei évadunk programját egy doboz bonbonhoz tudnám hasonlítani – számos ízt rejt, a klasszikustól a speciálisig.
Vezető karmesterként a pécsi közönség előtt első alkalommal január 26-án a Kodály Központban a Könnyed elegancia című koncerten dirigálta a zenekart. Elégedett volt a koncerttel?
G. V.: Maximálisan! Minden adott volt egy sikeres koncerthez: a Kodály Központ akusztikája tökéletes, könnyedén létre tudott jönni a párbeszéd köztem, a zenekar és a közönség között. A francia muzsika legjavából válogattam: Erik Satie két művét, a Gnossienne No. 3. címűt és Gymnopédiákat játszottuk, s felcsendült Szymanowski I. hegedűversenye is. Az utóbbit a fiatal Benjamin Beilman előadásában hallhatta a közönség, akiktől a hangverseny második felében César Franck d-moll szimfóniájával búcsúzott a zenekar. Ebben az évadban további három koncerten vezénylem az együttest a Kodály Központban – ezen alkalmak közül szeretném kiemelni a május 9-i hangversenyt, amikor Haydn, Mozart, Beethoven, vagyis a nagy bécsi klasszikusok egy kellemes tavaszi estéhez illő műsora hangzik majd el.
Ön szerint mi a legnagyobb kihívás a szakmájában?
G. V.: Közel kerülni a zeneszerzők világához, dekódolni az üzeneteiket, megérteni, amit mondani szeretnének a műveikkel. Minden egyes koncerten másik arcát mutatja egy darab, s mindig képes vagyok valami új dimenziót felfedezni a zeneművekben.
Mit jelent önnek a zene?
G. V.: Minden zenemű egy különleges történetet mesél el, s az izgalmas az, hogy minden egyes befogadó más és más történetet szűr ki, hiszen mindenki másképp értelmezi a zenét. Nem az a fontos, hogy a teremben ülőkhöz ugyanaz az üzenet jusson el, hanem, hogy üzenet jusson el. Bevallom, hogy nem hiszek abban, hogy a zene hatására az emberek jobbá válhatnak. A zene lehet gyógyír, használható terápiás céllal, kikapcsol, és segít abban, hogy más szemmel nézz rá az életedre vagy a problémáidra, de amikor elhagyod a koncerttermet, nem távozol jobb emberként. A náci tisztek előszeretettel hallgattak klasszikus zenét, rendszeresen elérzékenyültek a koncerteken, aztán másnap, mintha mi sem történt volna, újra kimentek zsidókat mészárolni.
Milyen tanácsot adna azoknak a fiataloknak, akik a színpad reflektorfényében szeretnék élni az életüket klasszikus zenészként vagy karmesterként?
G. V.: Először is, hogy ne akarjanak híresek lenni. A hírnév csak eredmény lehet, nem pedig cél. Fontos, hogy férkőzzenek a lehető legközelebb a zeneszerzők üzenetéhez, törekedjenek a fejlődésre, tanuljanak a szakma legjobbjaitól, látogassanak koncerteket, próbákat, lessenek el fogásokat, tréningezzék, táplálják a lelküket, a szellemüket, és ami a legfontosabb: bízzanak önmagukban és a képességeikben.