2019. Április 08. /
Kincses Károly azt mondta róla néhány éve, a 80. születésnapján, hogy nagy ember. „Ha jól kihúzza magát, fél fejjel a hazai fényképészátlag feje fölé magasodik. Régebben is, meg még ma is. Ennek okán aztán lehet rá figyelni.” Hogy mennyire így van ez,
az az Átrium Galéria kiállításán, mely Szalay Zoltán Pulitzer-emlékdíjas és Táncsics Mihály-díjas fotográfus képeiből, egészen pontosan a 2004-ben megjelent, Ilyenek voltunk – Magyarország elmúlt ötven éve című album anyagából szemezget, mindenki számára nyilvánvalóvá válik.
Szalay Zoltán a magyar fotográfia egyik legnagyobb doyenje még ma is, nem figyelembe véve azt az aprócska jelentőségű tényt, hogy két éve nem él. A tárlat mégsem afféle emlékkiállításként idézi meg az alakját, hanem egy, a hagyatékából tematikusan kiemelt, az életműhöz képest aprócska részlet segítségével mutatja meg a Szalay-fotográfiák sava-borsát. Olyan szeme volt, mint keveseknek a szakmában – az általa elkapott pillanatokban kimondatlan gondolatfolyamok, egész életek sűrűsödnek. Fotózta például a Nemzeti Színház bontása közben a romok között köveket mentő, messziről aprócskának tetsző Gobbi Hildát, aki köztudomásúlag harcos ellenzője volt az épület ledózerolásának, s aki a megmentett színházdarabokat az akkor épülő visegrádi nyaralójába építettette be.
Készített családi portrét az induló Szabó családról és első igazi lapjába, a Stern magazinként is emlegetett Tükörbe a melós ingázók mindennapjait örökítette meg egy küzdelmes képsorozatban, melyet a valóság túlontúl őszinte ábrázolása miatt végül kicenzúráztak az újságból. Neki köszönhetjük Latinovits egyik legszebb, fehéringes, „Adyt szavaló” portréját, ott volt az 1962-es Világ Ifjúsági Találkozón Helsinkiben, és ő mutatta meg a világnak azt is, amikor Hargitay Miklós, az 1955-ös Mr. Universe hosszú idő után először ölelte át édesanyját a budapesti repülőtéren, a kor amerikai szexszimbólumával, Jayne Mansfielddel karöltve. Az ő kezdeményezésére indult el a Magyar Sajtófotó Kiállítás, melynek 2012-ig a rendezője is volt.
A most kiállított képekről az albumban Göncz Árpád írt annak idején méltatást: „Jó, ha tudjuk: ennek a könyvnek – ezeknek a képeknek – nem csupán a nézői vagyunk, nemcsak a tárgyai vagyunk, hanem az alkotói is. Mint az életünknek, ami megfoszthatatlanul a mienk.”
Átrium – Átrium Galéria
04. 30-ig
az az Átrium Galéria kiállításán, mely Szalay Zoltán Pulitzer-emlékdíjas és Táncsics Mihály-díjas fotográfus képeiből, egészen pontosan a 2004-ben megjelent, Ilyenek voltunk – Magyarország elmúlt ötven éve című album anyagából szemezget, mindenki számára nyilvánvalóvá válik.
Szalay Zoltán a magyar fotográfia egyik legnagyobb doyenje még ma is, nem figyelembe véve azt az aprócska jelentőségű tényt, hogy két éve nem él. A tárlat mégsem afféle emlékkiállításként idézi meg az alakját, hanem egy, a hagyatékából tematikusan kiemelt, az életműhöz képest aprócska részlet segítségével mutatja meg a Szalay-fotográfiák sava-borsát. Olyan szeme volt, mint keveseknek a szakmában – az általa elkapott pillanatokban kimondatlan gondolatfolyamok, egész életek sűrűsödnek. Fotózta például a Nemzeti Színház bontása közben a romok között köveket mentő, messziről aprócskának tetsző Gobbi Hildát, aki köztudomásúlag harcos ellenzője volt az épület ledózerolásának, s aki a megmentett színházdarabokat az akkor épülő visegrádi nyaralójába építettette be.
Készített családi portrét az induló Szabó családról és első igazi lapjába, a Stern magazinként is emlegetett Tükörbe a melós ingázók mindennapjait örökítette meg egy küzdelmes képsorozatban, melyet a valóság túlontúl őszinte ábrázolása miatt végül kicenzúráztak az újságból. Neki köszönhetjük Latinovits egyik legszebb, fehéringes, „Adyt szavaló” portréját, ott volt az 1962-es Világ Ifjúsági Találkozón Helsinkiben, és ő mutatta meg a világnak azt is, amikor Hargitay Miklós, az 1955-ös Mr. Universe hosszú idő után először ölelte át édesanyját a budapesti repülőtéren, a kor amerikai szexszimbólumával, Jayne Mansfielddel karöltve. Az ő kezdeményezésére indult el a Magyar Sajtófotó Kiállítás, melynek 2012-ig a rendezője is volt. A most kiállított képekről az albumban Göncz Árpád írt annak idején méltatást: „Jó, ha tudjuk: ennek a könyvnek – ezeknek a képeknek – nem csupán a nézői vagyunk, nemcsak a tárgyai vagyunk, hanem az alkotói is. Mint az életünknek, ami megfoszthatatlanul a mienk.”
Átrium – Átrium Galéria
04. 30-ig