2019. május 04. / Bóta Gábor
Takács Lajos neve garancia arra, ha ő bárhol is séf, ott valami érdekes történik, ott gondosan, jókora fantáziával és szaktudással elkészített ételeket lehet enni. Ilyen most a próbaüzem állapotában lévő Kobuta. Ahol ő igazán ismert lett, az az Olimpia, pontosan azt bizonyította, nem baj,
ha igencsak kiesik a fősodorból a környék, az sem probléma, ha az étterem nem csillog-villog, közel sem a legújabb, trendi divatnak megfelelően felújított. Hiszen az Olimpia, már más séffel, jelenleg is a magyar gasztronómia élvonalába tartozik, kis pince, meredek lépcsőlejáróval, a legszükségesebbekre szorítkozó, meglehetősen puritán berendezéssel, nem éppen méretes konyhával.
Ráadásul étlap sem volt. Lajos azt a szisztémát vezette be a vacsoránál, hogy azt főz, amihez aznap a legjobb alapanyagokat kapja, ami éppen belódítja az alkotókedvét. Mindig volt egy nyolcfogásos menüsor, ami ezzel-azzal, üdvözlő falatkával vagy éppen pre desszerttel, felment akár 11-12 tételre is. Ha valaki valamire allergiás volt, esetleg kimondottan nem szerette, akkor ahelyett kérhetett mást. Aki előre foglalt asztalt, hiszen csak úgy nem is nagyon lehetett beállítani, nem tudhatta, hogy mit fog enni. Na jó, egyvalami tudható volt, hogy a hét egyik napja, ha jól emlékszem, a kedd, halnap. Ilyenkor autentikus vidékről teljesen frissen érkeztek a tengeri hozzávalók. De azért az a lényeg, hogy egyvalami volt tuti, Takács személye. Benne kellett totálisan megbízni. És bár kezdetben azért előfordult, hogy rezgett a léc, nem volt elég forgalom, meglehetősen hamar jókora bizalomra és rendszeres telt házra tett szert.
[kep3]
Aztán odébbállt. A Lacipecsenyében főzött. Majd egy időre eltűnt a szemünk elől. Később hallani lehetett róla, hogy Balatonfüreden, a Nem Kacsában vert tanyát. És most itt a Kobuta. Amikor araszolok lefelé az ugyancsak meredek lépcsőn, és hasonlatos pincében találom magam, mint amilyen az Olimpia helyisége, akkor jóleső déja vu érzésem van. Most sem vagyunk a fősodorban, a XIII. kerület nem különösebben kiemelt része ez a hely. Aminek a vendégtere megint csak falatnyi, szintén abszolút egyszerű berendezéssel, bár azért néhánnyal többen, negyvenen férnek be, mint az Olimpiába.
A konyha viszont tágas, kimondottan jól felszerelt, meglepő módon nagyobb, mint a vendégtér. Négyen vannak a tulajdonosok. Elfogadták azt, hogy ez itt kísérleti terep is. Egyelőre délben nincsenek nyitva, csak péntek-szombatonként vannak borvacsorák. De hamarosan lesz ebéd és rendszeres vacsora. A fékezett habzású üzemmód arra is szolgált, hogy kikísérletezzenek különböző ételeket, arra a célra is, hogy a nyár elején ugyanez a tulajdonosi kör nyit egy már nyolcvan főt befogadni képes éttermet is a Nyugati pályaudvarnál. Ahol majd szintén Lajos, akit régóta érdekel a keleti kultúra, irányítja a konyhai hadműveleteket.
Amire itt a Kobutában most folyik a felkészülés. De hát már az Olimpiában is voltak ilyen jellegű fogások, akár fúziós beütéssel. Tulajdonképpen az előételként adott kacsamáj, rajta egy szelet pazarul füstölt tokhallal és mellette apróra vágott mangóval, is nevezhető ilyennek. Vagy akár a katsu, ami lényegében a rántott húsnak egy formája, a nálunk megszokottnál jóval vastagabb a hús, ami belül vajpuha, a panír viszont abszolút ropogós, panko morzsából készül.
Kóstolok ráment, ez tésztás egytálétel, meglehetősen laktatós. Vannak, akik levesnek nevezik, de sűrűbb annál. Sokféle ízt egyesít magában. Amit most én ettem, annak az alapleve kacsából és csirkéből vegyesen készül. De van benne például sózott – és kissé még cukrozott is – mangalicacsászár éppúgy, mint pácolt bambuszrügy, mángold vagy éppen céklalevél és persze sós tészta. Egészen pazar! És tényleg alaposan eltelít. Amikor Lajos még rákos gyozát is süt nekem, ami tészta hússal töltve, bámulom a konyhában, és kérem, hogy ne csináljon már olyan sokat, mert nem bírom majd. Ezek amúgy kis, tetszetős falatok, a tésztájukat megcsavarják, hogy mutatósan formás legyen. Ha nincs a rámennel alapozás, tíz, de tán akár még húsz is simán bekebelezhető belőlük.
Hamarosan teljes üzemmódban nyitnak majd, ebédkor például mindig lesz gyoza meg többféle leves, vacsoránál pedig az Olimpiához hasonlatosan izgalmas menüsorral szolgálnak majd.
Nincs kétségem afelől, hogy a Kobuta stabilan felkerül a magyar gasztronómia térképére.
Kobuta
XIII., Hegedűs Gyula u. 56.
ha igencsak kiesik a fősodorból a környék, az sem probléma, ha az étterem nem csillog-villog, közel sem a legújabb, trendi divatnak megfelelően felújított. Hiszen az Olimpia, már más séffel, jelenleg is a magyar gasztronómia élvonalába tartozik, kis pince, meredek lépcsőlejáróval, a legszükségesebbekre szorítkozó, meglehetősen puritán berendezéssel, nem éppen méretes konyhával.Ráadásul étlap sem volt. Lajos azt a szisztémát vezette be a vacsoránál, hogy azt főz, amihez aznap a legjobb alapanyagokat kapja, ami éppen belódítja az alkotókedvét. Mindig volt egy nyolcfogásos menüsor, ami ezzel-azzal, üdvözlő falatkával vagy éppen pre desszerttel, felment akár 11-12 tételre is. Ha valaki valamire allergiás volt, esetleg kimondottan nem szerette, akkor ahelyett kérhetett mást. Aki előre foglalt asztalt, hiszen csak úgy nem is nagyon lehetett beállítani, nem tudhatta, hogy mit fog enni. Na jó, egyvalami tudható volt, hogy a hét egyik napja, ha jól emlékszem, a kedd, halnap. Ilyenkor autentikus vidékről teljesen frissen érkeztek a tengeri hozzávalók. De azért az a lényeg, hogy egyvalami volt tuti, Takács személye. Benne kellett totálisan megbízni. És bár kezdetben azért előfordult, hogy rezgett a léc, nem volt elég forgalom, meglehetősen hamar jókora bizalomra és rendszeres telt házra tett szert.
[kep3]
Aztán odébbállt. A Lacipecsenyében főzött. Majd egy időre eltűnt a szemünk elől. Később hallani lehetett róla, hogy Balatonfüreden, a Nem Kacsában vert tanyát. És most itt a Kobuta. Amikor araszolok lefelé az ugyancsak meredek lépcsőn, és hasonlatos pincében találom magam, mint amilyen az Olimpia helyisége, akkor jóleső déja vu érzésem van. Most sem vagyunk a fősodorban, a XIII. kerület nem különösebben kiemelt része ez a hely. Aminek a vendégtere megint csak falatnyi, szintén abszolút egyszerű berendezéssel, bár azért néhánnyal többen, negyvenen férnek be, mint az Olimpiába.
A konyha viszont tágas, kimondottan jól felszerelt, meglepő módon nagyobb, mint a vendégtér. Négyen vannak a tulajdonosok. Elfogadták azt, hogy ez itt kísérleti terep is. Egyelőre délben nincsenek nyitva, csak péntek-szombatonként vannak borvacsorák. De hamarosan lesz ebéd és rendszeres vacsora. A fékezett habzású üzemmód arra is szolgált, hogy kikísérletezzenek különböző ételeket, arra a célra is, hogy a nyár elején ugyanez a tulajdonosi kör nyit egy már nyolcvan főt befogadni képes éttermet is a Nyugati pályaudvarnál. Ahol majd szintén Lajos, akit régóta érdekel a keleti kultúra, irányítja a konyhai hadműveleteket.
Amire itt a Kobutában most folyik a felkészülés. De hát már az Olimpiában is voltak ilyen jellegű fogások, akár fúziós beütéssel. Tulajdonképpen az előételként adott kacsamáj, rajta egy szelet pazarul füstölt tokhallal és mellette apróra vágott mangóval, is nevezhető ilyennek. Vagy akár a katsu, ami lényegében a rántott húsnak egy formája, a nálunk megszokottnál jóval vastagabb a hús, ami belül vajpuha, a panír viszont abszolút ropogós, panko morzsából készül.
Kóstolok ráment, ez tésztás egytálétel, meglehetősen laktatós. Vannak, akik levesnek nevezik, de sűrűbb annál. Sokféle ízt egyesít magában. Amit most én ettem, annak az alapleve kacsából és csirkéből vegyesen készül. De van benne például sózott – és kissé még cukrozott is – mangalicacsászár éppúgy, mint pácolt bambuszrügy, mángold vagy éppen céklalevél és persze sós tészta. Egészen pazar! És tényleg alaposan eltelít. Amikor Lajos még rákos gyozát is süt nekem, ami tészta hússal töltve, bámulom a konyhában, és kérem, hogy ne csináljon már olyan sokat, mert nem bírom majd. Ezek amúgy kis, tetszetős falatok, a tésztájukat megcsavarják, hogy mutatósan formás legyen. Ha nincs a rámennel alapozás, tíz, de tán akár még húsz is simán bekebelezhető belőlük.
Hamarosan teljes üzemmódban nyitnak majd, ebédkor például mindig lesz gyoza meg többféle leves, vacsoránál pedig az Olimpiához hasonlatosan izgalmas menüsorral szolgálnak majd.
Nincs kétségem afelől, hogy a Kobuta stabilan felkerül a magyar gasztronómia térképére.
Kobuta
XIII., Hegedűs Gyula u. 56.