2019. május 04. / Bóta Gábor
Nem fél a tabudöntögetéstől és rengeteget dolgozik Novák János, a Kolibri Színház igazgatója.
A legújabb rendezésed, A császárfiú álma egy Jókai által írt kínai történet, amit Horváth Péter alkalmazott színpadra. Miért erre esett a választásod?
N. J.: Kolibri Színházként huszonhét éve itt vagyunk a Jókai téren, jövet-menet naponta látom a Jókai-szobrot, ami az Emil és a detektívek előadásunkban egyszer már megjelent. Most végre A leaotungi emberkék Jókai-mesegyűjtemény címadó meséje is otthonra talált nálunk. Ehhez az kellett, hogy Horváth Péter a férfi hőssel párhuzamosan a női főszereplő nézőpontjából is elmesélje a történetet. Ebből következik, hogy előadásunkban minden néző megtalálhatja azt a szereplőt, aki közel áll hozzá, akivel azonosulni tud. A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy még a próbák előtt kimehettem egy tíznapos konferenciára Pekingbe, és ott nemcsak gyerekelőadásokat és a hagyományos kínai opera előadásait láthattam, de hoztam magammal egy eredeti kínai hegedűt is. Aztán bambuszfuvolákat vettünk, hogy még hitelesebb legyen a zenekarunk megszólalása, a gongok pedig olyanok, amilyenek a pekingi operában szerepelnek. Szemben a mostani kínai színpadi trenddel, ahol minden csillog-villog és elképesztő részletességgel illusztrált, a tradicionális pekingi operában nagyon sok minden a képzeletünkre van bízva, a kellékek, díszletek jelzett elemekből épülnek, az akrobatika viszont nem, a fizikai tökéletesség lehengerlő, a hagyományos éneklésnek és élő zenének szintén óriási hatása van, amit megpróbáltam felidézni előadásunkban is. A társulatom odaadását és sokoldalúságát jelzi, hogy Alexics Rita, az egyik vezető művészünk vett magának is egy kínai hegedűt, azon gyakorol, ma már gyönyörű hangokat csal ki a hangszerből. Sallai Virág pedig, akivel felváltva játszanak, társulatunk alapító tagja, az általam vett kínai hegedűn játszik. A mese végén, kezükben a hegedűvel, Nioma istennő szerepében ők azok, akik elmesélik a titkot, ami átformálta a sziklák közé zárt tartomány népét.
Az első rész nekem kicsit statikus.
N. J.: Az első részben kell megteremteni a színpadi jelzésrendszert, a másodikban már erre a tudásra épülhetnek a meglepetések és a csodák. Ez a színpadi nyelv a gyerekek számára jól olvasható, nagy figyelemmel követik a játékot. Előadásunkban találkozik a gyerekszínházi szemlélet a keleties jelzett játékkal, a romantika az egzotikummal, a távoli Kína Jókaival.
Ez az előadás novemberi bemutató volt, és április 6-án már újabb premier követi, ugyancsak a te rendezésedben. Ez a felpörgetett tempó, jellemző rád.
N. J.: Az a szerencsém, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, ami örömet okoz nekem is. Az ember alkotóként kihasználja a lehetőséget, hogy a számára fontos dolgokat átadja a következő generációknak. A soron következő produkció is régi terv. Amikor a Médea gyermekeit bemutattuk, az előadás nagy formai és tartalmi változást hozott a gyerekszínházban nemcsak nálunk, hanem világszerte.
Miben hozott változást?
N. J.: A Médea gyermekei a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején született és azt mutatta, hogy nemcsak meséket lehet gyerekeknek előadni, hanem olyan tabutémákról is lehet beszélni, amikről azt gondolnánk, hogy nem valók még nekik. A tabutémák őszinte megfogalmazása összekapcsolódott az alkotói felelősséggel, minden kényes témát még az előadáson belül feloldott a játék. Akik szorongással ültek be a nézőtérre, megkönnyebbülve, mosolyogva tértek haza az előadásból. Ez a darab nálunk is igen fontos állomása volt a színház életének. Mikor utána olvastam a témának, találtam rá az argonauták történetére. A Médea-történet előzménye tulajdonképpen egy kis Odüsszeusz-história. Jászon elmegy Kolkhiszba elhozni az aranygyapjút, összeszedi a legbitangabb fiatalokat Görögországból, akikkel útra kelnek az Argó nevű hajón, és végigverekszik a szigeteket. Amikor visszatérnek Jolkoszba, vígan és épen, megfogadják, hogy négyévenként összegyűlnek, hogy újra és újra összemérhessék az erejüket. Sokan úgy tekintik, hogy ez a fogadalom a négyévenkénti vetélkedésre az olimpiai játékok előzménye. Azt éreztem, hogy a Médea előtörténetét, ezt a nagyon vidám, kalandokban gazdag utazást meg kellene próbálni egy előadásban megmutatni. Szeretném, ha meglepő és mulatságos játék születne Fábri Péter új darabjából, Az aranygyapjas kalandból áprilisban, a Kolibriben.
Volt még egy bemutatótok ebben az évadban.
N. J.: Nyáron ajánlottak nekem egy könyvet, az Esznek-e a halottak epertortát? címűt, nem igazán dobott föl. A könyvesboltban viszont alig akarta odaadni a pénztáros, mondván, hogy nincs belőle több, és még nem olvasta ki. Ekkor kezdtem megérezni, lehet, hogy ez valami fontos dolog. Ahogy ajánlottam a könyvet a színházban, Szívós Karcsi kikapta a kezemből, és megrendezte belőle az előadást a Kolibri Fészekben. A tabudöntögetés azért is lényeges, hogy merjünk a gyerekekkel olyan dolgokról beszélgetni, amiktől a felnőttek zavarban vannak.
Ez a halál?
N. J.: Igen, a halál. Csináltunk már olyan darabot, ami a halálról szólt, és szomorú volt. Ezt viszont végig lehet nevetni. A halál ott van a történések mögött, de úgy, hogy az átgondolása nem okoz lelki traumát, hanem természetesen kerül szóba egy szerelmi történeten keresztül. A darab egyik főszereplője a temetőgondnok kislánya, a másik pedig egy iskolatársa, akinek az ikertestvére meghalt, és ő rendszeresen kijár hozzá a temetőbe. A temetőben lakó lány és a fiú összebarátkoznak, a papa pedig új társra talál. Mindenkinek vannak furcsaságai, ezeket is megismerjük, miközben a gyászmunkát és a szerelmet valahogyan együtt éljük át a szereplőkkel.
Tehát a halállal kapcsolatban is bejön a valóság, ahogy játszotok gyerekeknek alkoholizmusról, drogról, gyűlöletről, agresszióról, gyilkosságról is.
N. J.: Fontos nekünk, hogy a klasszikusok újrafogalmazása mellett a napi valóságból is táplálkozzanak előadásaink. A legkisebbeknek szóló darabok között ott van a Bogyó és Babóca, ami ismert hétköznapi környezetben mond el egy egyszerű, szerethető mesét. Csecsemőszínházi előadásainkban a mozdulatok akár jelentés nélkül, önmagukban kell, hogy olyan érdekessé váljanak, hogy a gyerekek vele menjenek. Közel tizenöt éve veszünk részt európai uniós együttműködésekben, épp most indul egy újabb négyéves projekt, a Mapping, ami a legkisebbeknek szóló színházi alapvetésekből hoz létre egy térképet Európában.
Bécsben az Armel Operafesztivál keretében mutattátok be tavaly júliusban Vajda Gergely Az óriáscsecsemő című báboperáját, amit Horváth Péter Déry Tibor darabja nyomán írt. Ezt már játszottátok Budapesten is, de most újra előveszitek.
N. J.: Szeretnénk játszani az előadást a saját közösségünknek is, és nagyon kíváncsiak vagyunk arra, hogy a fiatalok hogyan reagálnak rá. A Kolibri Színház egyedülálló abban, hogy minden gyermek és ifjúsági korosztálynak évről évre tud újdonságokat ajánlani.
A legújabb rendezésed, A császárfiú álma egy Jókai által írt kínai történet, amit Horváth Péter alkalmazott színpadra. Miért erre esett a választásod?
N. J.: Kolibri Színházként huszonhét éve itt vagyunk a Jókai téren, jövet-menet naponta látom a Jókai-szobrot, ami az Emil és a detektívek előadásunkban egyszer már megjelent. Most végre A leaotungi emberkék Jókai-mesegyűjtemény címadó meséje is otthonra talált nálunk. Ehhez az kellett, hogy Horváth Péter a férfi hőssel párhuzamosan a női főszereplő nézőpontjából is elmesélje a történetet. Ebből következik, hogy előadásunkban minden néző megtalálhatja azt a szereplőt, aki közel áll hozzá, akivel azonosulni tud. A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy még a próbák előtt kimehettem egy tíznapos konferenciára Pekingbe, és ott nemcsak gyerekelőadásokat és a hagyományos kínai opera előadásait láthattam, de hoztam magammal egy eredeti kínai hegedűt is. Aztán bambuszfuvolákat vettünk, hogy még hitelesebb legyen a zenekarunk megszólalása, a gongok pedig olyanok, amilyenek a pekingi operában szerepelnek. Szemben a mostani kínai színpadi trenddel, ahol minden csillog-villog és elképesztő részletességgel illusztrált, a tradicionális pekingi operában nagyon sok minden a képzeletünkre van bízva, a kellékek, díszletek jelzett elemekből épülnek, az akrobatika viszont nem, a fizikai tökéletesség lehengerlő, a hagyományos éneklésnek és élő zenének szintén óriási hatása van, amit megpróbáltam felidézni előadásunkban is. A társulatom odaadását és sokoldalúságát jelzi, hogy Alexics Rita, az egyik vezető művészünk vett magának is egy kínai hegedűt, azon gyakorol, ma már gyönyörű hangokat csal ki a hangszerből. Sallai Virág pedig, akivel felváltva játszanak, társulatunk alapító tagja, az általam vett kínai hegedűn játszik. A mese végén, kezükben a hegedűvel, Nioma istennő szerepében ők azok, akik elmesélik a titkot, ami átformálta a sziklák közé zárt tartomány népét.
Az első rész nekem kicsit statikus.
N. J.: Az első részben kell megteremteni a színpadi jelzésrendszert, a másodikban már erre a tudásra épülhetnek a meglepetések és a csodák. Ez a színpadi nyelv a gyerekek számára jól olvasható, nagy figyelemmel követik a játékot. Előadásunkban találkozik a gyerekszínházi szemlélet a keleties jelzett játékkal, a romantika az egzotikummal, a távoli Kína Jókaival.
Ez az előadás novemberi bemutató volt, és április 6-án már újabb premier követi, ugyancsak a te rendezésedben. Ez a felpörgetett tempó, jellemző rád.
N. J.: Az a szerencsém, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, ami örömet okoz nekem is. Az ember alkotóként kihasználja a lehetőséget, hogy a számára fontos dolgokat átadja a következő generációknak. A soron következő produkció is régi terv. Amikor a Médea gyermekeit bemutattuk, az előadás nagy formai és tartalmi változást hozott a gyerekszínházban nemcsak nálunk, hanem világszerte.
Miben hozott változást?
N. J.: A Médea gyermekei a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején született és azt mutatta, hogy nemcsak meséket lehet gyerekeknek előadni, hanem olyan tabutémákról is lehet beszélni, amikről azt gondolnánk, hogy nem valók még nekik. A tabutémák őszinte megfogalmazása összekapcsolódott az alkotói felelősséggel, minden kényes témát még az előadáson belül feloldott a játék. Akik szorongással ültek be a nézőtérre, megkönnyebbülve, mosolyogva tértek haza az előadásból. Ez a darab nálunk is igen fontos állomása volt a színház életének. Mikor utána olvastam a témának, találtam rá az argonauták történetére. A Médea-történet előzménye tulajdonképpen egy kis Odüsszeusz-história. Jászon elmegy Kolkhiszba elhozni az aranygyapjút, összeszedi a legbitangabb fiatalokat Görögországból, akikkel útra kelnek az Argó nevű hajón, és végigverekszik a szigeteket. Amikor visszatérnek Jolkoszba, vígan és épen, megfogadják, hogy négyévenként összegyűlnek, hogy újra és újra összemérhessék az erejüket. Sokan úgy tekintik, hogy ez a fogadalom a négyévenkénti vetélkedésre az olimpiai játékok előzménye. Azt éreztem, hogy a Médea előtörténetét, ezt a nagyon vidám, kalandokban gazdag utazást meg kellene próbálni egy előadásban megmutatni. Szeretném, ha meglepő és mulatságos játék születne Fábri Péter új darabjából, Az aranygyapjas kalandból áprilisban, a Kolibriben.
Volt még egy bemutatótok ebben az évadban.
N. J.: Nyáron ajánlottak nekem egy könyvet, az Esznek-e a halottak epertortát? címűt, nem igazán dobott föl. A könyvesboltban viszont alig akarta odaadni a pénztáros, mondván, hogy nincs belőle több, és még nem olvasta ki. Ekkor kezdtem megérezni, lehet, hogy ez valami fontos dolog. Ahogy ajánlottam a könyvet a színházban, Szívós Karcsi kikapta a kezemből, és megrendezte belőle az előadást a Kolibri Fészekben. A tabudöntögetés azért is lényeges, hogy merjünk a gyerekekkel olyan dolgokról beszélgetni, amiktől a felnőttek zavarban vannak.
Ez a halál?
N. J.: Igen, a halál. Csináltunk már olyan darabot, ami a halálról szólt, és szomorú volt. Ezt viszont végig lehet nevetni. A halál ott van a történések mögött, de úgy, hogy az átgondolása nem okoz lelki traumát, hanem természetesen kerül szóba egy szerelmi történeten keresztül. A darab egyik főszereplője a temetőgondnok kislánya, a másik pedig egy iskolatársa, akinek az ikertestvére meghalt, és ő rendszeresen kijár hozzá a temetőbe. A temetőben lakó lány és a fiú összebarátkoznak, a papa pedig új társra talál. Mindenkinek vannak furcsaságai, ezeket is megismerjük, miközben a gyászmunkát és a szerelmet valahogyan együtt éljük át a szereplőkkel.
Tehát a halállal kapcsolatban is bejön a valóság, ahogy játszotok gyerekeknek alkoholizmusról, drogról, gyűlöletről, agresszióról, gyilkosságról is.
N. J.: Fontos nekünk, hogy a klasszikusok újrafogalmazása mellett a napi valóságból is táplálkozzanak előadásaink. A legkisebbeknek szóló darabok között ott van a Bogyó és Babóca, ami ismert hétköznapi környezetben mond el egy egyszerű, szerethető mesét. Csecsemőszínházi előadásainkban a mozdulatok akár jelentés nélkül, önmagukban kell, hogy olyan érdekessé váljanak, hogy a gyerekek vele menjenek. Közel tizenöt éve veszünk részt európai uniós együttműködésekben, épp most indul egy újabb négyéves projekt, a Mapping, ami a legkisebbeknek szóló színházi alapvetésekből hoz létre egy térképet Európában.
Bécsben az Armel Operafesztivál keretében mutattátok be tavaly júliusban Vajda Gergely Az óriáscsecsemő című báboperáját, amit Horváth Péter Déry Tibor darabja nyomán írt. Ezt már játszottátok Budapesten is, de most újra előveszitek.
N. J.: Szeretnénk játszani az előadást a saját közösségünknek is, és nagyon kíváncsiak vagyunk arra, hogy a fiatalok hogyan reagálnak rá. A Kolibri Színház egyedülálló abban, hogy minden gyermek és ifjúsági korosztálynak évről évre tud újdonságokat ajánlani.