2019. május 22. / Jónás Ágnes
Rendhagyó crossovernek lehetünk fültanúi június 13-án: a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Kis-éji Rock and Roll címmel ad közös koncertet az Anna and the Barbies és a Heureka Pop Orchestra, melynek apropóján az idén tizenöt éves Anna and the Barbies múltjáról, jelenéről,
boldogságbunkerről, koncertekről és a Hello Ugar! elnevezésű zenei fesztiválról is beszélgettünk Pásztor Anna énekesnővel.
Anna and the Barbies és Heureka Pop Orchestra (amely Magyarország legnívósabb szimfonikus zenekaraiban játszó kiváló művészekből áll), vagyis rock and roll és szimfonikus zene – e kettő elegyének lehetünk fültanúi június 13-án. A két világ első hallásra meglehetősen távol áll egymástól.
P. A.: Szerencsére az Anna and the Barbies a maga sokoldalúságából, sokszínűségéből fakadóan számos művészeti ággal és stílussal képes együttműködni, legyen szó akár egyházi kórusról, szimfonikus zenekarról, cirkuszművészekről, irodalmárokról vagy színészekről. Tavaly október 23-án volt szerencsénk szimfonikus zenekarral együttjátszani, először mindannyian megilletődve álltunk egymással szemben, a próbasorozat alatt azonban elképesztő energiák kezdtek el működni köztünk; a cizelláltság és a rock and roll tökéletes, izgalmas elegyet alkotott. A júniusi, modern látványvilágú koncerten lesz olyan, hogy egyetlen hangszer kíséri az éneket, és lesz, hogy vonósnégyes-köntösbe öltöztetjük a dalokat. Ezúttal nem gondolkodtunk összművészeti jellegben, mert kizárólag a zenére és az üzenetre szeretnék koncentrálni. Ez a koncert előfutára annak a nagyszabású novemberi ünneplésnek, amelyben a tizenöt éves jubileumunk kiteljesül, s melynek keretében a Szent Efrém Férfikarral állunk színpadra, fergeteges, összművészeti, tematikus produkcióval készülünk Budapest legnagyobb színházában.
Másfél évtized alatt hazánk egyik legkarizmatikusabb bandájává nőtte ki magát a zenekar. Milyen várakozásokkal indultatok útnak?
P. A.: Már az is csoda volt, hogy zenélhetünk, a kezdeti tapogatózások is jutalomfalatok voltak az élettől. Mentünk az álmaink után és hittünk magunkban. Mint annak idején, amikor a tanyánkon egy összedőlt épületből űrhajót építettünk az öcsémmel. Mindig zavarban vagyok, amikor a munkámról kérdeznek, mert őszintén szólva nem érzem munkának, amit csinálok. Az egész életem olyan, mint egy játék, én pedig olyan vagyok, mint egy gyerek a játékboltban, akinek azt mondják, bármit levehet, kipróbálhat, bármivel játszhat. Közben pedig szeretnék, szeretnénk rámutatni a dalainkkal arra, hogy az életet merni kell élni.
Erről szól a Márti dala is. A nóta az egyik személyes kedvencem, mert mindig elhiteti velem, hogy érdemes mosolyogni, szeretni. Aztán amikor kilépek az utcára, és meglátom az emberek szemében az agressziót és a közönyt, némileg átrajzolódik a társadalomba, az életbe vetett hitem.
P. A.: Fontos, hogy kialakítsunk magunkban önvédelmi mechanizmusokat, s ha ez azt jelenti, hogy fülhallgatóval a fülünkben, zenét hallgatva kell közlekednünk, akkor azt kell tennünk. Aláírom, hogy sok az agresszió, de nem hiszem, hogy a 21. század sokkal rosszabb, mint a középkor. Mindig voltak sötét periódusok a történelemben, de a sötétség ugyanúgy képes inspirálni, mint a világosság, a világosságot pedig nem kívülről kell várni, hanem magunkban kell keresni. Szerintem mindenkinek a saját kis bunkerét kell kiépítenie, hogy aztán a boldogságát ott őrizgethesse.
A jubileumhoz visszakanyarodva, úgy tudom, hogy szinte minden hónapra készültök valami meglepetéssel, ilyen volt például a Sajnálom című dalotokhoz készült fekete-fehér videoklip februárban.
P. A.: A Sajnálom egy nagyon személyes, szimbólumokkal teli, szuggesztív dal, mely kegyelemről, megbocsájtásról, békéről szól, és beszél arról a vad, csapongó életről, amit régebben éltem, éltünk a zenekar tagjaival. A dalban szereplő lázadó én önmaga cizelláltabb énjével köt békét egy szürreális ceremónia keretében, ahol én játszom az összes kiemelt szerepet. A kisfilm világát egy koncert után, a Debrecenből hazafelé vezető úton álmodtam meg; a rendezést és – Porkoláb Norbert segítségével – a vágást is én vállaltam magamra. Norberttel egyébként az Álmatlan című filmünk készítése közben találtunk egymásra.
Az ünneplés része volt egy különleges koncert is, melyre április 18-án, az Akvárium NagyHalljában került sor.
P.A.: Igen, itt már új dalokat is hallhatott tőlünk a közönség. Teljesen lemeztelenített műsorral, letisztult színpadképpel és színtiszta zenével kalauzoltuk a közönséget a zenekar sajátos atmoszférájú világába. Dalainkkal a Prodigy frontembere, Keith Flint előtt tisztelegtünk. A következő nagy koncertállomásunk – ahogy korábban említettem – a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon lesz, augusztusban fellépünk a Budapest Parkban, az évet pedig a Barba Negrában zárjuk.
Nyár közepén azért lesz még egy izgalmas, nagyszabású vállalásotok: július elején startol a Hello Ugar! fesztivál, melynek ti vagytok a megálmodói.
P. A.: Igen, nagy öröm, hogy hetedik alkalommal rendezhetjük meg ezt a zene-, környezet- és emberbarát fesztivált Ópusztaszeren, az Akhal Ménesen, ahol a zenészek együtt buliznak, pihennek és szórakoznak a közönséggel, s néhány napra kiszakadhatunk a mindennapok digitális hajtásából, és megtapasztalhatjuk a természet közelségét. A projekt eleinte csak rajongótábornak indult, ahol a leghűségesebb követők közül néhány százan töltöttek együtt velünk pár napot. Néhány éve bevezettük a „no selfie” zónát és a telefonparkolót is, ahová akár egész napra megőrzőbe adhatják a látogatók a telefonjaikat. A kütyük leadásáért cserébe puszi- és öleléskuponokat adunk. Idén olyan előadók lépnek fel az Anna and the Barbies mellett, mint például a Quimby, a Vad Fruttik, a 30Y, az Apey, a Magashegyi Underground és a Kowalsky meg a Vega. Szellemet és lelket feltöltő napok ezek, melyek nem elvesznek tőlünk, hanem töltenek bennünket.
boldogságbunkerről, koncertekről és a Hello Ugar! elnevezésű zenei fesztiválról is beszélgettünk Pásztor Anna énekesnővel.
Anna and the Barbies és Heureka Pop Orchestra (amely Magyarország legnívósabb szimfonikus zenekaraiban játszó kiváló művészekből áll), vagyis rock and roll és szimfonikus zene – e kettő elegyének lehetünk fültanúi június 13-án. A két világ első hallásra meglehetősen távol áll egymástól.
P. A.: Szerencsére az Anna and the Barbies a maga sokoldalúságából, sokszínűségéből fakadóan számos művészeti ággal és stílussal képes együttműködni, legyen szó akár egyházi kórusról, szimfonikus zenekarról, cirkuszművészekről, irodalmárokról vagy színészekről. Tavaly október 23-án volt szerencsénk szimfonikus zenekarral együttjátszani, először mindannyian megilletődve álltunk egymással szemben, a próbasorozat alatt azonban elképesztő energiák kezdtek el működni köztünk; a cizelláltság és a rock and roll tökéletes, izgalmas elegyet alkotott. A júniusi, modern látványvilágú koncerten lesz olyan, hogy egyetlen hangszer kíséri az éneket, és lesz, hogy vonósnégyes-köntösbe öltöztetjük a dalokat. Ezúttal nem gondolkodtunk összművészeti jellegben, mert kizárólag a zenére és az üzenetre szeretnék koncentrálni. Ez a koncert előfutára annak a nagyszabású novemberi ünneplésnek, amelyben a tizenöt éves jubileumunk kiteljesül, s melynek keretében a Szent Efrém Férfikarral állunk színpadra, fergeteges, összművészeti, tematikus produkcióval készülünk Budapest legnagyobb színházában.
Másfél évtized alatt hazánk egyik legkarizmatikusabb bandájává nőtte ki magát a zenekar. Milyen várakozásokkal indultatok útnak?
P. A.: Már az is csoda volt, hogy zenélhetünk, a kezdeti tapogatózások is jutalomfalatok voltak az élettől. Mentünk az álmaink után és hittünk magunkban. Mint annak idején, amikor a tanyánkon egy összedőlt épületből űrhajót építettünk az öcsémmel. Mindig zavarban vagyok, amikor a munkámról kérdeznek, mert őszintén szólva nem érzem munkának, amit csinálok. Az egész életem olyan, mint egy játék, én pedig olyan vagyok, mint egy gyerek a játékboltban, akinek azt mondják, bármit levehet, kipróbálhat, bármivel játszhat. Közben pedig szeretnék, szeretnénk rámutatni a dalainkkal arra, hogy az életet merni kell élni.
Erről szól a Márti dala is. A nóta az egyik személyes kedvencem, mert mindig elhiteti velem, hogy érdemes mosolyogni, szeretni. Aztán amikor kilépek az utcára, és meglátom az emberek szemében az agressziót és a közönyt, némileg átrajzolódik a társadalomba, az életbe vetett hitem.
P. A.: Fontos, hogy kialakítsunk magunkban önvédelmi mechanizmusokat, s ha ez azt jelenti, hogy fülhallgatóval a fülünkben, zenét hallgatva kell közlekednünk, akkor azt kell tennünk. Aláírom, hogy sok az agresszió, de nem hiszem, hogy a 21. század sokkal rosszabb, mint a középkor. Mindig voltak sötét periódusok a történelemben, de a sötétség ugyanúgy képes inspirálni, mint a világosság, a világosságot pedig nem kívülről kell várni, hanem magunkban kell keresni. Szerintem mindenkinek a saját kis bunkerét kell kiépítenie, hogy aztán a boldogságát ott őrizgethesse.
A jubileumhoz visszakanyarodva, úgy tudom, hogy szinte minden hónapra készültök valami meglepetéssel, ilyen volt például a Sajnálom című dalotokhoz készült fekete-fehér videoklip februárban.
P. A.: A Sajnálom egy nagyon személyes, szimbólumokkal teli, szuggesztív dal, mely kegyelemről, megbocsájtásról, békéről szól, és beszél arról a vad, csapongó életről, amit régebben éltem, éltünk a zenekar tagjaival. A dalban szereplő lázadó én önmaga cizelláltabb énjével köt békét egy szürreális ceremónia keretében, ahol én játszom az összes kiemelt szerepet. A kisfilm világát egy koncert után, a Debrecenből hazafelé vezető úton álmodtam meg; a rendezést és – Porkoláb Norbert segítségével – a vágást is én vállaltam magamra. Norberttel egyébként az Álmatlan című filmünk készítése közben találtunk egymásra.
Az ünneplés része volt egy különleges koncert is, melyre április 18-án, az Akvárium NagyHalljában került sor.
P.A.: Igen, itt már új dalokat is hallhatott tőlünk a közönség. Teljesen lemeztelenített műsorral, letisztult színpadképpel és színtiszta zenével kalauzoltuk a közönséget a zenekar sajátos atmoszférájú világába. Dalainkkal a Prodigy frontembere, Keith Flint előtt tisztelegtünk. A következő nagy koncertállomásunk – ahogy korábban említettem – a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon lesz, augusztusban fellépünk a Budapest Parkban, az évet pedig a Barba Negrában zárjuk.
Nyár közepén azért lesz még egy izgalmas, nagyszabású vállalásotok: július elején startol a Hello Ugar! fesztivál, melynek ti vagytok a megálmodói.
P. A.: Igen, nagy öröm, hogy hetedik alkalommal rendezhetjük meg ezt a zene-, környezet- és emberbarát fesztivált Ópusztaszeren, az Akhal Ménesen, ahol a zenészek együtt buliznak, pihennek és szórakoznak a közönséggel, s néhány napra kiszakadhatunk a mindennapok digitális hajtásából, és megtapasztalhatjuk a természet közelségét. A projekt eleinte csak rajongótábornak indult, ahol a leghűségesebb követők közül néhány százan töltöttek együtt velünk pár napot. Néhány éve bevezettük a „no selfie” zónát és a telefonparkolót is, ahová akár egész napra megőrzőbe adhatják a látogatók a telefonjaikat. A kütyük leadásáért cserébe puszi- és öleléskuponokat adunk. Idén olyan előadók lépnek fel az Anna and the Barbies mellett, mint például a Quimby, a Vad Fruttik, a 30Y, az Apey, a Magashegyi Underground és a Kowalsky meg a Vega. Szellemet és lelket feltöltő napok ezek, melyek nem elvesznek tőlünk, hanem töltenek bennünket.