2019. július 23. / Jónás Ágnes
A Budapesti Nyári Fesztivál gazdag programsorozatában hagyományaikhoz híven idén is fellép a Margitszigeten a Liszt-díjas, Érdemes Művész Hamar Zsolt zeneigazgató-karmester irányításával alatt működő Nemzeti Filharmonikusok, természetesen egy újabb lélekemelő nagykoncerttel.
Különleges, június 15-i koncertjük első részében Goldmark Károly Falusi lakodalmának harmóniáival töltekezhetünk, a második részben pedig Muszorgszkij legismertebb zongoraciklusának, az Egy kiállítás képeinek gazdag témái és megunhatatlan dallamai csendülnek fel.
Miért épp Goldmark és Muszorgszkij műveire esett a választás?
H. Zs.: Sokféle programban gondolkodtunk, s azért választottuk az Egy kiállítás képeit, mert a művet jó ideje nem játszották a Budapesti Nyári Fesztivál keretében, a Goldmark-mű pedig romantikus, könnyen befogadható, a nyáresti hangulathoz illő remekmű, és bár magyar szerzőről van szó, a darabjait külföldön sokkal többet játsszák, mint hazánkban.
A Bán Teodórával, a Szabad Tér Színház ügyvezetőjével való együttműködés hosszú évekre nyúlik vissza.
H. Zs.: Még Kocsis Zoltán vezetése alatt megkezdődött az együttműködés, én pedig folytatom a hagyományt. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon fellépni mindig ünnep, megtisztelőnek érezzük az idei felkérést is.
Az együttes színvonalának biztosítéka, hogy egy olyan korszakos zsenivel telt el az elmúlt több mint húsz éve, mint amilyen Kocsis Zoltán volt.
H. Zs.: Igen, és nekem nem is lehet más célom, mint hogy minden erőmmel azon legyek, hogy a Kocsis-tanítások és -nyomok továbbra is láthatóvá-hallhatóvá váljanak a koncertjeinken. Kiváló együttesről van szó, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar (NFZ) tagjai a világ bármely kiváló együttesében is ülhetnének. Kocsis a mesterem, a tanárom és a pártfogóm volt, elmondhatatlan hálát érzek, amiért vele egyazon korban és helyen élhettem, habár rendkívül eltérő habitusú emberek és zenészek voltunk, vagyunk. Arra a hangzásra építkezem, amit kialakított az NFZ-ben, de a hangsúlyokat egészen máshova helyezem. Bízom abban, hogy az együttes a közös együttműködésünk során is egy nagyon pontos, precíz, flexibilis és kifejező módon játszó csapat marad. Az álmom, hogy a koncertjeink során túlszárnyaljuk eddigi teljesítményeinket, s hogy minden egyes dallam és harmónia meséljen, érzelmeket keltsen a befogadókban.
Milyen szakmai útravalókat kapott Kocsis Zoltántól?
H. Zs.: Kocsis előtti mesterem Petrovics Emil volt, akire szinte apámként tekintettem. Kettejüktől nagyon hasonló útravalókat kaptam, mindketten ugyanabban az értékrendben hittek, s elutasították azt a „világot”, ahol a termék eladása értékesebbé válik a terméknél. Egyszer zongoráztam Kocsisnak, de véletlenül becsúszott egy hanghiba. Ő ezt szóvá is tette, én pedig mondtam, hogy igen, de attól még a mű többi része szép volt. Erre azt felelte, hogy addig nem kezdhetünk szépségről beszélni, ameddig hanghiba van a játékban. Ezt az attitűdöt nevezhetjük maximalizmusnak is, de több ez annál: egyfajta szemléletmód, ami az évek során rám is átragadt.
Hogyan látja a mai emberek zenéhez fűződő viszonyát?
H. Zs.: Soha nem éltünk ennyire intenzíven együtt a zenével. Nem tudunk manapság úgy bemenni egy üzletbe, hogy ne szólna valamiféle zene. Régen az ember kiment dolgozni a földekre, és csak akkor hallott zenét, ha generálta, vagyis ha énekelt. Manapság a zenefogyasztás passzív élmény, leginkább a befogadásra korlátozódik. Ami a műfajokat illeti: óvakodom attól a kijelentéstől, miszerint a könnyűzene agresszivitást gerjeszt, a komolyzene pedig békés, nyugalmas állapotot idéz elő – mindkettőre tudok ellenpéldát. A jó és igényes zene építi az embert és az ember érzésvilágát, a primitív inkább talán az ősi ösztönökre hat. Tömegdemokráciában élünk, s a tömegkommunikációnak óriási a szerepe, ami nem tud másképp működni, csak a legkisebb közös többszörös elvén, vagyis minél több üzenetet akar valaki eljuttatni, annál egyszerűbben kell azt az üzenetet megfogalmaznia. Abban a pillanatban, hogy az üzenet egy kicsit komplikáltabb (például jelzős szerkezetet is tartalmaz), az üzenet létrehozója kockáztatja a nem értést vagy a félreértést. Ez a fajta egyszerűsítés a zenefogyasztásra is igaz: minél több emberhez akarjuk eljuttatni az üzenetünket, annál inkább kell(ene) rálépnünk az egyszerűség útjára. Hogy ebben a vonzások és választások rendszerében hogyan kívánja magát pozícionálni az NFZ? Egyfelől természetesen meg kell próbálni a hallgatói bázisunkat bővíteni, de azt a kompromisszumot sosem szabad meghozni, hogy a túlzott egyszerűség, vagyis a gagyi irányába menjünk el. Akad olyan bor, ami rendkívül igényes, de nagyon kevés van belőle. Aki előállítja, számol ezzel, és nem hígítja a termékét csak azért, hogy többen vegyék. A zenekarunk is így működik: nem engedünk a minőségből, és ezzel együtt hiszünk abban, hogy a zeneértő, zeneszerető közönség értékeli a munkánkat, valamint hogy koncertlátogatóink között köszönthetünk az évek óta elhivatott hallgatóságunk mellett új, a komolyzenével még csak ismerkedőket is.
Hol láthatja-hallhatja a Nemzeti Filharmonikusokat a zenére éhes publikum a szabadtéri koncertet megelőzően és azt követően?
H. Zs.: Április 24-én Kobayashi Ken-Ichiro mester vezényelte a Müpában Verdi Requiemjét, a közreműködők Sümegi Eszter, Ulbrich Andrea, Brickner Szabolcs és Cser Krisztián voltak. Május elején szintén a Müpában lépünk fel, a fantasztikus és világhírű zongoristával, Tzimon Bartóval adunk koncertet Amerika hangja címmel. A júniusban Miskolcon zajló Bartók Plusz Operafesztiválon többek között A kékszakállú herceg várát játsszuk (Bartók operáját én rendezem), júliusban pedig – hagyományainkhoz híven – Beethoven-esteket tartunk Martonvásáron, a Brunszvik-kastélyban. Izgalmas hónapok állnak előttünk.
Különleges, június 15-i koncertjük első részében Goldmark Károly Falusi lakodalmának harmóniáival töltekezhetünk, a második részben pedig Muszorgszkij legismertebb zongoraciklusának, az Egy kiállítás képeinek gazdag témái és megunhatatlan dallamai csendülnek fel.
Miért épp Goldmark és Muszorgszkij műveire esett a választás?
H. Zs.: Sokféle programban gondolkodtunk, s azért választottuk az Egy kiállítás képeit, mert a művet jó ideje nem játszották a Budapesti Nyári Fesztivál keretében, a Goldmark-mű pedig romantikus, könnyen befogadható, a nyáresti hangulathoz illő remekmű, és bár magyar szerzőről van szó, a darabjait külföldön sokkal többet játsszák, mint hazánkban.
A Bán Teodórával, a Szabad Tér Színház ügyvezetőjével való együttműködés hosszú évekre nyúlik vissza.
H. Zs.: Még Kocsis Zoltán vezetése alatt megkezdődött az együttműködés, én pedig folytatom a hagyományt. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon fellépni mindig ünnep, megtisztelőnek érezzük az idei felkérést is.
Az együttes színvonalának biztosítéka, hogy egy olyan korszakos zsenivel telt el az elmúlt több mint húsz éve, mint amilyen Kocsis Zoltán volt.
H. Zs.: Igen, és nekem nem is lehet más célom, mint hogy minden erőmmel azon legyek, hogy a Kocsis-tanítások és -nyomok továbbra is láthatóvá-hallhatóvá váljanak a koncertjeinken. Kiváló együttesről van szó, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar (NFZ) tagjai a világ bármely kiváló együttesében is ülhetnének. Kocsis a mesterem, a tanárom és a pártfogóm volt, elmondhatatlan hálát érzek, amiért vele egyazon korban és helyen élhettem, habár rendkívül eltérő habitusú emberek és zenészek voltunk, vagyunk. Arra a hangzásra építkezem, amit kialakított az NFZ-ben, de a hangsúlyokat egészen máshova helyezem. Bízom abban, hogy az együttes a közös együttműködésünk során is egy nagyon pontos, precíz, flexibilis és kifejező módon játszó csapat marad. Az álmom, hogy a koncertjeink során túlszárnyaljuk eddigi teljesítményeinket, s hogy minden egyes dallam és harmónia meséljen, érzelmeket keltsen a befogadókban.
Milyen szakmai útravalókat kapott Kocsis Zoltántól?
H. Zs.: Kocsis előtti mesterem Petrovics Emil volt, akire szinte apámként tekintettem. Kettejüktől nagyon hasonló útravalókat kaptam, mindketten ugyanabban az értékrendben hittek, s elutasították azt a „világot”, ahol a termék eladása értékesebbé válik a terméknél. Egyszer zongoráztam Kocsisnak, de véletlenül becsúszott egy hanghiba. Ő ezt szóvá is tette, én pedig mondtam, hogy igen, de attól még a mű többi része szép volt. Erre azt felelte, hogy addig nem kezdhetünk szépségről beszélni, ameddig hanghiba van a játékban. Ezt az attitűdöt nevezhetjük maximalizmusnak is, de több ez annál: egyfajta szemléletmód, ami az évek során rám is átragadt.
Hogyan látja a mai emberek zenéhez fűződő viszonyát?
H. Zs.: Soha nem éltünk ennyire intenzíven együtt a zenével. Nem tudunk manapság úgy bemenni egy üzletbe, hogy ne szólna valamiféle zene. Régen az ember kiment dolgozni a földekre, és csak akkor hallott zenét, ha generálta, vagyis ha énekelt. Manapság a zenefogyasztás passzív élmény, leginkább a befogadásra korlátozódik. Ami a műfajokat illeti: óvakodom attól a kijelentéstől, miszerint a könnyűzene agresszivitást gerjeszt, a komolyzene pedig békés, nyugalmas állapotot idéz elő – mindkettőre tudok ellenpéldát. A jó és igényes zene építi az embert és az ember érzésvilágát, a primitív inkább talán az ősi ösztönökre hat. Tömegdemokráciában élünk, s a tömegkommunikációnak óriási a szerepe, ami nem tud másképp működni, csak a legkisebb közös többszörös elvén, vagyis minél több üzenetet akar valaki eljuttatni, annál egyszerűbben kell azt az üzenetet megfogalmaznia. Abban a pillanatban, hogy az üzenet egy kicsit komplikáltabb (például jelzős szerkezetet is tartalmaz), az üzenet létrehozója kockáztatja a nem értést vagy a félreértést. Ez a fajta egyszerűsítés a zenefogyasztásra is igaz: minél több emberhez akarjuk eljuttatni az üzenetünket, annál inkább kell(ene) rálépnünk az egyszerűség útjára. Hogy ebben a vonzások és választások rendszerében hogyan kívánja magát pozícionálni az NFZ? Egyfelől természetesen meg kell próbálni a hallgatói bázisunkat bővíteni, de azt a kompromisszumot sosem szabad meghozni, hogy a túlzott egyszerűség, vagyis a gagyi irányába menjünk el. Akad olyan bor, ami rendkívül igényes, de nagyon kevés van belőle. Aki előállítja, számol ezzel, és nem hígítja a termékét csak azért, hogy többen vegyék. A zenekarunk is így működik: nem engedünk a minőségből, és ezzel együtt hiszünk abban, hogy a zeneértő, zeneszerető közönség értékeli a munkánkat, valamint hogy koncertlátogatóink között köszönthetünk az évek óta elhivatott hallgatóságunk mellett új, a komolyzenével még csak ismerkedőket is.
Hol láthatja-hallhatja a Nemzeti Filharmonikusokat a zenére éhes publikum a szabadtéri koncertet megelőzően és azt követően?
H. Zs.: Április 24-én Kobayashi Ken-Ichiro mester vezényelte a Müpában Verdi Requiemjét, a közreműködők Sümegi Eszter, Ulbrich Andrea, Brickner Szabolcs és Cser Krisztián voltak. Május elején szintén a Müpában lépünk fel, a fantasztikus és világhírű zongoristával, Tzimon Bartóval adunk koncertet Amerika hangja címmel. A júniusban Miskolcon zajló Bartók Plusz Operafesztiválon többek között A kékszakállú herceg várát játsszuk (Bartók operáját én rendezem), júliusban pedig – hagyományainkhoz híven – Beethoven-esteket tartunk Martonvásáron, a Brunszvik-kastélyban. Izgalmas hónapok állnak előttünk.