2019. június 17. / Jónás Ágnes
A tizenkétszeres Grammy-díjas és többszörös Golden Globe-díjas amerikai énekesnőről, Tina Turnerről szól a Rocknagyi című musical, mely tavasz óta sikerrel fut a Turay Ida Színházban. Évtizedes rutin ide vagy oda, a Szurdi Miklós rendezte előadás nagy kihívás az egyik főszerepet
játszó, Cserháti Zsuzsa aranytorkú utódjaként is emlegetett, eMeRTon-díjas Fehér Adrienn-nek. A szerep adta kihívásokról és a „túlélési receptről” vele beszélgettünk.
Mennyire vagy Tina Turner-rajongó?
F. A.: Mindig is rajongtam Tina Turner hangjáért és munkásságáért. A hetvenes években születtem, és gyakorlatilag a Bravo újságokon nőttem fel – mindent magamba szívtam azokból az információkból, amiket ott róla olvastam.
Az elérhetetlen ikont vagy az esendő embert állítja fókuszba a Topolcsányi Laura és a Szurdi Miklós által írt zenés show?
F. A.: Az utóbbit. Izgalmas életpályája volt az övé, sok csúcsponttal és hullámvölggyel. Az előadásunk egyfajta színház a színházban is: egy társulatot mutat be, ahogy eljátszanak egy darabot. Ezzel kiküszöböljük azt, hogy a nézők a szereplőket egy az egyben Tina Turnerrel vagy a felbukkanó Cherrel (Détár Enikő) azonosítsák, és így az sem lehet nézői elvárás, hogy a híres világsztárok kiköpött másai legyenek. Tizenhárom óriási slágert kell énekelnem, köztük a Proud Mary és a What’s Love Got to Do with It című számokat – ez nagy kihívás, mint ahogy az is, hogy végig fent kell tudnom tartanom a közönség érdeklődését.
Miben rejlik a tizenkétszeres Grammy-díjas rocknagyi szerethetősége és érvényessége? Mit lehet tőle tanulni?
F. A.: A kitartása, az erős idegrendszere és az, hogy a saját hányattatásaiból előnyt tudott kovácsolni, mindenképpen irigylésre méltó. Őt azok a fájdalmak tették edzetté, amiken keresztülment. Tizenhét évig élt Ike Turnerrel, egy olyan férfival, aki testileg és lelkileg is terrorizálta, bántalmazta, végül sikerült kiszakadnia a rettegésből. Elég bátor volt újrakezdeni. Felismerte, hogy ez egy kegyetlen világ, ahol ki kell harcolni, hogy az embert komolyan vegyék. Egyébként a Turay Ida Színházban három évig ment a Hamu és gyémánt című előadás, ahol Cserháti Zsuzsa életét mutathattam meg. A volumen most is hasonló.
Hogyan kezdtél hozzá a szerepformáláshoz?
F. A.: Például többször megnéztem a Tina című Brian Gibson-filmet, olvastam cikkeket. Szeretem a lehető legtöbb irányból körbejárni a szerepet, számos felvételt láttam, dalokat hallgattam tőle különféle feldolgozásban.
Az ember gyakran elesik az útja során, és a nagy kérdés mindig az, hogy fel tudunk-e állni. Van bevált recepted a padlóról való feltápászkodásra?
F. A.: Nem mondhatnám. De Tinához abban a tekintetben nagyon hasonlítok, hogy erős az idegrendszerem. A mélypontok mindig félelemmel töltöttek el, mert fogalmam sem volt, hogy újra fel tudok-e állni. Mégis valahogy mindig a mélyrepülések után vett radikális vagy meglepően pozitív fordulatot az életem. A válásommal kaptam meg életem egyik legnagyobb feladatát a sorstól, mégpedig azt, hogy megtanuljak előrenézni, hiszen a két gyermekem miatt nem tehettem meg, hogy fájdalmak közt éljek. Erőt gyűjtöttem, és ezt követően indult be igazán a karrierem, holott előtte huszonöt éven keresztül is a pályán voltam. Szerencsésnek érzem magam, hogy időről időre jó szerepek és lehetőségek találnak meg. Ilyen volt például tavaly a legendás zenész-producer, Quincy Jones budapesti születésnapi koncertje, ahol én is énekelhettem, vagy az Oltári csajok című televíziós sorozat. Szívemnek nagyon kedvesek a Budapest Jazz Orchestrával közös turnék is, és szeretem a Turay Ida Színházban futó előadásaimat, így az említetteken kívül például A nők (is) a fejükre estek! címűt és az Indul a bakterházat. Megtiszteltetés, hogy Darvasi Ilona, a színház alapító igazgatója bízik bennem, és mindig újabb és újabb szerepekkel gondol rám.
Vannak, akik úgy vélik, hogy a tehetség önmagában nem elég ezen a pályán. Te hogy látod?
F. A.: A tehetség alapfeltétel ezen a pályán (is) – önmagában valóban nem elegendő az érvényesüléshez. Gyakran van úgy, hogy amikor az ember nagyon áhítozik egy szerep után, nem kapja meg, vagy ha görcsösen jó akar lenni valamiben, attól még egyáltalán nem biztos, hogy jó is lesz benne. Az ember élete a munkát illetően – ez persze csak az én saját meglátásom – a tehetségen kívül a velünk született képességeinktől, az alázattól, a munkabírástól, a szerencsétől, az önazonosságtól is függ, na meg attól, hogy jó helyen légy jó időben.
játszó, Cserháti Zsuzsa aranytorkú utódjaként is emlegetett, eMeRTon-díjas Fehér Adrienn-nek. A szerep adta kihívásokról és a „túlélési receptről” vele beszélgettünk.
Mennyire vagy Tina Turner-rajongó?
F. A.: Mindig is rajongtam Tina Turner hangjáért és munkásságáért. A hetvenes években születtem, és gyakorlatilag a Bravo újságokon nőttem fel – mindent magamba szívtam azokból az információkból, amiket ott róla olvastam.
Az elérhetetlen ikont vagy az esendő embert állítja fókuszba a Topolcsányi Laura és a Szurdi Miklós által írt zenés show?
F. A.: Az utóbbit. Izgalmas életpályája volt az övé, sok csúcsponttal és hullámvölggyel. Az előadásunk egyfajta színház a színházban is: egy társulatot mutat be, ahogy eljátszanak egy darabot. Ezzel kiküszöböljük azt, hogy a nézők a szereplőket egy az egyben Tina Turnerrel vagy a felbukkanó Cherrel (Détár Enikő) azonosítsák, és így az sem lehet nézői elvárás, hogy a híres világsztárok kiköpött másai legyenek. Tizenhárom óriási slágert kell énekelnem, köztük a Proud Mary és a What’s Love Got to Do with It című számokat – ez nagy kihívás, mint ahogy az is, hogy végig fent kell tudnom tartanom a közönség érdeklődését.
Miben rejlik a tizenkétszeres Grammy-díjas rocknagyi szerethetősége és érvényessége? Mit lehet tőle tanulni?
F. A.: A kitartása, az erős idegrendszere és az, hogy a saját hányattatásaiból előnyt tudott kovácsolni, mindenképpen irigylésre méltó. Őt azok a fájdalmak tették edzetté, amiken keresztülment. Tizenhét évig élt Ike Turnerrel, egy olyan férfival, aki testileg és lelkileg is terrorizálta, bántalmazta, végül sikerült kiszakadnia a rettegésből. Elég bátor volt újrakezdeni. Felismerte, hogy ez egy kegyetlen világ, ahol ki kell harcolni, hogy az embert komolyan vegyék. Egyébként a Turay Ida Színházban három évig ment a Hamu és gyémánt című előadás, ahol Cserháti Zsuzsa életét mutathattam meg. A volumen most is hasonló.
Hogyan kezdtél hozzá a szerepformáláshoz?
F. A.: Például többször megnéztem a Tina című Brian Gibson-filmet, olvastam cikkeket. Szeretem a lehető legtöbb irányból körbejárni a szerepet, számos felvételt láttam, dalokat hallgattam tőle különféle feldolgozásban.
Az ember gyakran elesik az útja során, és a nagy kérdés mindig az, hogy fel tudunk-e állni. Van bevált recepted a padlóról való feltápászkodásra?
F. A.: Nem mondhatnám. De Tinához abban a tekintetben nagyon hasonlítok, hogy erős az idegrendszerem. A mélypontok mindig félelemmel töltöttek el, mert fogalmam sem volt, hogy újra fel tudok-e állni. Mégis valahogy mindig a mélyrepülések után vett radikális vagy meglepően pozitív fordulatot az életem. A válásommal kaptam meg életem egyik legnagyobb feladatát a sorstól, mégpedig azt, hogy megtanuljak előrenézni, hiszen a két gyermekem miatt nem tehettem meg, hogy fájdalmak közt éljek. Erőt gyűjtöttem, és ezt követően indult be igazán a karrierem, holott előtte huszonöt éven keresztül is a pályán voltam. Szerencsésnek érzem magam, hogy időről időre jó szerepek és lehetőségek találnak meg. Ilyen volt például tavaly a legendás zenész-producer, Quincy Jones budapesti születésnapi koncertje, ahol én is énekelhettem, vagy az Oltári csajok című televíziós sorozat. Szívemnek nagyon kedvesek a Budapest Jazz Orchestrával közös turnék is, és szeretem a Turay Ida Színházban futó előadásaimat, így az említetteken kívül például A nők (is) a fejükre estek! címűt és az Indul a bakterházat. Megtiszteltetés, hogy Darvasi Ilona, a színház alapító igazgatója bízik bennem, és mindig újabb és újabb szerepekkel gondol rám.
Vannak, akik úgy vélik, hogy a tehetség önmagában nem elég ezen a pályán. Te hogy látod?
F. A.: A tehetség alapfeltétel ezen a pályán (is) – önmagában valóban nem elegendő az érvényesüléshez. Gyakran van úgy, hogy amikor az ember nagyon áhítozik egy szerep után, nem kapja meg, vagy ha görcsösen jó akar lenni valamiben, attól még egyáltalán nem biztos, hogy jó is lesz benne. Az ember élete a munkát illetően – ez persze csak az én saját meglátásom – a tehetségen kívül a velünk született képességeinktől, az alázattól, a munkabírástól, a szerencsétől, az önazonosságtól is függ, na meg attól, hogy jó helyen légy jó időben.