2019. október 07. / Bóta Gábor
Örült karriert futott be nálunk is a pizza. Egyetemista koromban, vagyis időtlen időkkel ezelőtt, életem első pizzáját egy évfolyamtársamnál ettem. Olaszországban járt, és ellesett valamit a pizzakészítés tudományából. Hogy pizzát csinál, arra egész bulit szervezett szülei elegáns pasaréti
házában, ahol aznap este ez volt a fő attrakció. Kemence vagy egyéb kellék nem volt hozzá, valahogy tepsiben, sütőben készítette. Mi pedig mint a hol rothadónak nevezett, hol nagyon is vágyott, nagybetűs Nyugat áhított és szinte szamizdatként hozzánk beszivárgott termékeként, mint valami titkos társaság beavatott tagjai, bekebeleztünk belőle jó néhányat, annak biztos tudatában, hogy na, ilyet aztán nem eszik akárki szeretett kis hazánkban.
Azóta persze szinte mindenki pizzát eszik. Utcán, aluljáróban, közértben, kis boltban, nagy boltban éppúgy lehet kapni, mint exkluzív éttermekben, szeletre, félbevágva, egészben egyaránt. Házhoz szállított ételként is leginkább pizzát rendelnek nálunk, amit jelez az is, hogy van pizzafutár, de nem létezik hamburgerfutár elnevezés, hogy aztán a lángosfutár nem létéről már ne is beszéljek. Egyszer maga a nagy üzletember, Demján Sándor mondta nekem, hogy a lángost ugyanúgy meg lehetne csinálni világsikernek, mint a hamburgert. Én akkor hozzáértőnek tettetve magam ehhez a véleményhez, sűrűn bólogattam. Ma már nem bízom ennyire a lángos ilyen beláthatatlanul szép jövőjében, nem előnyös ugyanis a tömeggyártáshoz, minden egyes darabot kézzel kell kinyújtani, beletenni az olajba, megfordítani, kivenni, ez túl sok macera. Szoktam is egyébként röhögni, amikor külön kiírják, hogy kézműves lángos, hát ugyan már, milyen van még?! Pizzából viszont temérdek tehető a kemencébe, meg hát egyből kijön több szelet is.
[kep3]
Mindez azért jutott eszembe, mert a közelmúltban Miskolcon megnyílt a Pizza, Kávé, Világbéke elnevezésű hely, ami a várostól negyven kilométerre lévő, a magyar gasztronómia híres állócsillagává vált, encsi Anyukám Mondta tulajdonos-testvéreinek, Dudás Szabolcsnak és Dudás Szilárdnak új, máris kultikussá vált helye. Amikor a városban jártam, bementem ebédidőben, de túl nagy volt a sor, odébb álltam, aztán ugyanezt másnap is eljátszottam. De azért nem akartam tágítani, így gondoltam, az a sok vendég csak nem fog ki rajtam, mentem ebéd- és vacsoraidő közti időszakban, és némi sorban állás után célhoz értem. A cél egy pult volt, ami irányába bámulatos kinézetű pizzaszeletek vonzottak.
Az ember azt gondolná, a megszokott gyakorlatnak megfelelően, hogy rámutat egyre, kettőre, akármennyire, kifizeti a kasszánál, és már viheti is. Legfeljebb ha már kihűlt, némi jó szándékkal, még egy perc alatt megmelegítik. De nem így van, a már felfokozott étvágyú vendég kerek kis kütyüt kap a kezébe, és letelepedhet valamelyik asztalhoz, vagy fölülhet a bárszékre, ott várhatja, míg elkészül az ő adagja. Amit bizony csak akkor kezdenek el sütni, amikor megrendeli, így másodperceket sem áll, nem szikkad értelmetlenül a pulton, bekebelezőjére várva. Ha kész, amit kértünk, a kis kütyü csenget, világít, és lehet a pulthoz fáradni, a tűzforró, harsogóan friss pizzáért. Így, nem csúcsidőben, nyolc-tíz perc volt, amíg elkészült a két szeletem. Ebédidőben két szelet meg egy házi készítésű szörp vagy kávé a menü, kedvező áron, de létezik sütis verzió is. Amíg ücsörgök, kóstolgatom a fölöttébb finom bodzaszörpöt, bámészkodom. Minden korosztály képviselteti magát, fiatalok éppúgy, mint kisgyerekes családok, és az idős pizzaimádók is jelen vannak. Késsel-villával ugyanúgy lehet enni, mint kézbe fogva harapni.
Az úgynevezett római pizzáról van szó, aminek elkészítési módját persze Olaszországban lesték el a testvérek. Sokkal, de sokkal vastagabb a tésztája az átlagosnál, viszont valószínűtlenül habkönnyű és lefegyverzően ropogós. Ami rajta van, az sem hajszálvékony, meg vannak ezek a pizzák pakolva rendesen, és, hogy mivel, a tekintetben pedig a választék összehasonlíthatatlanul szélesebb és fantáziadúsabb a megszokottnál.
A Pizza, Kávé, Világbékében tényleg béke tölt el. Élvezettel eltelek a finom kajával, és hasonló élvezetet, megnyugvást látok mások arcán is. Pedig nincs itt semmi extra, hű, de bonyolult dolog. Csak amit csinálnak, azt fenemód jól csinálják.
házában, ahol aznap este ez volt a fő attrakció. Kemence vagy egyéb kellék nem volt hozzá, valahogy tepsiben, sütőben készítette. Mi pedig mint a hol rothadónak nevezett, hol nagyon is vágyott, nagybetűs Nyugat áhított és szinte szamizdatként hozzánk beszivárgott termékeként, mint valami titkos társaság beavatott tagjai, bekebeleztünk belőle jó néhányat, annak biztos tudatában, hogy na, ilyet aztán nem eszik akárki szeretett kis hazánkban.Azóta persze szinte mindenki pizzát eszik. Utcán, aluljáróban, közértben, kis boltban, nagy boltban éppúgy lehet kapni, mint exkluzív éttermekben, szeletre, félbevágva, egészben egyaránt. Házhoz szállított ételként is leginkább pizzát rendelnek nálunk, amit jelez az is, hogy van pizzafutár, de nem létezik hamburgerfutár elnevezés, hogy aztán a lángosfutár nem létéről már ne is beszéljek. Egyszer maga a nagy üzletember, Demján Sándor mondta nekem, hogy a lángost ugyanúgy meg lehetne csinálni világsikernek, mint a hamburgert. Én akkor hozzáértőnek tettetve magam ehhez a véleményhez, sűrűn bólogattam. Ma már nem bízom ennyire a lángos ilyen beláthatatlanul szép jövőjében, nem előnyös ugyanis a tömeggyártáshoz, minden egyes darabot kézzel kell kinyújtani, beletenni az olajba, megfordítani, kivenni, ez túl sok macera. Szoktam is egyébként röhögni, amikor külön kiírják, hogy kézműves lángos, hát ugyan már, milyen van még?! Pizzából viszont temérdek tehető a kemencébe, meg hát egyből kijön több szelet is.
[kep3]
Mindez azért jutott eszembe, mert a közelmúltban Miskolcon megnyílt a Pizza, Kávé, Világbéke elnevezésű hely, ami a várostól negyven kilométerre lévő, a magyar gasztronómia híres állócsillagává vált, encsi Anyukám Mondta tulajdonos-testvéreinek, Dudás Szabolcsnak és Dudás Szilárdnak új, máris kultikussá vált helye. Amikor a városban jártam, bementem ebédidőben, de túl nagy volt a sor, odébb álltam, aztán ugyanezt másnap is eljátszottam. De azért nem akartam tágítani, így gondoltam, az a sok vendég csak nem fog ki rajtam, mentem ebéd- és vacsoraidő közti időszakban, és némi sorban állás után célhoz értem. A cél egy pult volt, ami irányába bámulatos kinézetű pizzaszeletek vonzottak.
Az ember azt gondolná, a megszokott gyakorlatnak megfelelően, hogy rámutat egyre, kettőre, akármennyire, kifizeti a kasszánál, és már viheti is. Legfeljebb ha már kihűlt, némi jó szándékkal, még egy perc alatt megmelegítik. De nem így van, a már felfokozott étvágyú vendég kerek kis kütyüt kap a kezébe, és letelepedhet valamelyik asztalhoz, vagy fölülhet a bárszékre, ott várhatja, míg elkészül az ő adagja. Amit bizony csak akkor kezdenek el sütni, amikor megrendeli, így másodperceket sem áll, nem szikkad értelmetlenül a pulton, bekebelezőjére várva. Ha kész, amit kértünk, a kis kütyü csenget, világít, és lehet a pulthoz fáradni, a tűzforró, harsogóan friss pizzáért. Így, nem csúcsidőben, nyolc-tíz perc volt, amíg elkészült a két szeletem. Ebédidőben két szelet meg egy házi készítésű szörp vagy kávé a menü, kedvező áron, de létezik sütis verzió is. Amíg ücsörgök, kóstolgatom a fölöttébb finom bodzaszörpöt, bámészkodom. Minden korosztály képviselteti magát, fiatalok éppúgy, mint kisgyerekes családok, és az idős pizzaimádók is jelen vannak. Késsel-villával ugyanúgy lehet enni, mint kézbe fogva harapni.
Az úgynevezett római pizzáról van szó, aminek elkészítési módját persze Olaszországban lesték el a testvérek. Sokkal, de sokkal vastagabb a tésztája az átlagosnál, viszont valószínűtlenül habkönnyű és lefegyverzően ropogós. Ami rajta van, az sem hajszálvékony, meg vannak ezek a pizzák pakolva rendesen, és, hogy mivel, a tekintetben pedig a választék összehasonlíthatatlanul szélesebb és fantáziadúsabb a megszokottnál.
A Pizza, Kávé, Világbékében tényleg béke tölt el. Élvezettel eltelek a finom kajával, és hasonló élvezetet, megnyugvást látok mások arcán is. Pedig nincs itt semmi extra, hű, de bonyolult dolog. Csak amit csinálnak, azt fenemód jól csinálják.