2019. július 30. / Jónás Ágnes
Böröndi Tamást és Götz Annát nemcsak a házasság, hanem a Vidám Színpad teendői és a közös előadások is összekötik. Mint mondják, az azonos értékrend és érdeklődési kör, a tisztelet és egymás kvalitásainak elismerése miatt működik jól a közös munka. A pozitív hozzáállás mintaházas-
párjával premierekről, lúzerekről, emósokról, produkciókban való elmélyülésről, „irigyelt” kvalitásról és derűmisszióról is beszélgettünk.
Nemcsak mint férj és feleség tartoztok össze, szemmel láthatóan remek kollégái vagytok egymásnak, pedig az egyik fő konfliktusforrás a házastárs-kollégák között az szokott lenni, hogy mindkét félnek megvan a maga határozott elképzelése az adott produkcióról, amiből nemigen szeretnek engedni. Szerintetek mi a jól működő közös munka alappillére?
G. A.: A tisztelet. Ha tiszteljük egymás értékeit, s ha elismerjük egymást szakmailag, akkor az minden téren segítheti az együttműködést.
B. T.: Teljesen egyetértek Annával, annyit tennék még hozzá, hogy a legtöbb dologban nagyon hasonlóan gondolkodunk, erősítjük egymás elképzeléseit, és ugyanaz az értékrendünk. Gyakran előfordul, hogy befejezzük egymás mondatait. Maximálisan kiegészítjük egymást, ráadásul Anna a Vidám Színpad háttérmunkálataiban is rengeteget segít. Ő a támaszom, a társam, a kollégám és még hosszasan lehetne folytatni a felsorolást.
Májusban debütált a Vidám Színpadon a Ha beüt a ménkű! című vígjáték. Rajtatok kívül Esztergályos Cecília, Dömök Edina, Dobai Attila, Straub Dezső és Bús Dániel játszanak az előadásban. A darabot hirdető plakáton minden van, ami a lúzerséget illusztrálja: mackónadrág, leopárdmintás felső, cigaretta, szotyi, koszos buszmegálló, eltorzult arcok. Mit mondjak…Tömegpusztító fegyver is lehetne.
G. A.: Én pont azt imádom ebben az előadásban, hogy „ki tudok fordulni önmagamból”, és hogy egy időre magam mögött hagyhatom a szolid, visszafogott énemet. Ez a darab egy új szín a színházunk palettáján, karcosabb megfogalmazás, trágár beszéd is jellemzi, de nem biztosítékot kiverő szinten és egyáltalán nem öncélúan. A karakterek pont ettől és a lúzerségük miatt hitelesek és szerethetőek.
B. T.: Nagyon izgultunk, hogy hogyan fogadja majd a közönség, de szerencsére nagy sikert arat estéről estére, s van, hogy még a férfi nézők is elkönnyezik magukat egy-egy jelenet láttán, merthogy nem szokványos vígjátékról van szó – drámába hajló, de vidám végkifejlet jellemzi. Egy lepukkant család áll a történet középpontjában, a fiatal lány emós, folyton fekete ruhákban jár, naphosszat a buszmegállóban lóg, a fiútestvére folyton az okostelefonját böngészi, csokoládét zabál, amitől egyre csak hízik, és ott a nagymama, aki egy nap nyer a lottón… Rendkívül aktuális történet, aktuális sorsokkal, olyan az egész előadás, mint a való élet. Nagy volt az örömünk, amikor Mike Yeaman, a színdarab írója – anélkül, hogy mi meghívtuk volna – eljött Liverpoolból a premierre. Rendkívül meg volt elégedve.
Manapság egyre több alkotó panaszkodik arra, hogy iszonyú rövid idő alatt kell elkészülni a produkciókkal, egyre több és több bemutatót kell tartani. A Vidám Színpadon – magánszínházról lévén szó – nincs efféle nyomás, ugye?
G. A.: A Vidám Színpad nagy tragédiája volt, amikor 2007-ben bezárta kapuit, utólag azonban mindez talán jót is tett a színháznak, mert ezzel a szünettel vérfrissítést kapott, új lappal, más irányba indulhatott 2013-ban az EuroCenterben: a felújítandó klasszikus vígjátékok mellett kortárs komédiák, újabb stílusú darabok is helyet kapnak a repertoárban. Magánszínház lévén valóban nem kell külső megszorításoktól tartanunk, nem állunk politikai nyomás alatt sem, és nem kell úgy érezzük, hogy hónapról hónapra teljesíteni kell valamiféle penzumot. Paradicsomi állapot a miénk, a privilégiumunk, hogy azt mutatjuk be, ami a Vidám Színpad vágyainak megfelel. A pincétől a padlásig minden egyes szögért mi felelünk, a színház száz százalékban a mi ízlésvilágunkat és értékrendünket tükrözi, ezért tudunk önazonosak lenni vele. Nálunk nincs társulat – a színészek előadásokra szerződnek hozzánk –, de mindenkiben rövid idő alatt kialakul az igény, hogy hosszú távon dolgozzunk együtt. Az egyetlen ellenségünk az egyeztetés, hiszen mindenki más-más színházból jön hozzánk.
Melyik előadásotok volt a favorit a közönség körében az elmúlt évadban, és mivel készültök ősztől?
B. T.: A Tökéletes esküvő című Robin Hawdon-darabbal kezdtünk tavaly októberben, amelyben fiatal színészek – Kondákor Zsófi, Végh Judit, Bartha Alexandra, Szabó Máté, Dénes Viktor, valamint Rák Kati – játszanak. Két évet vártunk a színdarab jogaira, és amikor zöld utat kaptunk, azonnal lecsaptunk rá. A közönség imádja. Érdekes módon, még mindig a Család ellen nincs orvosság az elsődleges favorit, a budapesti színházak tízes toplistáján a negyedik legkeresettebb előadás között szerepelt – általában azok ülnek be rá, akik először járnak nálunk (ezt az előadásaink előtt kitöltendő kérdőívekből tudjuk). A következő évadra három felnőtteknek és egy gyerekeknek szóló előadást tervezünk bemutatni, ezek közül az egyik A becsapott villám. Ivády Gábor írta, aki régebben polgármester is volt egy párszáz fős kis faluban, és az egyes jelenetek a saját tapasztalatain alapulnak. Nagyon izgalmas, rettentő szórakoztató új színfoltnak ígérkezik repertoárunkban. Régóta dédelgetett vágyam, hogy bemutassuk Csukás István Ágacska című zenés mesejátékát. Kedves emlékek fűznek a darabhoz: Debrecenben játszottam benne a Dani kacsát. Készülünk továbbá egy új, hazánkban eddig még sehol be nem mutatott újabb Ray Cooney-darabbal is.
Színészként melyek azok a tulajdonságok vagy kvalitások, amiket „irigyeltek” egymásban, pontosabban amik miatt felnéztek egymásra?
G. A.: Tamás mérhetetlenül jó improvizációs készséggel van megáldva. Amikor már birtokában van a szerepnek és a szövegnek, elkezd szárnyalni, átlényegül, és elképesztő vagánysággal, bátorsággal létezik a színpadon, újabb és újabb meglepetéseket szerezve a kollégák és a közönség nem kis örömére. Én teljesen más típusú színész vagyok.
B. T.: Én Anna alázatát és finomságát „irigylem”, na meg azt a precizitást, amivel a szerepeihez hozzááll. Rendkívül kreatív, ugyanakkor simulékony és szeretetteljes a próbák során.
Azt gondolná az ember, hogy Tamással könnyű az élet, hiszen a hivatása is a vidámsághoz kapcsolódik…
G. A.: Tamást nem szimplán derűsnek, inkább mérhetetlenül pozitív személyiségnek nevezném. Kettőnk közül én vagyok a befelé forduló, a rágódósabb típus, de mióta ő mellettem van, sokat elengedtem ezekből.
Egyébként még mindig terápiaként tekintesz a színészi pályára? Merthogy két éve azt nyilatkoztad lapunknak, hogy terápiás célzattal választottad a színészi hivatást.
G. A.: Így van, de az elmúlt három évtized alatt számos sikerélményben volt részem, sok pozitív megerősítést kaptam, így megerősödtem, magabiztosabb lettem. Azt vallom, hogy folyamatos kíváncsisággal, kérdőjelekkel és egészséges szerénységgel lehet és kell létezni, fejlődni ebben a csodálatos szakmában. Missziónak érzem, hogy segítsek az embereknek kiszakadni a hétköznap taposómalmából azzal, hogy mosolyt csalok az arcukra. Elszomorít, ha valaki lenézően gondolkodik a vígjáték műfajáról, ugyanis igényesen és jól szórakoztatni legalább olyan nehéz, mint drámát játszani. Ezt tapasztalatból mondhatom. A vígjáték az egyik legösszetettebb és legnehezebb műfaj. Természetesen nem árt, ha az embernek van humora és érzéke a poentírozáshoz, a kreatív társas játékhoz.
Volt olyan előadás az elmúlt évek során, ami majdnem össznépi nevetésbe fulladt, csak mert valamelyikőtök nem várt dolgot tett vagy mondott egy adott jelenetben?
G. A.: Szinte csak ilyen előadásaink vannak.Tamás és Straub Dezső a fő „bajkeverők”. Tamás minden színpadi poént véresen komolyan ad elő, de mi sírunk körülötte a nevetéstől. A Család ellen nincs orvosságban van egy monológja, amit még sohasem mondott el kétszer ugyanúgy, éppen ezért mindig nagyon várjuk, hogy adott este milyen verzió jut eszébe. Ha nem is vagyunk mindig mind a színpadon, akkor a takarásból hallgatjuk, és nagyokat kacagunk rajta.
Úgy tudom, hogy nagyon közvetlen, szinte baráti kapcsolatot ápoltok a közönséggel.
G. A.: Így van! Van, hogy néha házaspárok kérik tőlünk levélben, hogy ünnepeljük meg előadás végén a házassági évfordulójukat, de olyanra is volt már példa, hogy egy úr nálunk jegyezte el újra a feleségét A kaktusz virága után. Szívesen teljesítjük a nézőink kérését, hiszen mi is sokat kapunk tőlük. A tapsuk megerősít és motivál, a szeretetük csak úgy ömlik felénk a nézőtérről. Ez a mi drogunk.
B. T.: Felelősséggel tartozunk a közönségünkért. Azon vagyunk, hogy derűt varázsoljunk az arcokra, és hogy minél több embert fertőzzünk meg jókedvvel.
párjával premierekről, lúzerekről, emósokról, produkciókban való elmélyülésről, „irigyelt” kvalitásról és derűmisszióról is beszélgettünk.
Nemcsak mint férj és feleség tartoztok össze, szemmel láthatóan remek kollégái vagytok egymásnak, pedig az egyik fő konfliktusforrás a házastárs-kollégák között az szokott lenni, hogy mindkét félnek megvan a maga határozott elképzelése az adott produkcióról, amiből nemigen szeretnek engedni. Szerintetek mi a jól működő közös munka alappillére?
G. A.: A tisztelet. Ha tiszteljük egymás értékeit, s ha elismerjük egymást szakmailag, akkor az minden téren segítheti az együttműködést.
B. T.: Teljesen egyetértek Annával, annyit tennék még hozzá, hogy a legtöbb dologban nagyon hasonlóan gondolkodunk, erősítjük egymás elképzeléseit, és ugyanaz az értékrendünk. Gyakran előfordul, hogy befejezzük egymás mondatait. Maximálisan kiegészítjük egymást, ráadásul Anna a Vidám Színpad háttérmunkálataiban is rengeteget segít. Ő a támaszom, a társam, a kollégám és még hosszasan lehetne folytatni a felsorolást.
Májusban debütált a Vidám Színpadon a Ha beüt a ménkű! című vígjáték. Rajtatok kívül Esztergályos Cecília, Dömök Edina, Dobai Attila, Straub Dezső és Bús Dániel játszanak az előadásban. A darabot hirdető plakáton minden van, ami a lúzerséget illusztrálja: mackónadrág, leopárdmintás felső, cigaretta, szotyi, koszos buszmegálló, eltorzult arcok. Mit mondjak…Tömegpusztító fegyver is lehetne.
G. A.: Én pont azt imádom ebben az előadásban, hogy „ki tudok fordulni önmagamból”, és hogy egy időre magam mögött hagyhatom a szolid, visszafogott énemet. Ez a darab egy új szín a színházunk palettáján, karcosabb megfogalmazás, trágár beszéd is jellemzi, de nem biztosítékot kiverő szinten és egyáltalán nem öncélúan. A karakterek pont ettől és a lúzerségük miatt hitelesek és szerethetőek.
B. T.: Nagyon izgultunk, hogy hogyan fogadja majd a közönség, de szerencsére nagy sikert arat estéről estére, s van, hogy még a férfi nézők is elkönnyezik magukat egy-egy jelenet láttán, merthogy nem szokványos vígjátékról van szó – drámába hajló, de vidám végkifejlet jellemzi. Egy lepukkant család áll a történet középpontjában, a fiatal lány emós, folyton fekete ruhákban jár, naphosszat a buszmegállóban lóg, a fiútestvére folyton az okostelefonját böngészi, csokoládét zabál, amitől egyre csak hízik, és ott a nagymama, aki egy nap nyer a lottón… Rendkívül aktuális történet, aktuális sorsokkal, olyan az egész előadás, mint a való élet. Nagy volt az örömünk, amikor Mike Yeaman, a színdarab írója – anélkül, hogy mi meghívtuk volna – eljött Liverpoolból a premierre. Rendkívül meg volt elégedve.
Manapság egyre több alkotó panaszkodik arra, hogy iszonyú rövid idő alatt kell elkészülni a produkciókkal, egyre több és több bemutatót kell tartani. A Vidám Színpadon – magánszínházról lévén szó – nincs efféle nyomás, ugye?
G. A.: A Vidám Színpad nagy tragédiája volt, amikor 2007-ben bezárta kapuit, utólag azonban mindez talán jót is tett a színháznak, mert ezzel a szünettel vérfrissítést kapott, új lappal, más irányba indulhatott 2013-ban az EuroCenterben: a felújítandó klasszikus vígjátékok mellett kortárs komédiák, újabb stílusú darabok is helyet kapnak a repertoárban. Magánszínház lévén valóban nem kell külső megszorításoktól tartanunk, nem állunk politikai nyomás alatt sem, és nem kell úgy érezzük, hogy hónapról hónapra teljesíteni kell valamiféle penzumot. Paradicsomi állapot a miénk, a privilégiumunk, hogy azt mutatjuk be, ami a Vidám Színpad vágyainak megfelel. A pincétől a padlásig minden egyes szögért mi felelünk, a színház száz százalékban a mi ízlésvilágunkat és értékrendünket tükrözi, ezért tudunk önazonosak lenni vele. Nálunk nincs társulat – a színészek előadásokra szerződnek hozzánk –, de mindenkiben rövid idő alatt kialakul az igény, hogy hosszú távon dolgozzunk együtt. Az egyetlen ellenségünk az egyeztetés, hiszen mindenki más-más színházból jön hozzánk.
Melyik előadásotok volt a favorit a közönség körében az elmúlt évadban, és mivel készültök ősztől?
B. T.: A Tökéletes esküvő című Robin Hawdon-darabbal kezdtünk tavaly októberben, amelyben fiatal színészek – Kondákor Zsófi, Végh Judit, Bartha Alexandra, Szabó Máté, Dénes Viktor, valamint Rák Kati – játszanak. Két évet vártunk a színdarab jogaira, és amikor zöld utat kaptunk, azonnal lecsaptunk rá. A közönség imádja. Érdekes módon, még mindig a Család ellen nincs orvosság az elsődleges favorit, a budapesti színházak tízes toplistáján a negyedik legkeresettebb előadás között szerepelt – általában azok ülnek be rá, akik először járnak nálunk (ezt az előadásaink előtt kitöltendő kérdőívekből tudjuk). A következő évadra három felnőtteknek és egy gyerekeknek szóló előadást tervezünk bemutatni, ezek közül az egyik A becsapott villám. Ivády Gábor írta, aki régebben polgármester is volt egy párszáz fős kis faluban, és az egyes jelenetek a saját tapasztalatain alapulnak. Nagyon izgalmas, rettentő szórakoztató új színfoltnak ígérkezik repertoárunkban. Régóta dédelgetett vágyam, hogy bemutassuk Csukás István Ágacska című zenés mesejátékát. Kedves emlékek fűznek a darabhoz: Debrecenben játszottam benne a Dani kacsát. Készülünk továbbá egy új, hazánkban eddig még sehol be nem mutatott újabb Ray Cooney-darabbal is.
Színészként melyek azok a tulajdonságok vagy kvalitások, amiket „irigyeltek” egymásban, pontosabban amik miatt felnéztek egymásra?
G. A.: Tamás mérhetetlenül jó improvizációs készséggel van megáldva. Amikor már birtokában van a szerepnek és a szövegnek, elkezd szárnyalni, átlényegül, és elképesztő vagánysággal, bátorsággal létezik a színpadon, újabb és újabb meglepetéseket szerezve a kollégák és a közönség nem kis örömére. Én teljesen más típusú színész vagyok.
B. T.: Én Anna alázatát és finomságát „irigylem”, na meg azt a precizitást, amivel a szerepeihez hozzááll. Rendkívül kreatív, ugyanakkor simulékony és szeretetteljes a próbák során.
Azt gondolná az ember, hogy Tamással könnyű az élet, hiszen a hivatása is a vidámsághoz kapcsolódik…
G. A.: Tamást nem szimplán derűsnek, inkább mérhetetlenül pozitív személyiségnek nevezném. Kettőnk közül én vagyok a befelé forduló, a rágódósabb típus, de mióta ő mellettem van, sokat elengedtem ezekből.
Egyébként még mindig terápiaként tekintesz a színészi pályára? Merthogy két éve azt nyilatkoztad lapunknak, hogy terápiás célzattal választottad a színészi hivatást.
G. A.: Így van, de az elmúlt három évtized alatt számos sikerélményben volt részem, sok pozitív megerősítést kaptam, így megerősödtem, magabiztosabb lettem. Azt vallom, hogy folyamatos kíváncsisággal, kérdőjelekkel és egészséges szerénységgel lehet és kell létezni, fejlődni ebben a csodálatos szakmában. Missziónak érzem, hogy segítsek az embereknek kiszakadni a hétköznap taposómalmából azzal, hogy mosolyt csalok az arcukra. Elszomorít, ha valaki lenézően gondolkodik a vígjáték műfajáról, ugyanis igényesen és jól szórakoztatni legalább olyan nehéz, mint drámát játszani. Ezt tapasztalatból mondhatom. A vígjáték az egyik legösszetettebb és legnehezebb műfaj. Természetesen nem árt, ha az embernek van humora és érzéke a poentírozáshoz, a kreatív társas játékhoz.
Volt olyan előadás az elmúlt évek során, ami majdnem össznépi nevetésbe fulladt, csak mert valamelyikőtök nem várt dolgot tett vagy mondott egy adott jelenetben?
G. A.: Szinte csak ilyen előadásaink vannak.Tamás és Straub Dezső a fő „bajkeverők”. Tamás minden színpadi poént véresen komolyan ad elő, de mi sírunk körülötte a nevetéstől. A Család ellen nincs orvosságban van egy monológja, amit még sohasem mondott el kétszer ugyanúgy, éppen ezért mindig nagyon várjuk, hogy adott este milyen verzió jut eszébe. Ha nem is vagyunk mindig mind a színpadon, akkor a takarásból hallgatjuk, és nagyokat kacagunk rajta.
Úgy tudom, hogy nagyon közvetlen, szinte baráti kapcsolatot ápoltok a közönséggel.
G. A.: Így van! Van, hogy néha házaspárok kérik tőlünk levélben, hogy ünnepeljük meg előadás végén a házassági évfordulójukat, de olyanra is volt már példa, hogy egy úr nálunk jegyezte el újra a feleségét A kaktusz virága után. Szívesen teljesítjük a nézőink kérését, hiszen mi is sokat kapunk tőlük. A tapsuk megerősít és motivál, a szeretetük csak úgy ömlik felénk a nézőtérről. Ez a mi drogunk.
B. T.: Felelősséggel tartozunk a közönségünkért. Azon vagyunk, hogy derűt varázsoljunk az arcokra, és hogy minél több embert fertőzzünk meg jókedvvel.