2019. július 30. / Dercsényi Dávid
Amerikában az utóbbi években a Black Lives Matter mozgalom ráirányította újfent az afroamerikaiak problémáira a figyelmet. A filmiparban is felerősödtek a fekete öntudatú filmek, a múlt
feldolgozása, a szembenézés éppúgy, mint mondjuk az olyan érdekes műfaji kísérletek, mint a Tűnj el! vagy a Mi Jordan Peele-től.
Az ideológiai töltetből sok minden kisülhet, adhat energiát, jogos indulatot egy filmnek, de félre is viheti a projektet. A Csuklyások – BlacKkKlansman Spike Lee-től például az utóbbira példa. A faji előítéletek és szélsőségek olyannyira áthatották ezt a filmet, ami már az esztétikum rovására ment – a fehérek rondák és komplexusokkal teliek, a feketék daliásak és tiszta szívűek. Ilyen szintű elrajzolt karaktermegjelenítést a szocialista filmekben szoktunk meg, meg világmegváltó Facebook-posztokban.
Mindezt azért kellett előrebocsátani, mert Barry Jenkins filmje (James Baldwin 1974-es regényének adaptációja) ugyanebből a fajtából való. Igazi giccs, a faji előítéletek és a feketéket ért igazságtalanságok felett érzett haraggal átitatott giccs. Furcsa, mert Jenkins előző filmje, a Holdfény mégiscsak letarolta a 2017-es Oscar-átadót, nyolc díjra jelölték, hármat el is vitt, köztük a legjobb filmért járót – nem ilyen folytatást szoktunk meg.
A téma pedig sokkal jobb filmet érdemelne. Fonny és Tish, két fekete fiatal épp csak elkezdené a közös életüket a kora hetvenes évek Amerikájában, amikor abba durván belerondít a társadalmi valóság. Koncepciós perek, előítéletekkel teli igazságszolgáltatás, falak, akadályok mindenütt – nagyon fontos dolgok ezek, mint ahogy például az (a magyarországi romákat is sújtó) probléma is, hogy mennyire nehezen találtak kiadó lakást a bőrszínük miatt ezek az emberek.
Milyen jó lenne megismerni ezt a világot, ezeket a küzdelemeket – de sajnos Jenkinst nem a valóság érdekli, hanem azon van, hogy minden eszközzel és módon meghasson engem, a nézőt. De engem nem a saját érzelmeinek kivetítésével tud meghatni, nem a remegő vonósok, a kis mélységélességű felvételek, a kamerába mélyen és hosszan beletekintő arcok, a proletár-Coelho-szintű szentenciák fognak meghatni, hanem a valóság. A valóságot pedig a filmekben a hihető univerzum hozza létre, a jó színészi játék, a plasztikus karakterek, a hihető dialógusok, a megfelelő operatőri munka, azaz az autentikusság.
Ám ezekből egyik sincs meg, jellemzően a legerősebb pillanatok azok az archív fotók, amelyek megjelennek pár pillanatra a filmben. Jenkins szándékát és a téma jelentőségét senki nem vitatja, de itt most nagyon félrement valami.
DVD
Kritika (3)
Bontonfilm
feldolgozása, a szembenézés éppúgy, mint mondjuk az olyan érdekes műfaji kísérletek, mint a Tűnj el! vagy a Mi Jordan Peele-től. Az ideológiai töltetből sok minden kisülhet, adhat energiát, jogos indulatot egy filmnek, de félre is viheti a projektet. A Csuklyások – BlacKkKlansman Spike Lee-től például az utóbbira példa. A faji előítéletek és szélsőségek olyannyira áthatották ezt a filmet, ami már az esztétikum rovására ment – a fehérek rondák és komplexusokkal teliek, a feketék daliásak és tiszta szívűek. Ilyen szintű elrajzolt karaktermegjelenítést a szocialista filmekben szoktunk meg, meg világmegváltó Facebook-posztokban.
Mindezt azért kellett előrebocsátani, mert Barry Jenkins filmje (James Baldwin 1974-es regényének adaptációja) ugyanebből a fajtából való. Igazi giccs, a faji előítéletek és a feketéket ért igazságtalanságok felett érzett haraggal átitatott giccs. Furcsa, mert Jenkins előző filmje, a Holdfény mégiscsak letarolta a 2017-es Oscar-átadót, nyolc díjra jelölték, hármat el is vitt, köztük a legjobb filmért járót – nem ilyen folytatást szoktunk meg.
A téma pedig sokkal jobb filmet érdemelne. Fonny és Tish, két fekete fiatal épp csak elkezdené a közös életüket a kora hetvenes évek Amerikájában, amikor abba durván belerondít a társadalmi valóság. Koncepciós perek, előítéletekkel teli igazságszolgáltatás, falak, akadályok mindenütt – nagyon fontos dolgok ezek, mint ahogy például az (a magyarországi romákat is sújtó) probléma is, hogy mennyire nehezen találtak kiadó lakást a bőrszínük miatt ezek az emberek.
Milyen jó lenne megismerni ezt a világot, ezeket a küzdelemeket – de sajnos Jenkinst nem a valóság érdekli, hanem azon van, hogy minden eszközzel és módon meghasson engem, a nézőt. De engem nem a saját érzelmeinek kivetítésével tud meghatni, nem a remegő vonósok, a kis mélységélességű felvételek, a kamerába mélyen és hosszan beletekintő arcok, a proletár-Coelho-szintű szentenciák fognak meghatni, hanem a valóság. A valóságot pedig a filmekben a hihető univerzum hozza létre, a jó színészi játék, a plasztikus karakterek, a hihető dialógusok, a megfelelő operatőri munka, azaz az autentikusság.
Ám ezekből egyik sincs meg, jellemzően a legerősebb pillanatok azok az archív fotók, amelyek megjelennek pár pillanatra a filmben. Jenkins szándékát és a téma jelentőségét senki nem vitatja, de itt most nagyon félrement valami.
DVD
Kritika (3)
Bontonfilm