Csillogó fekete lemezeken Bródy János énekel
2019. augusztus 14. / Kiss Péter

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, amikor Bródy János koncertet ad a Dohány utcai Zsinagógában szeptember 2-án. Legutóbb éppen öt éve lépett fel itt zenekarával (szintén) a Zsidó Nyári Fesztivál keretében. Azóta új időknek új dalai születtek, és az új dalokhoz új klipek is készülnek.

A júliusi hőségben készítem veled az interjút. Így legalább beleszőhetem beszélgetésünkbe a nyarat, amely a dalszövegeid egyik „alkotó eleme”. A nyárra pompásan rímel például a jár, vár, már, zár és még sorolhatnám…
B. J.: A többi évszak is gyakran előfordul a szövegeimben. Mindez azért van, mert bár nem készültem irodalmárnak, az Illés zenekarban rám hárult a feladat, hogy a dallamokhoz értelmes szövegeket pró­bál­jak összerakni. Ezért mintegy utólag pótoltam irodalmi hiá­nyos­sá­gai­mat, nagyon sok verset és népballadát olvastam. Meghatározó volt szá­mom­ra a népdalok világa, melyek a maguk egyszerű természeti képeivel sokféle érzést, gondolatot tudnak kifejezni.

Ráadásul a legutóbbi korongon Újra ősz van már…
B. J.: Na, látod. Persze a nyár egy kicsit mindig is egyet jelent a sza­bad­ság­gal. Ebben a szimbólumrendszerben megvan az évszakok örö­kös jelentése. A tél sötét, hosszú és hideg, mindig várjuk a kikeletet, az újra ébredést. Tavasszal abban reménykedünk, hogy szép lesz a nyár… Aztán beköszönt az ősz…

Legendás pop-rock zenészek egész sora, a Rolling Stonestól a Deep Purple-ig, ifjú korukban írták a leg­jobb nótáikat, melyeknek a sikerét a későbbiekben már nem tudták megismételni. Nálad egészen más a helyzet, nyuggerként is ontod a slágereket.
B. J.: Örülök, hogy így érzed.

Hogy csinálod? Jön, oszt annyi?
B. J.: 1980-ban jelent meg az első szólólemezem. Kilépve a zenekari közegből, a dalok sokkal sze­mé­lye­seb­bé váltak számomra. Mindig törekedtem arra, hogy arról szóljanak, ahogy én érzem, ahogy én látom a világot. Mondhatnám, kicsit krónikása szerettem volna lenni a múló éveknek. A legnagyobb dicséret számomra, ha valaki azt mondja, a te dalaidból ki lehet olvasni Magyarország utóbbi fél évszázados történelmét.

A fiatalokhoz is eljutnak ezek a szerzemények?
B. J.: Akik csak rádiót hallgatnak és tévét néznek, azokhoz biztos nem. Egy-egy dalra esetleg ráklikkelnek a neten, de ők már egészen másfajta zenékre buliznak. Más volt a zenei bölcsőjük, más muzsikát hallgattak, amikor először szerelmesek voltak, és mire felnőttek lesznek, megértik, hogy miről szólnak a dalaim.

A születésnapi Aréna-koncerteden az idősebbek és a fiatalok együtt tomboltak a végén. Az ügyelő az öltözőfolyosóról hívott vissza a színpadra, miután vagy tíz perce tartott a vastaps, és a közönségnek esze ágában sem volt hazamenni. Inkább azt üvöltötték: „Még egyet! Még egyet!”
B. J.: Hálás vagyok nekik, mert nem bővelkedem sem szponzorokban, sem állami támogatásban. Így aztán a közönség az, amely engem színpadon tart azzal, hogy még mindig megveszi a lemezeket és a koncertjegyeket. Ettől érzem úgy, hogy még érdemes fellépnem.

Ami valaha elképzelhetetlennek tűnt, szépkorú (nagy)bácsik, nagypapák ugrándoznak manapság a szín­pa­don. Te hogy bírod?
B. J.: Amíg a koncert tart, bennem is működik az adrenalin. Amikor véget ér, örülök, hogy jól sikerült, nem rontottam el a szövegeket, vagy csak keveset. Már előfordult, hogy valamelyik dalnak a szövege elakadt, de hál’ istennek mindig van a közönségből valaki, aki segít.
A Ráadás című nagylemezedet már azzal a csapattal vetted fel, akik az Arénában is kísértek, illetve szeptember 2-án is színpadra állnak majd veled.
B. J.: Igen. Azokat a zenészeket, akik most körülvesznek engem, többé-kevésbé barátaimnak is tekintem, mert tisztelettel és érzékenyen viszonyulnak az én zenei minőségemhez. Kirschner Péter, a zenekar vezetője nagyon tudja, mi az a hangzás, ami leginkább illik hozzám.

Írsz-e még új dalokat? Lesz-e Ráadás 2.0.?
B. J.: Nem tudok nem írni dalokat. Amikor valamilyen erős érzelmi hatás ér, ezeket a lelki megrendüléseket úgy tudom leginkább magamban feloldani, hogyha megfogalmazom őket. És ha megfogalmazom, akkor ez általában egy dal formájában történik.

Arra gondolsz, „akit a hazája nem szeretett”?
B. J.: Arra is. Nagy elégtétel számomra, hogy ez a dal (amit a YouTube-on több mint félmillióan meg­néz­tek) bakeliten is megjelent, egy igazi mikrobarázdás kislemezen. Ahhoz az életpályához, ami az enyém volt, leginkább a csillogó fekete lemezek illenek. És készül egy klip a legújabb dalhoz, ami arról szól, hogy tudod, én ott voltam...

Hol voltál te ott?
B. J.: Én ott voltam, amikor beindult a hazai rock and roll, ott voltam, amiről ma már nagy történeteket mesélnek, ott voltam a rendszerváltás éveiben is, és látom, hogy most az a szokás, hogy hamisítják a múltat mindenfelé. Nekem ne magyarázza senki, hogy milyen is volt az a rock and roll, mert én ott voltam, és úgy volt, ahogy volt.

Visszatérve a zsinagógai fellépésre, úgy tudom, legutóbbi cowboy-kalapot viseltél…
B. J.: Most is megvan. Hozom magammal.

Megméred a vérnyomásodat a koncert végén?
B. J.: Nem. Soha nem is szoktam. De gondolom, a vérnyomásom a koncert elején magasabb, mint a végén. Több ezer koncert van már mögöttem, de mégis minden fellépés előtt olyan állapotba kerülök, mintha most dőlne el, hogy alkalmas vagyok-e a színpadi jelenlétre. Különösen akkor, ha ez a fellépés egy történelmileg megjelölt helyen jön létre, ahol elkerülhetetlenül elgondolkozom azon, hogy még mi dolgom van ezen a világon.