2019. szeptember 30. / Bóta Gábor
Elbűvöl a Regős vendéglő makacssága, hogy tizenhat esztendeje ragad meg a hetvenes évek szintjén. A legtöbb helyen próbálnak korszerűsíteni, új ételeket kitalálni, megújítani a régieket, fantáziát beindítva, másoktól ellesve. Figyelve a szezonalitásra is. Itt viszont nem, főzik azt, úgy, ami már évtizedekkel ezelőtt is bevált, ahogy megszoktuk.
Tessék, meg lehet nézni, meg lehet kóstolni, mit ettek, hogyan főztek a nagyszüleink. Minden kapásból felismerhető, nem változik a forma, a textúra, nincs korszerűen szűk étlap, merthogy hatalmas a választék, még ha bizonyos dolgok visszaköszönnek is más-más ételekben. Nincs idényjelleg sem, hogy hűha, most éppen spárgaszezon van, vagy medvehagyma, és akkor ezekből csak kell csinálni valamit. Hát nem! Itt azt a Jókai-bablevest, gulyást, hortobágyit, brassóit, bélszínt, libamájat, velőt, somlóit, satöbbit, satöbbit és satöbbit kell adni a vendégnek, amit elvár, amit már tíz éve is evett itt, és tuti biztos lehet benne, ha a világ, a vendéglátás, ha bármi is változik, ez állandó pont, itt megtalálja. Hiszen itt megállt az idő, sőt, visszaforgatták a kerekét, és dekkoltatják mindenáron.
Már a The New York Times is írt elismerően a helyről, és az elmúlt öt év mindegyikében a TripAdvisortól megkapta a kiválósági tanúsítványt. Ezért már a Dicsőség csarnoka, számomra kissé patetikus nevű elismerés is járt. Az oklevelek rögtön, ahogy a pincébe lemegyünk az étterembe, ott láthatók a falon. Regős Péter, a tulajdonos, a hely lelke a TripAdvisor által kapott minősítésekre a legbüszkébb, hiszen ezek a vendégek dicsérő bejegyzéseit tükrözik, amiből szerencsére bőven kijut már nekik. És ez jelenti a legfőbb reklámjukat.
Két éve csurig lettek, délben is, este is, mi is látjuk, amikor vacsorázunk, hogy újra és újra el kell küldeni nem előre bejelentkezett vendégeket, mert nem férnek már be. Hiába esik ki ez a terézvárosi utcácska a fősodorból, hiába nincs kint valami böhöm nagy, figyelemfelhívó cégér, vacsoránál már általában a magyaroknál több a külföldi, ők is idetalálnak, gondosan előre kinézik, hol akarnak részesülni a magyar konyha örömeiben. Az egyik nagy fegyvertény és húzóerő nyilván az volt, amikor bevezették ebédkor az á la carte menüt. Ettől kezdve nem az volt, mint a legtöbb helyen, hogy van egy- vagy kétféle menü, hanem van 9-féle leves, 22-féle főétel és 3-féle desszert. A kétfogásos 1300 forintba, a háromfogásos 1700-ba kerül. Ezeken belül bármi szabadon választható, variálható.
[kep3]
Csak déltől 15 óráig és 18-22 óráig vannak nyitva, hogy mindenki szusszanni tudjon kicsit. A személyzet valamennyi tagjának jár délután 5 órakor egy korai vacsora, a bélszín- és libamájételek kivételével bárki azt választ a teljes étlapról, amit akar. Péter fontosnak tartja, hogy így együtt összeüljenek, lényegesnek gondolja a családias légkört. Végül is kis étteremről van szó, maximum 52-en férnek be, és a vendég akkor érzi jól magát, ha a dolgozók számára is kellemes a légkör.
Barcsi Zsolt a konyhafőnök, aki nemrégiben helyettesből vált a főzési hadműveletek vezérévé. Péter lánya, Regős Krisztina az egyik üzletvezető, Sándor József a másik, ő jó humorral, laza könnyedséggel ki is szolgál bennünket, és ezt teszi Makrányi Sándor is. Nincs üvegfal a konyha és a vendégtér között, még sincs ételszag, remekül megoldották a szellőzést, ami már valószínűleg azért túlmutat a 70-es éveken. Az viszont hű az évtizedekkel ezelőtti időkhöz, hogy hiányzik a légkondicionálás, csak ventilátorok vannak.
Lágy zelleres sajtkrémlevessel kezdünk, beerősítünk tárkonyos vadragulevessel, aztán jöhet a gulyás, amit itt sertésből csinálnak, és a sűrű, ízes halászlé. Velőt rántva már kevés helyen lehet kapni, pedig pazar. Gimnazista korom egyik fő finomsága, némiképp luxusa, a tatár beefsteak szerencsére nem ment ki a divatból, de itt is érdemes megkóstolni. Bánatomra a szalontüdő és a sólet sajnos itt lekerült az étlapról, nem volt rájuk elég kereslet. Van viszont elsőrangú kolozsvári töltött káposzta, aminek a tetején natúrszelet és rajta sült szalonnából készült kakastaréj tanyázik. A csíkokra vágott Sztroganoff-bélszín is idézi középiskolás korom egyik kedvenc ételét. Sajnos kicsit túlsütik, és ettől már-már rágós lesz néhány darab. Még élvezhető, de nem kellően puha. A mandulás szarvasfilé szintén kissé száraz, amire hajlama van ennek a húsnak, de azért ettem már vajpuhán is. A rántott libamáj viszont elsőrangú, csaknem elomlik a szájban, a panír pedig kellemesen ropogós. A somlói galuska olyan, ahogy gyerekkoromban megkedveltem.
A Regős vendéglő nem akar éttermi toplisták élére kerülni, itt nem komplikálnak semmit agyon, nálunk kapható, elfogadhatóan jó alapanyagokból, egyszerűen, ízesen, hagyományőrzően főznek.
Regős vendéglő
VI., Szófia u. 33.
Tessék, meg lehet nézni, meg lehet kóstolni, mit ettek, hogyan főztek a nagyszüleink. Minden kapásból felismerhető, nem változik a forma, a textúra, nincs korszerűen szűk étlap, merthogy hatalmas a választék, még ha bizonyos dolgok visszaköszönnek is más-más ételekben. Nincs idényjelleg sem, hogy hűha, most éppen spárgaszezon van, vagy medvehagyma, és akkor ezekből csak kell csinálni valamit. Hát nem! Itt azt a Jókai-bablevest, gulyást, hortobágyit, brassóit, bélszínt, libamájat, velőt, somlóit, satöbbit, satöbbit és satöbbit kell adni a vendégnek, amit elvár, amit már tíz éve is evett itt, és tuti biztos lehet benne, ha a világ, a vendéglátás, ha bármi is változik, ez állandó pont, itt megtalálja. Hiszen itt megállt az idő, sőt, visszaforgatták a kerekét, és dekkoltatják mindenáron.
Már a The New York Times is írt elismerően a helyről, és az elmúlt öt év mindegyikében a TripAdvisortól megkapta a kiválósági tanúsítványt. Ezért már a Dicsőség csarnoka, számomra kissé patetikus nevű elismerés is járt. Az oklevelek rögtön, ahogy a pincébe lemegyünk az étterembe, ott láthatók a falon. Regős Péter, a tulajdonos, a hely lelke a TripAdvisor által kapott minősítésekre a legbüszkébb, hiszen ezek a vendégek dicsérő bejegyzéseit tükrözik, amiből szerencsére bőven kijut már nekik. És ez jelenti a legfőbb reklámjukat.
Két éve csurig lettek, délben is, este is, mi is látjuk, amikor vacsorázunk, hogy újra és újra el kell küldeni nem előre bejelentkezett vendégeket, mert nem férnek már be. Hiába esik ki ez a terézvárosi utcácska a fősodorból, hiába nincs kint valami böhöm nagy, figyelemfelhívó cégér, vacsoránál már általában a magyaroknál több a külföldi, ők is idetalálnak, gondosan előre kinézik, hol akarnak részesülni a magyar konyha örömeiben. Az egyik nagy fegyvertény és húzóerő nyilván az volt, amikor bevezették ebédkor az á la carte menüt. Ettől kezdve nem az volt, mint a legtöbb helyen, hogy van egy- vagy kétféle menü, hanem van 9-féle leves, 22-féle főétel és 3-féle desszert. A kétfogásos 1300 forintba, a háromfogásos 1700-ba kerül. Ezeken belül bármi szabadon választható, variálható.
[kep3]
Csak déltől 15 óráig és 18-22 óráig vannak nyitva, hogy mindenki szusszanni tudjon kicsit. A személyzet valamennyi tagjának jár délután 5 órakor egy korai vacsora, a bélszín- és libamájételek kivételével bárki azt választ a teljes étlapról, amit akar. Péter fontosnak tartja, hogy így együtt összeüljenek, lényegesnek gondolja a családias légkört. Végül is kis étteremről van szó, maximum 52-en férnek be, és a vendég akkor érzi jól magát, ha a dolgozók számára is kellemes a légkör.
Barcsi Zsolt a konyhafőnök, aki nemrégiben helyettesből vált a főzési hadműveletek vezérévé. Péter lánya, Regős Krisztina az egyik üzletvezető, Sándor József a másik, ő jó humorral, laza könnyedséggel ki is szolgál bennünket, és ezt teszi Makrányi Sándor is. Nincs üvegfal a konyha és a vendégtér között, még sincs ételszag, remekül megoldották a szellőzést, ami már valószínűleg azért túlmutat a 70-es éveken. Az viszont hű az évtizedekkel ezelőtti időkhöz, hogy hiányzik a légkondicionálás, csak ventilátorok vannak.
Lágy zelleres sajtkrémlevessel kezdünk, beerősítünk tárkonyos vadragulevessel, aztán jöhet a gulyás, amit itt sertésből csinálnak, és a sűrű, ízes halászlé. Velőt rántva már kevés helyen lehet kapni, pedig pazar. Gimnazista korom egyik fő finomsága, némiképp luxusa, a tatár beefsteak szerencsére nem ment ki a divatból, de itt is érdemes megkóstolni. Bánatomra a szalontüdő és a sólet sajnos itt lekerült az étlapról, nem volt rájuk elég kereslet. Van viszont elsőrangú kolozsvári töltött káposzta, aminek a tetején natúrszelet és rajta sült szalonnából készült kakastaréj tanyázik. A csíkokra vágott Sztroganoff-bélszín is idézi középiskolás korom egyik kedvenc ételét. Sajnos kicsit túlsütik, és ettől már-már rágós lesz néhány darab. Még élvezhető, de nem kellően puha. A mandulás szarvasfilé szintén kissé száraz, amire hajlama van ennek a húsnak, de azért ettem már vajpuhán is. A rántott libamáj viszont elsőrangú, csaknem elomlik a szájban, a panír pedig kellemesen ropogós. A somlói galuska olyan, ahogy gyerekkoromban megkedveltem.
A Regős vendéglő nem akar éttermi toplisták élére kerülni, itt nem komplikálnak semmit agyon, nálunk kapható, elfogadhatóan jó alapanyagokból, egyszerűen, ízesen, hagyományőrzően főznek.
Regős vendéglő
VI., Szófia u. 33.