2019. október 07. / Jónás Ágnes
Újra megrendezik a Nemzetközi Gitárfesztivált Budapesten, a Zeneakadémia Solti György Kamaratermében, november 8. és 10. között. Eötvös József Liszt-díjas gitárművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Vonós Tanszékének vezetője szenvedélyesen törekszik a gitárzene és
-oktatás minél szélesebb körű megismertetésére, s az elmúlt években egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál csak egyike az általa gondozott programoknak.
Az első Budapesti Nemzetközi Gitárversenyt 2014-ben rendezték meg. Milyen céllal indította útjára a rendezvénysorozatot?
E. J.: Budapesten nagyon hiányzott egy igazán nagyszabású gitáros rendezvény. A világ első klasszikusgitár fesztiváljára 1973-ban Esztergomban került sor, Szendrey-Karper László szervezésében. Halála után, 1991-től az a megtiszteltetés ért, hogy művészeti vezetőként vihettem tovább a fesztivált. Azonban szükségét éreztem, hogy hazánk ne csak fesztiválokkal jeleskedjék, hanem nívós versennyel is megmutathassa magát a nemzetközi zenei színtéren. Így született meg a Budapesti Nemzetközi Gitárverseny ötlete, melyet 2014 óta, háromévente rendezünk meg, a köztes években háromnapos, magas színvonalú, különleges tematikájú fesztiválokkal. A versenyt már a kezdetektől óriási érdeklődés övezte – külföldről és belföldről egyaránt özönlöttek a jelentkezők. A Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál és Verseny beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a rendezvény az elmúlt négy évben Magyarország legnagyobb klasszikusgitáros eseményévé nőtte ki magát. Ez számomra azért is nagyon fontos, mert véleményem szerint a gitár az egyik olyan hangszer, amin keresztül a fiatalokat könnyebben meg lehet nyerni a komolyzenének.
A Nemzetközi Gitárfesztiválon rendre professzionális, világhírű művészek lépnek fel. Az idei fesztiválnak a Legendák címet adták.
E. J.: Igen, mert három Grammy-díjas legenda lesz hallható-látható a Zeneakadémia Solti György Kamaratermében. Manuel Barrueco kubai-amerikai származású, lírai játékáról híres, kiemelkedő gitárművész előadásában spanyol és kubai gitárzenét élvezhetünk a november 8-i koncerten. Paul O’Dette amerikai lantművész, szakterületének egyik legbefolyásosabb előadóművésze (ő néhány évvel ezelőtt már vendégünk volt a balatonfüredi fesztiválunkon is) angol reneszánsz műsorral mutatkozik be első budapesti koncertjén 9-én, és legnagyobb örömünkre a koncertje második felében John Dowland műveiből játszik majd. Az utolsó napon, november 10-én David Russell világszerte turnézó, Spanyolországban élő angol gitárművészt, a londoni Királyi Zeneakadémia tanárát hallhatja a nagyérdemű. A fesztivál keretében a gitárművész géniuszok napközben mesterkurzust is tartanak a Zeneakadémia Solti György Termében.
Húsz évvel ezelőtt talán egyszerűbb dolga volt egy klasszikusgitárosnak, hiszen sokkal kevesebb versenyt rendeztek a világon, könnyebb volt érvényesülni és kitűnni a tömegből.
E. J.: Valóban, és arra a néhány versenyre a szakma is jobban odafigyelt. Amikor én diák voltam, talán három-négy gitárverseny volt a világon, s ha egyet megnyert valaki, elindulhatott általa a pályája. Manapság tucatjával rendeznek megmérettetéseket, ez kissé fel is hígítja a versenyeket, ezért mi arra törekszünk, hogy a Budapesti Nemzetközi Gitárverseny kiemelkedjen a dömpingből, és súlya legyen egy itt megszerzett dobogós helyezésnek. Nem adjuk olcsón az első díjunkat – akik eddig nyertek, többszörös versenygyőztesek voltak s a legtehetségesebb fiatal pályakezdő művészek közül kerültek ki.
Mi az első emléke a gitárral kapcsolatban, s hogyan lett szerelemhangszer?
E. J.: Kilencéves voltam, amikor zenetanárok érkeztek az általános iskolánkba – népszerűsítették a zeneiskolai hangszeres tanulmányokat. Otthagytak egy prospektust, amit én hazavittem. „Járhatok én is zeneiskolába?” – kérdeztem a szüleimet még aznap este. Édesapám csak annyit kért, hogy próbáljam meg kiválasztani a dobhártyát legkevésbé zavaró hangszert, mert szeretne nyugodtan pihenni és újságot olvasni esténként, ha hazajön a munkából. Édesanyámmal végignéztük a listát – a gitár tűnt ebből a szempontból a legideálisabb választásnak. Pécsett 1972-ben jelentkeztem a zeneiskola gitár tanszakára. Az éppen induló tanszak első négy növendékének egyike lettem…
Mi a legfontosabb adottság, amire egy gitárművésznek szüksége van?
E. J.: Tehetségre, ami persze számos dologból áll össze, például magasfokú (munka)állóképességből és kitartásból. A gitáron ugyebár nincsenek billentyűk vagy fúvókák – a húrokat közvetlenül érintjük az ujjainkkal, tized-századmilliméter pontossággal kell, hogy dolgozzon a kezünk. Andrés Segovia gitárművész mondta: „A gitár az a hangszer, amin a legkönnyebb megtanulni játszani, és a legnehezebb megtanulni jól játszani.” Hogy igaza volt-e, azt csak az tudja eldönteni, aki minden hangszert kipróbált már, de a gitár hangjának kétségkívül rendkívüli varázsa van. Aki velünk lesz a fesztivál koncertjein, érezni fogja ezt, a legmagasabb szintű előadásban.
-oktatás minél szélesebb körű megismertetésére, s az elmúlt években egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál csak egyike az általa gondozott programoknak.
Az első Budapesti Nemzetközi Gitárversenyt 2014-ben rendezték meg. Milyen céllal indította útjára a rendezvénysorozatot?
E. J.: Budapesten nagyon hiányzott egy igazán nagyszabású gitáros rendezvény. A világ első klasszikusgitár fesztiváljára 1973-ban Esztergomban került sor, Szendrey-Karper László szervezésében. Halála után, 1991-től az a megtiszteltetés ért, hogy művészeti vezetőként vihettem tovább a fesztivált. Azonban szükségét éreztem, hogy hazánk ne csak fesztiválokkal jeleskedjék, hanem nívós versennyel is megmutathassa magát a nemzetközi zenei színtéren. Így született meg a Budapesti Nemzetközi Gitárverseny ötlete, melyet 2014 óta, háromévente rendezünk meg, a köztes években háromnapos, magas színvonalú, különleges tematikájú fesztiválokkal. A versenyt már a kezdetektől óriási érdeklődés övezte – külföldről és belföldről egyaránt özönlöttek a jelentkezők. A Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál és Verseny beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a rendezvény az elmúlt négy évben Magyarország legnagyobb klasszikusgitáros eseményévé nőtte ki magát. Ez számomra azért is nagyon fontos, mert véleményem szerint a gitár az egyik olyan hangszer, amin keresztül a fiatalokat könnyebben meg lehet nyerni a komolyzenének.
A Nemzetközi Gitárfesztiválon rendre professzionális, világhírű művészek lépnek fel. Az idei fesztiválnak a Legendák címet adták.
E. J.: Igen, mert három Grammy-díjas legenda lesz hallható-látható a Zeneakadémia Solti György Kamaratermében. Manuel Barrueco kubai-amerikai származású, lírai játékáról híres, kiemelkedő gitárművész előadásában spanyol és kubai gitárzenét élvezhetünk a november 8-i koncerten. Paul O’Dette amerikai lantművész, szakterületének egyik legbefolyásosabb előadóművésze (ő néhány évvel ezelőtt már vendégünk volt a balatonfüredi fesztiválunkon is) angol reneszánsz műsorral mutatkozik be első budapesti koncertjén 9-én, és legnagyobb örömünkre a koncertje második felében John Dowland műveiből játszik majd. Az utolsó napon, november 10-én David Russell világszerte turnézó, Spanyolországban élő angol gitárművészt, a londoni Királyi Zeneakadémia tanárát hallhatja a nagyérdemű. A fesztivál keretében a gitárművész géniuszok napközben mesterkurzust is tartanak a Zeneakadémia Solti György Termében.
Húsz évvel ezelőtt talán egyszerűbb dolga volt egy klasszikusgitárosnak, hiszen sokkal kevesebb versenyt rendeztek a világon, könnyebb volt érvényesülni és kitűnni a tömegből.
E. J.: Valóban, és arra a néhány versenyre a szakma is jobban odafigyelt. Amikor én diák voltam, talán három-négy gitárverseny volt a világon, s ha egyet megnyert valaki, elindulhatott általa a pályája. Manapság tucatjával rendeznek megmérettetéseket, ez kissé fel is hígítja a versenyeket, ezért mi arra törekszünk, hogy a Budapesti Nemzetközi Gitárverseny kiemelkedjen a dömpingből, és súlya legyen egy itt megszerzett dobogós helyezésnek. Nem adjuk olcsón az első díjunkat – akik eddig nyertek, többszörös versenygyőztesek voltak s a legtehetségesebb fiatal pályakezdő művészek közül kerültek ki.
Mi az első emléke a gitárral kapcsolatban, s hogyan lett szerelemhangszer?
E. J.: Kilencéves voltam, amikor zenetanárok érkeztek az általános iskolánkba – népszerűsítették a zeneiskolai hangszeres tanulmányokat. Otthagytak egy prospektust, amit én hazavittem. „Járhatok én is zeneiskolába?” – kérdeztem a szüleimet még aznap este. Édesapám csak annyit kért, hogy próbáljam meg kiválasztani a dobhártyát legkevésbé zavaró hangszert, mert szeretne nyugodtan pihenni és újságot olvasni esténként, ha hazajön a munkából. Édesanyámmal végignéztük a listát – a gitár tűnt ebből a szempontból a legideálisabb választásnak. Pécsett 1972-ben jelentkeztem a zeneiskola gitár tanszakára. Az éppen induló tanszak első négy növendékének egyike lettem…
Mi a legfontosabb adottság, amire egy gitárművésznek szüksége van?
E. J.: Tehetségre, ami persze számos dologból áll össze, például magasfokú (munka)állóképességből és kitartásból. A gitáron ugyebár nincsenek billentyűk vagy fúvókák – a húrokat közvetlenül érintjük az ujjainkkal, tized-századmilliméter pontossággal kell, hogy dolgozzon a kezünk. Andrés Segovia gitárművész mondta: „A gitár az a hangszer, amin a legkönnyebb megtanulni játszani, és a legnehezebb megtanulni jól játszani.” Hogy igaza volt-e, azt csak az tudja eldönteni, aki minden hangszert kipróbált már, de a gitár hangjának kétségkívül rendkívüli varázsa van. Aki velünk lesz a fesztivál koncertjein, érezni fogja ezt, a legmagasabb szintű előadásban.