2020. január 09. / Jónás Ágnes
Darvasi Ilona húsz évvel ezelőtt alapította meg a Turay Ida Színházat, mely töretlen sikerrel működik a Kálvária tér 6. szám alatt, s melynek esszenciáját többek között a klasszikus színházi irányvonal, a kiváló színészek és rendezők, valamint az intim, barátságos légkör adják.
Az alapító igazgató az iskolás nemzedék színházi nevelésének fontosságáról, díszlet- és jelmezkulisszákról, valamint az évad tavaszi bemutatóiról is beszélt lapunknak.
Hogy látja, mi kell ahhoz, hogy ilyen hosszú időn át eredményesen tudjon működni egy teátrum?
D. I.: Elsősorban a színház iránti szeretet. Az a varázslat, ami esténként a színpadon és az épületben megszületik. Mert amikor a néző belép hozzánk, már ott fontos elérnünk azt, hogy a problémáit otthon hagyja. Az előcsarnok miliője, a nézőtéri dolgozók kedvessége, mosolya, egy jó kávé, a hangulatvilágítás, a halk zene mind hozzájárulnak ahhoz, hogy elkezdődjön valami, amit csak itt kaphatnak meg. Ezután következik a művészek feladata: megragadni, „elrabolni” a figyelmüket, a lelküket, együtt lélegezni, nevetni vagy sírni, gondolkodni vagy kikapcsolódni velük. Mi a klasszikus színházi irányvonalat követjük. Ebbe nemcsak az épület belső terei tartoznak hozzá, hanem a darabválasztás, a díszletek, a jelmezek és a rendezés is. Fontos, hogy a néző tudja, hová jön, mit fog kapni és milyen csomagolásban. Már a színház neve is tükrözi, hogy a „boldog békeidők” hangulatát, varázsát, színjátszását, igényes szórakoztatását szeretnénk a közönségünk lábai elé tenni. Ezt várják tőlünk és ezért szeretnek bennünket. Fontos, hogy a színházaknak legyen saját stílusuk itt Budapesten. Így a néző eldöntheti, hogy mikor hova menjen, mit és milyen köntösben szeretne látni. Így nem fog csalódni. Mást játszik a Katona, mást a Madách, mást a Nemzeti és mást a Turay. A budapesti színházaknak nem a konkurenciát kell egymásban látni, hiszen a közönség is más. Mint ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma színház sem. És ez így a jó. A nézőt hagyni kell, hogy kiválassza magának azt, amit szeret, ami az ő ízlésének megfelelő, amire a lelkének szüksége van. Nem szabad ráerőltetni semmit. Sem a gagyit, de a magas művészetet sem. De milyen alapon is akarnánk irányítani, hogy másnak mi tetsszen? Ezt nem lehet! Egyet tehetünk: mindig egy fokkal többet adni annál, mint amit a néző elvár tőlünk. Persze ez hosszú folyamat, de a Turay ezt az utat járja, és azt kell, hogy mondjam, sikerrel. Az idő minket igazol. Szeretni kell a közönséget! Ez a titka az egésznek.
Az elején nem tartott a kudarctól? Attól, hogy mi lesz, ha pénzt és energiát öl a projektbe és esetleg belebukik?
D. I.: Ha erre egy percig is gondoltam volna, bele sem kezdek. De ez nem üzleti vállalkozásnak indult, mint ahogy ma sem az. Ha a pénz lenne fontos, visszamennék tőzsdézni. De már nem tudnám elhagyni a színház világát és azt a közel 140 embert sem, aki ezért a színházért dolgozik.
Komoly hangsúlyt fektetnek a diákok színházi nevelésére, kiemelten kezelik a hátrányos helyzetű gyerekeket és fiatalokat. Kifejtené, hogy miért tartják fontosnak mindezt?
D. I.: Én nagyon szegény család hatodik gyermekeként nőttem fel. Tudom, milyen nélkülözni, emlékszem, milyen volt a nővérem kinőtt cipőjében járni (ami két számmal volt nagyobb, mint a lábam, és aminek az orrába vattát kellett dugni, hogy ne essen le rólam). Tudom, milyen éhezni, nyolc évig ugyanazzal a táskával járni az iskolába. Tudom, milyen amikor csúfolnak, ha a kabátomon másfajták a gombok, mert valamelyik leesik, és nem telik újakat venni… De a szüleim az utolsó gyermeküket, engem, a legkisebbet mégis taníttatták. Harmadikos gimnazista voltam, amikor életemben először színházba mentem. Imádott osztályfőnökünk, Illi Andrásné Rózsika néni vitt el bennünket a Vígszínházba, a Száll a kakukk fészkére című előadásra. Bujtor István, Koncz Gábor, Béres Ilona, Kern András... Ez az előadás és Rózsika néni, a nagybetűs pedagógus meghatározó volt az életemben. Megtanultam, hogy segíteni kell az elesetteket. Nem kell készen tenni alájuk mindent, hanem meg kell mutatni nekik az utat, a lehetőségeket, a célokat, s azt, hogy nemcsak jogaik, de kötelességeik is vannak. Segítséget és reményt adni. Mindezt úgy, hogy megőrizhessék az emberi méltóságukat.
Ön szerint milyen a jó színdarab, s mitől minőségi egy szórakoztató színházi előadás?
D. I.: Először is azt kell figyelembe venni, hogy kinek akarjuk játszani, mit akarunk vele üzenni, mi a célunk, megérint-e. Számomra a minőség nagyon összetett. Beletartozik a darabválasztás, a díszlet, a jelmez, a rendezés, a színészek, az alkotók és főként a stílus, ahogy színpadra teszik. A határokra nagyon kell vigyázni.
Jelmez- és díszlettervező is. Gyakran elmondja a véleményét a rendezőknek a készülő előadások látványvilágáról? Egyáltalán képes úgy turays produkciókat nézni, hogy ne figyelné kritikus szemmel a jelmezeket és a díszletet?
D. I.: Amikor felkérek egy rendezőt és a kiválasztott darabról beszélünk, már körvonalazódik a kor, a stílus. Ezután mindig a rendező mondja el, hogy ő mit szeretne látni, mire van szüksége szcenikailag, mi az igénye a látványban. Ezeket figyelembe véve készül el a díszlet, a jelmez. Azért szeretem, ha korhű minden, mert a mai fiatalok már egyre ritkábban láthatnak olyan lakást, bútort, eszközöket vagy ruhákat, amelyek régen voltak jellemzők. Moziban még igen, de színházban már egyre ritkábban. Arra is volt már példa, hogy képes voltam összeveszni rendezővel az igazamért, de az elveimhez akkor is ragaszkodom. Például Kerényi Imre rendezte a Bánk bánt Sopronban, én voltam a jelmeztervezője. Ő a reformkorba szerette volna tenni, de én ragaszkodtam az eredeti korhoz. Ő sem engedett. Tudtam, csak praktikával tudom véghezvinni az elképzeléseimet. Megcsináltattam, bevittem a színészeknek az egyik próbára kb. 8-10 elkészült ruhát, cipőt kiegészítőkkel. Szabályosan el voltak ájulva tőle. Imre döbbenten nézte őket. A próba végén leültetett mindenkit és elmondta, hogy az ő elképzelése más, mint a jelmeztervezőé. Mit választanak a színészek? Senki nem mert megszólalni.Végül Viczián Ottó felállt, és azt mondta: „Tanár úr! Egy színész sokszor csak vágyakozik arra, hogy ne hétköznapi, hanem olyan ruhákban játszhasson, amiket talán sok száz évvel ezelőtt viseltek. Ezek a ruhák gyönyörűek és mi nagyon szeretnénk ebben játszani.” Imrén látszott, hogy nem örül, de azt mondta: „jó, legyen akkor, ahogy akarják”. Eltelt egy hónap, nem is beszéltünk többet a jelmezekről. Premier után odajött hozzám és azt mondta: „Ilona, nem szeretem, ha szembemennek velem. De most igazat kell, hogy adjak magának. Köszönöm. Sokkal jobb dolog született meg, mint amit képzeltem, és ebben a jelmezek is segítettek. Maradjon maga mindig ilyen! Ne adja fel soha!”
Milyen bemutatókat terveznek a 2020-as évre?
D. I.: Túl vagyunk már néhány premieren: októberben a Salsa, szivar, szerelem... debütált, ami Havannában játszódik, igazi kubai hangulatban. Novemberben Barta Lajos Szerelem című darabját Mikó István állította színre, decemberben a piciknek az Ólomkatona, a nagyobbaknak Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című műve volt soron. Január 18-án Girls-Swing címmel egy zenés-táncos különlegesség lesz látható. Magyarországon nagyon kevesen tudnak szteppelni, de a mi művészeink már egy éve (van, aki több) tanulják, hogy Bozsó József vezetésével elkápráztassák a közönséget, s elvigyék őket egy amerikai tánciskolába, ahol még a korrepetitort játszó, Kossuth-díjas Hűvösvölgyi Ildikó is táncra perdül. Február 21-én egy őrült vígjátékba csöppenhetünk Egy szerethető nő címmel, amiben többek között Sztárek Andrea és Gesztesi Károly sziporkázik majd. Márciusban visszamegyünk a „boldog békeidőkbe” a Na, de államtitkár úr! című vígjátékkal. Lesz benne jóképű férfi, csinos nők, szerelem, félrelépés, félreértés, tenger, nosztalgia, intrika és női cselszövés. Szóval minden, ami egy kacagtató vígjátékhoz kell. Márciusban A csodálatos Radazána címmel egy cigány népmese-feldolgozást viszünk színre, majd a sort a híres Osztrigás Mici című vígjáték zárja, melynek címszerepét valamikor Galambos Bözsi, főszerepeit pedig már Szacsvay László és Törőcsik Mari is játszotta. Utóbbiak szerepében nálunk Boros Zoltán és Sztárek Andrea lép színpadra.
Vannak olyan dédelgetett álmai, amiket nagyon szeretne még a Turay Ida Színházban megvalósítani?
D. I.: A mostani utat szeretném tovább járni. Egy jó hangulatú, családias, szeretettel teli, pozitív kisugárzású színház működtetését kívánom továbbra is, ahová a nézők szívesen jönnek, mert jól érzik magukat.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy példakép lehet a nők számára, hiszen határozott, proaktív és céltudatos. Van olyan gondolat, ami esetleg a mottójának is tekinthető, s aláhúzza az ön személyiségét és a munkához való hozzáállását?
D. I.: Igen, van: Refert si bonus an velis videri! Az a fontos, hogy jó légy, nem az, hogy jónak tartsanak!
Az alapító igazgató az iskolás nemzedék színházi nevelésének fontosságáról, díszlet- és jelmezkulisszákról, valamint az évad tavaszi bemutatóiról is beszélt lapunknak.
Hogy látja, mi kell ahhoz, hogy ilyen hosszú időn át eredményesen tudjon működni egy teátrum?
D. I.: Elsősorban a színház iránti szeretet. Az a varázslat, ami esténként a színpadon és az épületben megszületik. Mert amikor a néző belép hozzánk, már ott fontos elérnünk azt, hogy a problémáit otthon hagyja. Az előcsarnok miliője, a nézőtéri dolgozók kedvessége, mosolya, egy jó kávé, a hangulatvilágítás, a halk zene mind hozzájárulnak ahhoz, hogy elkezdődjön valami, amit csak itt kaphatnak meg. Ezután következik a művészek feladata: megragadni, „elrabolni” a figyelmüket, a lelküket, együtt lélegezni, nevetni vagy sírni, gondolkodni vagy kikapcsolódni velük. Mi a klasszikus színházi irányvonalat követjük. Ebbe nemcsak az épület belső terei tartoznak hozzá, hanem a darabválasztás, a díszletek, a jelmezek és a rendezés is. Fontos, hogy a néző tudja, hová jön, mit fog kapni és milyen csomagolásban. Már a színház neve is tükrözi, hogy a „boldog békeidők” hangulatát, varázsát, színjátszását, igényes szórakoztatását szeretnénk a közönségünk lábai elé tenni. Ezt várják tőlünk és ezért szeretnek bennünket. Fontos, hogy a színházaknak legyen saját stílusuk itt Budapesten. Így a néző eldöntheti, hogy mikor hova menjen, mit és milyen köntösben szeretne látni. Így nem fog csalódni. Mást játszik a Katona, mást a Madách, mást a Nemzeti és mást a Turay. A budapesti színházaknak nem a konkurenciát kell egymásban látni, hiszen a közönség is más. Mint ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma színház sem. És ez így a jó. A nézőt hagyni kell, hogy kiválassza magának azt, amit szeret, ami az ő ízlésének megfelelő, amire a lelkének szüksége van. Nem szabad ráerőltetni semmit. Sem a gagyit, de a magas művészetet sem. De milyen alapon is akarnánk irányítani, hogy másnak mi tetsszen? Ezt nem lehet! Egyet tehetünk: mindig egy fokkal többet adni annál, mint amit a néző elvár tőlünk. Persze ez hosszú folyamat, de a Turay ezt az utat járja, és azt kell, hogy mondjam, sikerrel. Az idő minket igazol. Szeretni kell a közönséget! Ez a titka az egésznek.
Az elején nem tartott a kudarctól? Attól, hogy mi lesz, ha pénzt és energiát öl a projektbe és esetleg belebukik?
D. I.: Ha erre egy percig is gondoltam volna, bele sem kezdek. De ez nem üzleti vállalkozásnak indult, mint ahogy ma sem az. Ha a pénz lenne fontos, visszamennék tőzsdézni. De már nem tudnám elhagyni a színház világát és azt a közel 140 embert sem, aki ezért a színházért dolgozik.
Komoly hangsúlyt fektetnek a diákok színházi nevelésére, kiemelten kezelik a hátrányos helyzetű gyerekeket és fiatalokat. Kifejtené, hogy miért tartják fontosnak mindezt?
D. I.: Én nagyon szegény család hatodik gyermekeként nőttem fel. Tudom, milyen nélkülözni, emlékszem, milyen volt a nővérem kinőtt cipőjében járni (ami két számmal volt nagyobb, mint a lábam, és aminek az orrába vattát kellett dugni, hogy ne essen le rólam). Tudom, milyen éhezni, nyolc évig ugyanazzal a táskával járni az iskolába. Tudom, milyen amikor csúfolnak, ha a kabátomon másfajták a gombok, mert valamelyik leesik, és nem telik újakat venni… De a szüleim az utolsó gyermeküket, engem, a legkisebbet mégis taníttatták. Harmadikos gimnazista voltam, amikor életemben először színházba mentem. Imádott osztályfőnökünk, Illi Andrásné Rózsika néni vitt el bennünket a Vígszínházba, a Száll a kakukk fészkére című előadásra. Bujtor István, Koncz Gábor, Béres Ilona, Kern András... Ez az előadás és Rózsika néni, a nagybetűs pedagógus meghatározó volt az életemben. Megtanultam, hogy segíteni kell az elesetteket. Nem kell készen tenni alájuk mindent, hanem meg kell mutatni nekik az utat, a lehetőségeket, a célokat, s azt, hogy nemcsak jogaik, de kötelességeik is vannak. Segítséget és reményt adni. Mindezt úgy, hogy megőrizhessék az emberi méltóságukat.
Ön szerint milyen a jó színdarab, s mitől minőségi egy szórakoztató színházi előadás?
D. I.: Először is azt kell figyelembe venni, hogy kinek akarjuk játszani, mit akarunk vele üzenni, mi a célunk, megérint-e. Számomra a minőség nagyon összetett. Beletartozik a darabválasztás, a díszlet, a jelmez, a rendezés, a színészek, az alkotók és főként a stílus, ahogy színpadra teszik. A határokra nagyon kell vigyázni.
Jelmez- és díszlettervező is. Gyakran elmondja a véleményét a rendezőknek a készülő előadások látványvilágáról? Egyáltalán képes úgy turays produkciókat nézni, hogy ne figyelné kritikus szemmel a jelmezeket és a díszletet?
D. I.: Amikor felkérek egy rendezőt és a kiválasztott darabról beszélünk, már körvonalazódik a kor, a stílus. Ezután mindig a rendező mondja el, hogy ő mit szeretne látni, mire van szüksége szcenikailag, mi az igénye a látványban. Ezeket figyelembe véve készül el a díszlet, a jelmez. Azért szeretem, ha korhű minden, mert a mai fiatalok már egyre ritkábban láthatnak olyan lakást, bútort, eszközöket vagy ruhákat, amelyek régen voltak jellemzők. Moziban még igen, de színházban már egyre ritkábban. Arra is volt már példa, hogy képes voltam összeveszni rendezővel az igazamért, de az elveimhez akkor is ragaszkodom. Például Kerényi Imre rendezte a Bánk bánt Sopronban, én voltam a jelmeztervezője. Ő a reformkorba szerette volna tenni, de én ragaszkodtam az eredeti korhoz. Ő sem engedett. Tudtam, csak praktikával tudom véghezvinni az elképzeléseimet. Megcsináltattam, bevittem a színészeknek az egyik próbára kb. 8-10 elkészült ruhát, cipőt kiegészítőkkel. Szabályosan el voltak ájulva tőle. Imre döbbenten nézte őket. A próba végén leültetett mindenkit és elmondta, hogy az ő elképzelése más, mint a jelmeztervezőé. Mit választanak a színészek? Senki nem mert megszólalni.Végül Viczián Ottó felállt, és azt mondta: „Tanár úr! Egy színész sokszor csak vágyakozik arra, hogy ne hétköznapi, hanem olyan ruhákban játszhasson, amiket talán sok száz évvel ezelőtt viseltek. Ezek a ruhák gyönyörűek és mi nagyon szeretnénk ebben játszani.” Imrén látszott, hogy nem örül, de azt mondta: „jó, legyen akkor, ahogy akarják”. Eltelt egy hónap, nem is beszéltünk többet a jelmezekről. Premier után odajött hozzám és azt mondta: „Ilona, nem szeretem, ha szembemennek velem. De most igazat kell, hogy adjak magának. Köszönöm. Sokkal jobb dolog született meg, mint amit képzeltem, és ebben a jelmezek is segítettek. Maradjon maga mindig ilyen! Ne adja fel soha!”
Milyen bemutatókat terveznek a 2020-as évre?
D. I.: Túl vagyunk már néhány premieren: októberben a Salsa, szivar, szerelem... debütált, ami Havannában játszódik, igazi kubai hangulatban. Novemberben Barta Lajos Szerelem című darabját Mikó István állította színre, decemberben a piciknek az Ólomkatona, a nagyobbaknak Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című műve volt soron. Január 18-án Girls-Swing címmel egy zenés-táncos különlegesség lesz látható. Magyarországon nagyon kevesen tudnak szteppelni, de a mi művészeink már egy éve (van, aki több) tanulják, hogy Bozsó József vezetésével elkápráztassák a közönséget, s elvigyék őket egy amerikai tánciskolába, ahol még a korrepetitort játszó, Kossuth-díjas Hűvösvölgyi Ildikó is táncra perdül. Február 21-én egy őrült vígjátékba csöppenhetünk Egy szerethető nő címmel, amiben többek között Sztárek Andrea és Gesztesi Károly sziporkázik majd. Márciusban visszamegyünk a „boldog békeidőkbe” a Na, de államtitkár úr! című vígjátékkal. Lesz benne jóképű férfi, csinos nők, szerelem, félrelépés, félreértés, tenger, nosztalgia, intrika és női cselszövés. Szóval minden, ami egy kacagtató vígjátékhoz kell. Márciusban A csodálatos Radazána címmel egy cigány népmese-feldolgozást viszünk színre, majd a sort a híres Osztrigás Mici című vígjáték zárja, melynek címszerepét valamikor Galambos Bözsi, főszerepeit pedig már Szacsvay László és Törőcsik Mari is játszotta. Utóbbiak szerepében nálunk Boros Zoltán és Sztárek Andrea lép színpadra.
Vannak olyan dédelgetett álmai, amiket nagyon szeretne még a Turay Ida Színházban megvalósítani?
D. I.: A mostani utat szeretném tovább járni. Egy jó hangulatú, családias, szeretettel teli, pozitív kisugárzású színház működtetését kívánom továbbra is, ahová a nézők szívesen jönnek, mert jól érzik magukat.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy példakép lehet a nők számára, hiszen határozott, proaktív és céltudatos. Van olyan gondolat, ami esetleg a mottójának is tekinthető, s aláhúzza az ön személyiségét és a munkához való hozzáállását?
D. I.: Igen, van: Refert si bonus an velis videri! Az a fontos, hogy jó légy, nem az, hogy jónak tartsanak!