2020. október 05. / Bóta Gábor
Valóban ámulat és bámulat, amikor a Vörösmarty téren a lift felvisz az St. Andrea Wine & Skybarba, annak is a Bazilika teraszára. Naná, hogy azért hívják így, mert remekül látszik onnan a Bazilika fenséges épülete, meg a festői Vár is, persze az óriáskerék,
[kep3]
és nyilvánvalóan maga a Vörösmarty tér egyaránt. Ami sajnos sokkal néptelenebb, mint lenni szokott. Nincs nyüzsgés, nincs lebzselés, evés-ivás, inkább csak néhány ember siet, sétál keresztül rajta. Bár impozáns látványt nyújt innen fentről, Lizsicsár Miklós üzletvezetővel kicsit szomorúan nézünk le rá. A neves szakember, akit már jól ismerünk az St. Andrea Restaurantból, és aki tavaly a Dining Guide-tól először kapta meg Az Év Szervizembere Díjat, azt mondja, hogy ők a koronavírusjárvány első hullámának csitulásakor megnyitottak, amint csak lehetett. Nem bocsátottak el senkit. Támogatást tudtak adni a dolgozóknak, ha fizetést nem is. És amint mód volt rá, újra munkát is akartak adni. Ülünk, diskurálunk, közben időnként köszön ennek, annak, pár kedves, akár humorral teli szót is elhint ide-oda. Ha éppen nem velünk beszélget, fogadni szokta a vendégeket, az asztalok között cikázik, szinte mindenkivel szót vált, ételt-italt ajánl, ha úgy adódik, ki is hozza, vérbeli vendéglátós és házigazda. Általában hibátlan öltöny van rajta, hozzá díszzsebkendő, finom ing, gondosan kiválasztott cipő. De nyakkendő nem feltétlenül, amit hord, nem párosul feszességgel, éppen hogy nagyon is oldott, lefegyverzően természetes az eleganciája. Rendíthetetlen a kedélye, miközben arról beszél, hogy azt hitték, fellélegezhetnek, de most nyakunkon a második hullám, megint eltűntek a külföldiek, akik a vendégeik derékhadát adták, és ez komoly érvágás. De különös, hogy mind több magyar jön, valószínűleg olyanok is, akik korábban nem is tudtak ennek a helynek a
létezéséről. Most azonban nem utaztak külföldre, ezért fokozottabban érdeklődtek a magyar lehetőségek iránt, és valahogy látókörükbe került ez a skybar is. Miklós végigvisz bennünket a birodalmán. Van egy belső, teljesen fedett rész, de a hatalmas üvegfalon keresztül is szépen ki lehet látni. Hosszúkás, mutatós a bárpult, amit valóságos whiskyépítmények díszítenek, különböző formájú, pompázatos üvegek tetszetős alakzatokba rakva, illusztrálva a világ szinte minden tájáról érkezett választékot. Oláh Attila Richárd bármenedzser, akin látszik, hogy nagy figura, jópofán csak kocsmárosnak mondja magát. És büszkén mutat meg, szagoltat meg egy ötvenéves whiskyt. Ott alélunk el az illatától menten. Persze aranyárban van. Kérdezem, akad-e, aki rendel belőle, és megtudom, egyáltalán nem kell attól tartani, hogy örökre ott marad. A bárpult mellett található a látványkonyha, jó nézni benne a sürgés-forgást, azt, hogyan készülnek az ételek Barna Ádám séf intenciói szerint, akihez már szintén többször volt szerencsém a szakmai élbolyba tartozó St. Andrea Restaurantban, és aki maga is abszolút a szakma jelesei közé tartozik. Egykori békési srácként vidéki ihletettsége is van az ételeinek, de felhasználja nemzetközi tapasztalatát, a célzott utazásain megszerzett tudását az elkészítésükhöz. Ha átmegyünk a körülbelül 50 embert befogadni képes belső téren, akkor kiérünk a Gellért teraszra, az elnevezésből kitalálható, hogy innen a Gellérthegy, a Citadella látszik lenyűgözően, esti megvilágításban egészen pazar. Roppanós kápiapaprikával kezdünk, amit lágy kecskesajttal töltöttek meg, paradicsommal, bazsalikommal teszik még élvezetesebbé. 
Szinte elolvad a szájban a kacsamáj terrine, pirospozsgás a hozzá adott, vajban sült briós, és még apróra vágott barack is dukál hozzá, ami jól passzol a máj enyhe édeskésségéhez. Az angus marha tatárnak az a különlegessége, hogy savanyított zöldségekkel csinálják, ebbe az átlagnál jóval több hagyma is beleértendő, ami kellemesen elegyedik a hússal. Üdítő a hideg paradicsom consomme, aminek a leve paradicsomvíz, málna és bazsalikom lubickol benne. A remekül fűszerezett, adjusztált taco polippal és jalapenóval készül. Háromféle mini hamburger is kérhető, mi a marhából készült, baconchipsest kóstoljuk, puha a buci, ízletes a hús. Szinte mindent a fiatal Danikovics István szolgál fel nekünk, 3 éve van itt, lendületesen térül-fordul, kedvcsinálóan beszél a kínálatról. A lecsó tojással vagy csabai kolbásszal is kérhető. Az előbbi érdekessége, hogy buggyantott tojást adnak hozzá. A kiváló minőségű angus bélszín a lehető legklasszikusabb, zöldborsmártással és paradicsomsalátával. A tejberizs is klasszikus lenne, ha nem hintenék meg rózsaszín ruby csokival és bogyós gyümölcsökkel. A túrós palacsintát henger alakúra formálják, karamellizálják, vaníliás házi tejföllel és barackkal teszik még finomabbá.
Bár azt írják a honlapon, hogy itt nem az ételkínálat a fő profil, valószínűleg az sem csalódik, aki a konyha tevékenységét netán dominánsnak gondolta.
[kep3]
és nyilvánvalóan maga a Vörösmarty tér egyaránt. Ami sajnos sokkal néptelenebb, mint lenni szokott. Nincs nyüzsgés, nincs lebzselés, evés-ivás, inkább csak néhány ember siet, sétál keresztül rajta. Bár impozáns látványt nyújt innen fentről, Lizsicsár Miklós üzletvezetővel kicsit szomorúan nézünk le rá. A neves szakember, akit már jól ismerünk az St. Andrea Restaurantból, és aki tavaly a Dining Guide-tól először kapta meg Az Év Szervizembere Díjat, azt mondja, hogy ők a koronavírusjárvány első hullámának csitulásakor megnyitottak, amint csak lehetett. Nem bocsátottak el senkit. Támogatást tudtak adni a dolgozóknak, ha fizetést nem is. És amint mód volt rá, újra munkát is akartak adni. Ülünk, diskurálunk, közben időnként köszön ennek, annak, pár kedves, akár humorral teli szót is elhint ide-oda. Ha éppen nem velünk beszélget, fogadni szokta a vendégeket, az asztalok között cikázik, szinte mindenkivel szót vált, ételt-italt ajánl, ha úgy adódik, ki is hozza, vérbeli vendéglátós és házigazda. Általában hibátlan öltöny van rajta, hozzá díszzsebkendő, finom ing, gondosan kiválasztott cipő. De nyakkendő nem feltétlenül, amit hord, nem párosul feszességgel, éppen hogy nagyon is oldott, lefegyverzően természetes az eleganciája. Rendíthetetlen a kedélye, miközben arról beszél, hogy azt hitték, fellélegezhetnek, de most nyakunkon a második hullám, megint eltűntek a külföldiek, akik a vendégeik derékhadát adták, és ez komoly érvágás. De különös, hogy mind több magyar jön, valószínűleg olyanok is, akik korábban nem is tudtak ennek a helynek a
létezéséről. Most azonban nem utaztak külföldre, ezért fokozottabban érdeklődtek a magyar lehetőségek iránt, és valahogy látókörükbe került ez a skybar is. Miklós végigvisz bennünket a birodalmán. Van egy belső, teljesen fedett rész, de a hatalmas üvegfalon keresztül is szépen ki lehet látni. Hosszúkás, mutatós a bárpult, amit valóságos whiskyépítmények díszítenek, különböző formájú, pompázatos üvegek tetszetős alakzatokba rakva, illusztrálva a világ szinte minden tájáról érkezett választékot. Oláh Attila Richárd bármenedzser, akin látszik, hogy nagy figura, jópofán csak kocsmárosnak mondja magát. És büszkén mutat meg, szagoltat meg egy ötvenéves whiskyt. Ott alélunk el az illatától menten. Persze aranyárban van. Kérdezem, akad-e, aki rendel belőle, és megtudom, egyáltalán nem kell attól tartani, hogy örökre ott marad. A bárpult mellett található a látványkonyha, jó nézni benne a sürgés-forgást, azt, hogyan készülnek az ételek Barna Ádám séf intenciói szerint, akihez már szintén többször volt szerencsém a szakmai élbolyba tartozó St. Andrea Restaurantban, és aki maga is abszolút a szakma jelesei közé tartozik. Egykori békési srácként vidéki ihletettsége is van az ételeinek, de felhasználja nemzetközi tapasztalatát, a célzott utazásain megszerzett tudását az elkészítésükhöz. Ha átmegyünk a körülbelül 50 embert befogadni képes belső téren, akkor kiérünk a Gellért teraszra, az elnevezésből kitalálható, hogy innen a Gellérthegy, a Citadella látszik lenyűgözően, esti megvilágításban egészen pazar. Roppanós kápiapaprikával kezdünk, amit lágy kecskesajttal töltöttek meg, paradicsommal, bazsalikommal teszik még élvezetesebbé. Szinte elolvad a szájban a kacsamáj terrine, pirospozsgás a hozzá adott, vajban sült briós, és még apróra vágott barack is dukál hozzá, ami jól passzol a máj enyhe édeskésségéhez. Az angus marha tatárnak az a különlegessége, hogy savanyított zöldségekkel csinálják, ebbe az átlagnál jóval több hagyma is beleértendő, ami kellemesen elegyedik a hússal. Üdítő a hideg paradicsom consomme, aminek a leve paradicsomvíz, málna és bazsalikom lubickol benne. A remekül fűszerezett, adjusztált taco polippal és jalapenóval készül. Háromféle mini hamburger is kérhető, mi a marhából készült, baconchipsest kóstoljuk, puha a buci, ízletes a hús. Szinte mindent a fiatal Danikovics István szolgál fel nekünk, 3 éve van itt, lendületesen térül-fordul, kedvcsinálóan beszél a kínálatról. A lecsó tojással vagy csabai kolbásszal is kérhető. Az előbbi érdekessége, hogy buggyantott tojást adnak hozzá. A kiváló minőségű angus bélszín a lehető legklasszikusabb, zöldborsmártással és paradicsomsalátával. A tejberizs is klasszikus lenne, ha nem hintenék meg rózsaszín ruby csokival és bogyós gyümölcsökkel. A túrós palacsintát henger alakúra formálják, karamellizálják, vaníliás házi tejföllel és barackkal teszik még finomabbá.Bár azt írják a honlapon, hogy itt nem az ételkínálat a fő profil, valószínűleg az sem csalódik, aki a konyha tevékenységét netán dominánsnak gondolta.