2020. október 06. / Szász Emese / BMC
Vajda Gergely klarinétművész, karmester, zeneszerző az egyik zsűritagja a hatodik alkalommal meghirdetett Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőversenynek, amelynek nyertes darabjai októberben a CAFé Budapest keretében kerülnek majd bemutatásra a BMC-ben és a Müpában. Arról
is kérdeztük őt, milyen kívánalmaknak kell ma megfelelnie egy kortárs zeneszerzőnek.
Azt mondják, két életrajza van, egy magyar és egy amerikai. Két zenekart is vezet: az UMZE Kamaraegyüttest és a Hunstville Symphony Orchestrát. Különbözik egymástól a magyar, illetve az amerikai közönség?
V. G.: Persze, hogy két életrajzom van, mert bizonyos dolgok ott nem mondanak semmit a közönségnek, mások viszont Magyarországon vagy Európában teljesen lényegtelenek. Nincs két egyforma közönség, de ez nem alapvetően a két ország közötti különbség, mert a kaliforniai La Jolla fesztivál vagy New York City intellektuális körei sokkal jobban hasonlítanak az elit európai hangverseny-látogatókra, mint a Houston Grand Opera jegyvásárlói a Huntsville Symphony közönségére. Ezen kívül még arra is érdemes gondolni, hogy egy zenekar vagy előadóművész közönsége sem monolit egység, ráadásul minden előadás alkalmával más a hangulati dinamika. Vannak receptek, de nincsenek bombabiztos megoldások. Olyan ez, mint amikor az ember megpróbál receptkönyvből főzni, de aztán magának kell eldöntenie, hogy mennyi „egy csipet” só.
A 2017-ben írt, Georgia Bottoms című vígoperája társadalmi kérdésekre is reflektált. Ön szerint fontos a zenében az ilyesfajta szerepvállalás?
V. G.: A zene társadalmi funkciója sokféle lehet, így aztán ugyanannyi csatadal van, mint békehimnusz. Ahány ember, annyi zene. Bizonyos zenék más történelmi események fényében akár ellenkező előjelűvé is válhatnak, illetve olyan jelentéssel töltődhetnek, amelyekre nem hogy a szerző nem gondolt, de semmilyen tudományos módszerrel sem találhatóak meg magukban a hangokban. „A zene politikailag gyanús” – mondja Thomas Mann A varázshegyében Settembrini, és jó okkal. Ami a Georgia Bottoms történetében megjelenő társadalmi kérdéseket illeti, azok mind csak az opera hőseinek élete, személyes sorsa, karakterfejlődése szempontjából érdekesek. Alapvetően nem vagyok politikus szerző.
Mestere és munkatársa, Eötvös Péter műveitől sem idegen a társadalmi-politikai reflektáltság. A mesterségbeli tudáson túl mi a legfontosabb, amit tőle tanult?
V. G.: Precizitást, kitartást és a világra való nyitottságot.
Az UMZF zsűritagjaként mi az első és legfontosabb szempontja, ami szerint a fiatal zeneszerzők műveit értékeli?
V. G.: Talán az eddigiekből is kiderült, hogy bár maguk a hangmagasságok, ritmusok és zenei karakterek sokszor semmilyen egyéb – zenén kívüli – jelentést nem hordoznak, és csak saját magukra vonatkoznak, azért a zene mint művészet, tudomány és szakma, valamint társadalmat formáló erő mindennel kapcsolatban van. Az is igaz, hogy szellemi mögöttestől egy darab még nem lett jó, ahhoz zenei tehetség és érzék kell, na meg egy verseny esetében szakmai tudás is. Lehet valami zseniális III. szonáta címmel és csapnivaló akkor is, ha a szerző Szimfonikus Fantázia a Klímaváltozás Ellen felirattal látta el a partitúrát. Ami a karmesterek oktatását illeti, ott mindaz felmerül, amiről eddig beszélgettünk, meg egy csomó olyan dolog is, amire egy szakmán kívülről jött ember azt sem tudja, hogy létezik egyáltalán, és hogy meg lehet tanulni. Nekünk, karmestereknek is megvannak a magunk „mennyi is egy csipet só” problémái.
A zeneszerzés és vezénylés mellett fontos szerepe a klarinétművészé. Tervezi-e a kortárs zenei klarinétrepertoárt újabb saját művekkel bővíteni?
V. G.: A tavaszi karantén hetei alatt írtam egy új darabot klarinétra és zongorára fiam, Vajda Vince és klarinétos kamaratársa, Kusztos Csók Olivér kérésére. A darab nem lett könnyű, és a magam számára is felfedeztem újdonságokat ennek a két hangszernek a vegyítését illetően. Izgalommal várom a bemutatót.
is kérdeztük őt, milyen kívánalmaknak kell ma megfelelnie egy kortárs zeneszerzőnek.
Azt mondják, két életrajza van, egy magyar és egy amerikai. Két zenekart is vezet: az UMZE Kamaraegyüttest és a Hunstville Symphony Orchestrát. Különbözik egymástól a magyar, illetve az amerikai közönség?
V. G.: Persze, hogy két életrajzom van, mert bizonyos dolgok ott nem mondanak semmit a közönségnek, mások viszont Magyarországon vagy Európában teljesen lényegtelenek. Nincs két egyforma közönség, de ez nem alapvetően a két ország közötti különbség, mert a kaliforniai La Jolla fesztivál vagy New York City intellektuális körei sokkal jobban hasonlítanak az elit európai hangverseny-látogatókra, mint a Houston Grand Opera jegyvásárlói a Huntsville Symphony közönségére. Ezen kívül még arra is érdemes gondolni, hogy egy zenekar vagy előadóművész közönsége sem monolit egység, ráadásul minden előadás alkalmával más a hangulati dinamika. Vannak receptek, de nincsenek bombabiztos megoldások. Olyan ez, mint amikor az ember megpróbál receptkönyvből főzni, de aztán magának kell eldöntenie, hogy mennyi „egy csipet” só.
A 2017-ben írt, Georgia Bottoms című vígoperája társadalmi kérdésekre is reflektált. Ön szerint fontos a zenében az ilyesfajta szerepvállalás?
V. G.: A zene társadalmi funkciója sokféle lehet, így aztán ugyanannyi csatadal van, mint békehimnusz. Ahány ember, annyi zene. Bizonyos zenék más történelmi események fényében akár ellenkező előjelűvé is válhatnak, illetve olyan jelentéssel töltődhetnek, amelyekre nem hogy a szerző nem gondolt, de semmilyen tudományos módszerrel sem találhatóak meg magukban a hangokban. „A zene politikailag gyanús” – mondja Thomas Mann A varázshegyében Settembrini, és jó okkal. Ami a Georgia Bottoms történetében megjelenő társadalmi kérdéseket illeti, azok mind csak az opera hőseinek élete, személyes sorsa, karakterfejlődése szempontjából érdekesek. Alapvetően nem vagyok politikus szerző.
Mestere és munkatársa, Eötvös Péter műveitől sem idegen a társadalmi-politikai reflektáltság. A mesterségbeli tudáson túl mi a legfontosabb, amit tőle tanult?
V. G.: Precizitást, kitartást és a világra való nyitottságot.
Az UMZF zsűritagjaként mi az első és legfontosabb szempontja, ami szerint a fiatal zeneszerzők műveit értékeli?
V. G.: Talán az eddigiekből is kiderült, hogy bár maguk a hangmagasságok, ritmusok és zenei karakterek sokszor semmilyen egyéb – zenén kívüli – jelentést nem hordoznak, és csak saját magukra vonatkoznak, azért a zene mint művészet, tudomány és szakma, valamint társadalmat formáló erő mindennel kapcsolatban van. Az is igaz, hogy szellemi mögöttestől egy darab még nem lett jó, ahhoz zenei tehetség és érzék kell, na meg egy verseny esetében szakmai tudás is. Lehet valami zseniális III. szonáta címmel és csapnivaló akkor is, ha a szerző Szimfonikus Fantázia a Klímaváltozás Ellen felirattal látta el a partitúrát. Ami a karmesterek oktatását illeti, ott mindaz felmerül, amiről eddig beszélgettünk, meg egy csomó olyan dolog is, amire egy szakmán kívülről jött ember azt sem tudja, hogy létezik egyáltalán, és hogy meg lehet tanulni. Nekünk, karmestereknek is megvannak a magunk „mennyi is egy csipet só” problémái.
A zeneszerzés és vezénylés mellett fontos szerepe a klarinétművészé. Tervezi-e a kortárs zenei klarinétrepertoárt újabb saját művekkel bővíteni?
V. G.: A tavaszi karantén hetei alatt írtam egy új darabot klarinétra és zongorára fiam, Vajda Vince és klarinétos kamaratársa, Kusztos Csók Olivér kérésére. A darab nem lett könnyű, és a magam számára is felfedeztem újdonságokat ennek a két hangszernek a vegyítését illetően. Izgalommal várom a bemutatót.