2020. november 05. / Nagy Klaudia
A független szféra legmeghatározóbb női alkotója, saját maga írja és rendezi a darabjait. Rendszeresen dolgozik a Jurányi Inkubátorházban, de az utóbbi időben egyre több meghívást kap kőszínházaktól, mint például a Vígszínház és a debreceni Csokonai Nemzeti Színház. Az Orlai
Produkciós Irodával is második alkalommal működnek együtt, felkérésükre írta a Nyakunkon a revizor (Egy komédia bemutatója előtt) című vígjátékot, amely október 26-ától látható a Belvárosi Színházban. Pass Andrea író-rendezőt legújabb előadásáról kérdeztük.
A Nyakunkon a revizor Gogol művének átdolgozása. Honnan jött az ötlet, hogy a színházi világba helyezd a történetet?
P. A.: A mi darabunk nem átdolgozás, A revizor inkább inspiráció volt a számomra. Maga a helyzetkomikum nagyon érdekelt, még nem dolgoztam ezzel a klasszikus vígjátéki formával, illetve az alaphelyzetet kölcsönöztem Gogoltól, azt, hogy egy revizort várnak a szereplők, bár nálunk ez egy színházi revizor. Azt éreztem, hogy alkotóként reagálni kell arra az átalakulásra, ami most a színházi életben zajlik, arra, ami húsbavágóan érint minket. Ugyanakkor a darab nem kizárólag színházban játszódó problémákat feszeget, az a szorult helyzet, amibe a szereplők kerülnek, mindenki számára ismerős lehet.
Mészáros Máté alakítja a színházigazgatót, Ötvös András pedig a revizort. Nevezhetjük őket főszereplőnek, vagy mindenki egyenrangú szerepet játszik?
P. A.: Igyekszem, hogy a darabjaimban mindenkinek kiegyenlített szerepe legyen, de mivel adott egy revizor és egy színházigazgató, a történetnek óhatatlanul ők a központi szereplői. Régóta szerettem volna erre a csapatra írni egy darabot, ők a Határátlépések és a Second Life csapata is, egykori Máté Gábor-tanítványok: Járó Zsuzsa, Péter Kata, Mészáros Máté, Ötvös András és Schruff Milán. Csodálatos színészek, egy összeszokott társaság, illetve bekerült három vendégszínész is az előadásba, Jászberényi Gábor, Ficzere Béla és egy végzős egyetemista, Rohonyi Barnabás.
Szokott változni a szöveg a próbafolyamat során?
P. A.: Nálam nem jellemző, hogy nagyon belenyúlnék a szövegbe, ez az anyag viszont igényli, hogy a színészek is beleadják a saját ötleteiket. Egyfelől a szakmánkról szól, mindenkinek vannak élményei, tapasztalatai, amit szeretne kibeszélni, másfelől így lesz igazán élő vígjáték, hogy a próbákon is születnek ötletek.
Korábbi darabjaid, az Eltűnő ingerek vagy A vándorkutya drámai, komoly témákat boncolgatnak. Kihívás egy szatirikus vígjátékot írni és rendezni?
P. A.: Igyekszem magam mindig olyan helyzetbe hozni, ami nekem is megmérettetés. Szerettem volna a Belvárosiban dolgozni, ami számomra megint egy új terep. Azt hiszem, hogy alkotóként attól tudok jó kondícióban maradni, ha új helyzetekbe sodrom magam. A korábbi Orlais előadásunk, a Családi tűzfészek, szintén egy új kísérlet volt: Tarr Béla forgatókönyvét adaptáltuk színpadra a Trafó nagyszínpadán. Szeretek kalandozni a műfajok, stílusok között, ugyanakkor az előadásaimban közös, hogy a jelenünkről, magunkról, az esendőségünkről szólnak.
Hol tart most a próbafolyamat?
P. A.: Lassan haladunk, de nincsenek üresjáratok a próbákban. Alaposan átbeszélünk minden helyzetet és karaktert, érdekes, hogy pont egy vígjátékot elemezünk ennyire hosszan. Nem szoktam ennyit boncolgatni a saját darabjaimat, de ennél van egy teljesen érthető igény, hogy átbeszéljük a szituációkat, a szereplők dilemmáit, a színészekkel nagyon ügyelünk arra, hogy lélektanilag őszinte, hiteles legyen a játék.
A jövőben állandó társulattal szeretnél dolgozni egy kőszínházban, vagy inkább Pintér Béla irányát érzed magadénak, független szférában független társulattal?
P. A.: Összeálltunk négyen (Kovács D. Dániel, Hegymegi Máté, Szenteczki Zita) rendezők, és elindítottuk a Narratíva Kollektívát. Egy új, szabad struktúrán gondolkodunk, a kollektív alkotást próbálgatjuk, hogyan lehet különböző együttműködéseket létrehozni alkotók között, hogyan lehet minél több kreatív energiát becsatornázni, tehát nem a klasszikus társulati sémában gondolkodunk. Emellett vannak más munkáim is, szeretem, hogy sokféle helyen dolgozom, de független területen sajnos ritkán lehet játszani az előadásokat, és óriási dolognak számít, ha pár évig műsoron van egy darab. Nagy szívfájdalmam, hogy ezek az előadások a sikerüktől függetlenül viszonylag rövid életűek. Pedig ami működik, azt nem kell eltemetni.
Produkciós Irodával is második alkalommal működnek együtt, felkérésükre írta a Nyakunkon a revizor (Egy komédia bemutatója előtt) című vígjátékot, amely október 26-ától látható a Belvárosi Színházban. Pass Andrea író-rendezőt legújabb előadásáról kérdeztük.
A Nyakunkon a revizor Gogol művének átdolgozása. Honnan jött az ötlet, hogy a színházi világba helyezd a történetet?
P. A.: A mi darabunk nem átdolgozás, A revizor inkább inspiráció volt a számomra. Maga a helyzetkomikum nagyon érdekelt, még nem dolgoztam ezzel a klasszikus vígjátéki formával, illetve az alaphelyzetet kölcsönöztem Gogoltól, azt, hogy egy revizort várnak a szereplők, bár nálunk ez egy színházi revizor. Azt éreztem, hogy alkotóként reagálni kell arra az átalakulásra, ami most a színházi életben zajlik, arra, ami húsbavágóan érint minket. Ugyanakkor a darab nem kizárólag színházban játszódó problémákat feszeget, az a szorult helyzet, amibe a szereplők kerülnek, mindenki számára ismerős lehet.
Mészáros Máté alakítja a színházigazgatót, Ötvös András pedig a revizort. Nevezhetjük őket főszereplőnek, vagy mindenki egyenrangú szerepet játszik?
P. A.: Igyekszem, hogy a darabjaimban mindenkinek kiegyenlített szerepe legyen, de mivel adott egy revizor és egy színházigazgató, a történetnek óhatatlanul ők a központi szereplői. Régóta szerettem volna erre a csapatra írni egy darabot, ők a Határátlépések és a Second Life csapata is, egykori Máté Gábor-tanítványok: Járó Zsuzsa, Péter Kata, Mészáros Máté, Ötvös András és Schruff Milán. Csodálatos színészek, egy összeszokott társaság, illetve bekerült három vendégszínész is az előadásba, Jászberényi Gábor, Ficzere Béla és egy végzős egyetemista, Rohonyi Barnabás.
Szokott változni a szöveg a próbafolyamat során?
P. A.: Nálam nem jellemző, hogy nagyon belenyúlnék a szövegbe, ez az anyag viszont igényli, hogy a színészek is beleadják a saját ötleteiket. Egyfelől a szakmánkról szól, mindenkinek vannak élményei, tapasztalatai, amit szeretne kibeszélni, másfelől így lesz igazán élő vígjáték, hogy a próbákon is születnek ötletek.
Korábbi darabjaid, az Eltűnő ingerek vagy A vándorkutya drámai, komoly témákat boncolgatnak. Kihívás egy szatirikus vígjátékot írni és rendezni?
P. A.: Igyekszem magam mindig olyan helyzetbe hozni, ami nekem is megmérettetés. Szerettem volna a Belvárosiban dolgozni, ami számomra megint egy új terep. Azt hiszem, hogy alkotóként attól tudok jó kondícióban maradni, ha új helyzetekbe sodrom magam. A korábbi Orlais előadásunk, a Családi tűzfészek, szintén egy új kísérlet volt: Tarr Béla forgatókönyvét adaptáltuk színpadra a Trafó nagyszínpadán. Szeretek kalandozni a műfajok, stílusok között, ugyanakkor az előadásaimban közös, hogy a jelenünkről, magunkról, az esendőségünkről szólnak.
Hol tart most a próbafolyamat?
P. A.: Lassan haladunk, de nincsenek üresjáratok a próbákban. Alaposan átbeszélünk minden helyzetet és karaktert, érdekes, hogy pont egy vígjátékot elemezünk ennyire hosszan. Nem szoktam ennyit boncolgatni a saját darabjaimat, de ennél van egy teljesen érthető igény, hogy átbeszéljük a szituációkat, a szereplők dilemmáit, a színészekkel nagyon ügyelünk arra, hogy lélektanilag őszinte, hiteles legyen a játék.
A jövőben állandó társulattal szeretnél dolgozni egy kőszínházban, vagy inkább Pintér Béla irányát érzed magadénak, független szférában független társulattal?
P. A.: Összeálltunk négyen (Kovács D. Dániel, Hegymegi Máté, Szenteczki Zita) rendezők, és elindítottuk a Narratíva Kollektívát. Egy új, szabad struktúrán gondolkodunk, a kollektív alkotást próbálgatjuk, hogyan lehet különböző együttműködéseket létrehozni alkotók között, hogyan lehet minél több kreatív energiát becsatornázni, tehát nem a klasszikus társulati sémában gondolkodunk. Emellett vannak más munkáim is, szeretem, hogy sokféle helyen dolgozom, de független területen sajnos ritkán lehet játszani az előadásokat, és óriási dolognak számít, ha pár évig műsoron van egy darab. Nagy szívfájdalmam, hogy ezek az előadások a sikerüktől függetlenül viszonylag rövid életűek. Pedig ami működik, azt nem kell eltemetni.