2020. december 04. / Pavlovics Ágota
2019 szeptemberében a Pozsonyi úti Református templom altemplomában színház nyílt. A 2002-ben megalakult Udvari Kamaraszínház (Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház – MKUK) délvidéki gyökerű társulat, a Magyar Teátrumi Társaság tagja. Olyan színházi műhely, amely a
jelenünket eredményező múltunkat viszi színre. A színház meghatározó tagja annak indulása óta a tavaly Jászai Mari-díjjal kitüntetett Kálló Béla. A színész-rendező-pedagógussal nem csak a küszöbön álló bemutatójáról beszélgettünk.
Kérem, mutassa be az Udvari Kamaraszínházat és játszóhelyét.
K. B.: Magyarkanizsán indítottuk útjára 2002-ben a színházat, Síposhegyi Péter délvidéki témájú, Halottak napjától Virágvasárnapig című darabjával. Azóta folyamatosan játsszuk, nincs olyan zuga a Kárpát-medencének, ahol ne jártunk volna. A darab 180 előadást ért meg, jártunk vele Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, Horvátországban, Szlovéniában, Vajdaságban, sok helyütt Magyarországon. A közeljövőben tervezünk Kanadába is turnézni vele. A színház állandó játszóhelye 2019 óta a Pozsonyi úti Református templom altemploma. A fővárosban az összes előadásunkat játsszuk, a vírushelyzet miatt jelenleg Magyarországon játszunk.
A színház küldetése, hogy történelmi előadásokat vigyen színre, ön is nyilván ennek a gondolatnak a jegyében készül bemutatóra, mit próbálnak?
K. B.: Színházunk célja, hogy a magyar történelem olyan szegmenseit vigye színre, amelyekkel az identitásunkat és a nemzeti öntudatunkat meg tudjuk fogalmazni, olyan önismeretre teszünk szert, amelyben a múlt ismeretében a jelenünket tudjuk építeni. Jövőképet mutatunk. Előadásink témái között vannak olyan véres történetek is, mint például az orosz cári család kivégzése. Kende Ferenc életrajza alapján pedig azt mutatjuk be, hogyan kell megmaradni és fennmaradni. Az előadás alapjául szolgáló kordokumentumokra a Széchényi Könyvtárban találtunk rá. Tavalyelőtt a magyar királyság utolsó három napjáról, vagyis a Károlyiék kormányra kerülése előtti napokról készítettünk előadást Tizennyolc címmel, amelyet Lukasics városparancsnok egyik naplójegyzete teljesen új megvilágításba helyezett, és a darab nagy részét átíratta velünk, amit Andrási Attila rendező-igazgató irányításával, rendezésében végeztünk el. Ami pedig engem illet, Pozsgai Zsolt Zergetánc című darabját fogom rendezni, ami a 16. századi Erdélybe kalauzol bennünket, Báthory Zsigmond fejedelem udvarába. A darabban a fejedelem és Habsburg Mária Krisztierna házasságáról, az akkori politika viszonyokról, a fejedelem és a Habsburgok török elleni egyesüléséről szól. A Habsburgok és a székelyek világát hozza egymás mellé. A darab életszerű, van benne ármány, szerelem, féltékenység, kapzsiság, minden olyan emberi megnyilvánulás, amivel a mai ember is azonosulni tud.
Kiket láthat a közönség a darabban?
K. B.: A szereplők Csomor Csilla, Stelly Zsófia, Tóth Zsuzsanna, Pap Katalin, Szabó Sípos Barnabás, Dóczy Péter, Krizsik Alfonz, Boros Ádám, Kákonyi Tibor. A koreográfus Varga Krisztina, a jelmez Pap Janó munkája. Lesz egy zenész közreműködő is, Ábrahám Máté csellista. Megtiszteltetés, számomra, hogy a szakma kiválóságaival dolgozhatok, kreatív alkotótársakkal, a rendezői szerepem csupán útmutatás lesz, a darabot együtt fogjuk építeni. A színészeink ezeknek a szerepeknek a mélységeit és szélességeit úgy tudják megmutatni, olyan emberi drámák, viszonyrendszerek tudnak általuk létrejönni, ami elevenné teszi a Pozsgai által megírt karaktereket. Újszerűségekre vagyok kíváncsi, amiket elő tudok hozni belőlük, ugyanis a darab erős ösztönvilágból építkezik, a székely zsigeriségből, ami lehetőséget ad a váratlan, az ismeretlen megmutatására.
Ön sokoldalú művész, következetesen a megújulás és a továbbgondolás vezeti pályáján, mit hozott az ön számára a COVID-19 járvány?
K. B.: Számomra egy új előadás színészként vagy rendezőként mindig olyan kérdések feltevését hozza, amit eddig nem tettem fel, vagy másként tettem fel. A kérdéseim megújulásával újulok meg én is. A kérdéseimre választ várok, a keresés maga pedig a színházcsinálás útja.
Sok elismerés birtokosa, rutinos díjátvevő, milyen érzés volt megtudni tavaly, hogy Jászai-díjjal ismerik el a munkáját?
K. B.: Kanadában jártam egy hosszú turnén, Halifaxban tudtam meg, hogy megkaptam a díjat. Ott ünnepeltem, az ottani magyarokkal, a turnét végigkísérte ez az örömhír.
Jelentős a munkássága a fiatalok számára készített produkciókat illetően, miért tartja különösen fontosnak a velük való munkát?
K. B.: 2002 óta tanítom az ifjúsági korosztályt, színházi műhelyemben előmelegítettem sok színész pályáját. Sok mindent ötvöztem, önző módon a pedagógiát egy kicsit a magam hasznára is fordítottam, hogy meg tudjak újulni. Az eszköztáram megvolt, a fiataloktól a megfiatalító gondolkodásmódot szeretem átvenni.
Nehéz manapság messzire látni, nyilván vannak terveik, melyek ezek?
K. B.: A vírus megfosztott bennünket a színpadtól, nem juthattunk el sehova, online felületeket használtunk, de egy színész színpad nélkül nem tud létezni. Szerencsére már jönnek a nézők, néznek bennünket, ha ebből indulunk ki, a közeljövőben jó színházi munkák várnak ránk. A vírus megtanított bennünket az improvizálásra, egyik óráról a másikra is képesek vagyunk, produkálni, színpadról online, kis nézőtérről nagyobbra, a megmutatkozás módjait be tudjuk építeni az életünkbe. Terveim között van dokumentumfilm-készítés, rendezés, egy Karinthy-est, amelyen az Utazás a koponyám körül című regényt fogjuk megcsinálni Csizmadia Gergely kollégámmal. Boldog vagyok, hogy álló tapsosak az előadásaink, az a szeretet, amit a Kárpát-medencében kapunk, az egység és a szeretet érzését adja. Patetikus vagy sem, kihasználom ezt az alkalmat, hogy hálát mondjak a közönségünknek, akik megtisztelnek és támogatnak bennünket a jelenlétükkel. Szeretném megköszönni a kitartásukat és szeretetüket.
jelenünket eredményező múltunkat viszi színre. A színház meghatározó tagja annak indulása óta a tavaly Jászai Mari-díjjal kitüntetett Kálló Béla. A színész-rendező-pedagógussal nem csak a küszöbön álló bemutatójáról beszélgettünk.
Kérem, mutassa be az Udvari Kamaraszínházat és játszóhelyét.
K. B.: Magyarkanizsán indítottuk útjára 2002-ben a színházat, Síposhegyi Péter délvidéki témájú, Halottak napjától Virágvasárnapig című darabjával. Azóta folyamatosan játsszuk, nincs olyan zuga a Kárpát-medencének, ahol ne jártunk volna. A darab 180 előadást ért meg, jártunk vele Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, Horvátországban, Szlovéniában, Vajdaságban, sok helyütt Magyarországon. A közeljövőben tervezünk Kanadába is turnézni vele. A színház állandó játszóhelye 2019 óta a Pozsonyi úti Református templom altemploma. A fővárosban az összes előadásunkat játsszuk, a vírushelyzet miatt jelenleg Magyarországon játszunk.
A színház küldetése, hogy történelmi előadásokat vigyen színre, ön is nyilván ennek a gondolatnak a jegyében készül bemutatóra, mit próbálnak?
K. B.: Színházunk célja, hogy a magyar történelem olyan szegmenseit vigye színre, amelyekkel az identitásunkat és a nemzeti öntudatunkat meg tudjuk fogalmazni, olyan önismeretre teszünk szert, amelyben a múlt ismeretében a jelenünket tudjuk építeni. Jövőképet mutatunk. Előadásink témái között vannak olyan véres történetek is, mint például az orosz cári család kivégzése. Kende Ferenc életrajza alapján pedig azt mutatjuk be, hogyan kell megmaradni és fennmaradni. Az előadás alapjául szolgáló kordokumentumokra a Széchényi Könyvtárban találtunk rá. Tavalyelőtt a magyar királyság utolsó három napjáról, vagyis a Károlyiék kormányra kerülése előtti napokról készítettünk előadást Tizennyolc címmel, amelyet Lukasics városparancsnok egyik naplójegyzete teljesen új megvilágításba helyezett, és a darab nagy részét átíratta velünk, amit Andrási Attila rendező-igazgató irányításával, rendezésében végeztünk el. Ami pedig engem illet, Pozsgai Zsolt Zergetánc című darabját fogom rendezni, ami a 16. századi Erdélybe kalauzol bennünket, Báthory Zsigmond fejedelem udvarába. A darabban a fejedelem és Habsburg Mária Krisztierna házasságáról, az akkori politika viszonyokról, a fejedelem és a Habsburgok török elleni egyesüléséről szól. A Habsburgok és a székelyek világát hozza egymás mellé. A darab életszerű, van benne ármány, szerelem, féltékenység, kapzsiság, minden olyan emberi megnyilvánulás, amivel a mai ember is azonosulni tud.
Kiket láthat a közönség a darabban?
K. B.: A szereplők Csomor Csilla, Stelly Zsófia, Tóth Zsuzsanna, Pap Katalin, Szabó Sípos Barnabás, Dóczy Péter, Krizsik Alfonz, Boros Ádám, Kákonyi Tibor. A koreográfus Varga Krisztina, a jelmez Pap Janó munkája. Lesz egy zenész közreműködő is, Ábrahám Máté csellista. Megtiszteltetés, számomra, hogy a szakma kiválóságaival dolgozhatok, kreatív alkotótársakkal, a rendezői szerepem csupán útmutatás lesz, a darabot együtt fogjuk építeni. A színészeink ezeknek a szerepeknek a mélységeit és szélességeit úgy tudják megmutatni, olyan emberi drámák, viszonyrendszerek tudnak általuk létrejönni, ami elevenné teszi a Pozsgai által megírt karaktereket. Újszerűségekre vagyok kíváncsi, amiket elő tudok hozni belőlük, ugyanis a darab erős ösztönvilágból építkezik, a székely zsigeriségből, ami lehetőséget ad a váratlan, az ismeretlen megmutatására.
Ön sokoldalú művész, következetesen a megújulás és a továbbgondolás vezeti pályáján, mit hozott az ön számára a COVID-19 járvány?
K. B.: Számomra egy új előadás színészként vagy rendezőként mindig olyan kérdések feltevését hozza, amit eddig nem tettem fel, vagy másként tettem fel. A kérdéseim megújulásával újulok meg én is. A kérdéseimre választ várok, a keresés maga pedig a színházcsinálás útja.
Sok elismerés birtokosa, rutinos díjátvevő, milyen érzés volt megtudni tavaly, hogy Jászai-díjjal ismerik el a munkáját?
K. B.: Kanadában jártam egy hosszú turnén, Halifaxban tudtam meg, hogy megkaptam a díjat. Ott ünnepeltem, az ottani magyarokkal, a turnét végigkísérte ez az örömhír.
Jelentős a munkássága a fiatalok számára készített produkciókat illetően, miért tartja különösen fontosnak a velük való munkát?
K. B.: 2002 óta tanítom az ifjúsági korosztályt, színházi műhelyemben előmelegítettem sok színész pályáját. Sok mindent ötvöztem, önző módon a pedagógiát egy kicsit a magam hasznára is fordítottam, hogy meg tudjak újulni. Az eszköztáram megvolt, a fiataloktól a megfiatalító gondolkodásmódot szeretem átvenni.
Nehéz manapság messzire látni, nyilván vannak terveik, melyek ezek?
K. B.: A vírus megfosztott bennünket a színpadtól, nem juthattunk el sehova, online felületeket használtunk, de egy színész színpad nélkül nem tud létezni. Szerencsére már jönnek a nézők, néznek bennünket, ha ebből indulunk ki, a közeljövőben jó színházi munkák várnak ránk. A vírus megtanított bennünket az improvizálásra, egyik óráról a másikra is képesek vagyunk, produkálni, színpadról online, kis nézőtérről nagyobbra, a megmutatkozás módjait be tudjuk építeni az életünkbe. Terveim között van dokumentumfilm-készítés, rendezés, egy Karinthy-est, amelyen az Utazás a koponyám körül című regényt fogjuk megcsinálni Csizmadia Gergely kollégámmal. Boldog vagyok, hogy álló tapsosak az előadásaink, az a szeretet, amit a Kárpát-medencében kapunk, az egység és a szeretet érzését adja. Patetikus vagy sem, kihasználom ezt az alkalmat, hogy hálát mondjak a közönségünknek, akik megtisztelnek és támogatnak bennünket a jelenlétükkel. Szeretném megköszönni a kitartásukat és szeretetüket.