2020. december 29. / Pavlovics Ágota
Az általános iskola hetedik osztályába járt, amikor egy felejthetetlen Rómeó és Júlia előadás hatására döntött: színész lesz. Nem volt sima az útja, de tántoríthatatlanul haladt célja felé, nem az a feladós fajta. Kis, zenés színházi kitérő után otthonra talált a József Attila Színházban. A
teátrum vezető művésze, nevéhez sikeres előadások sora köthető. Fila Balázzsal pályája fontos állomásairól, szerepeiről, csodás csendekről és a járvány után újra induló színházról a bánatosan szürke ősz ellenére derűsen beszélgettünk.
Pillantsunk vissza a kezdetekre, Kaposváron születtél, a híres Csiky Gergely Színház városában. Ez vonzott a színészethez?
F. B.: A Csiky Gergely Színháznak nem volt közvetlenül köze hozzá, de hozzátett. Hetedik osztályos koromban láttam a Rómeó és Júliát, annak hatására döntöttem el, hogy színész leszek. Magával ragadott az egész, olyan jó emlék, hogy a mai napig élesen megmaradt. Az általános iskola után gimnáziumba már dráma tagozatra jártam.
A kaposvári színház máig sokat emlegetett időszakában csoportos szereplőként is rangot jelentett részt venni az alkotói folyamatokban. Te is így kezdtél Ascher Tamás hívására. Milyen volt akkor és ott dolgozni?
F. B.: Nem csak én kerültem így az egyetemre, több kollégáról tudom, hogy ugyanazt az utat járta, mint én, ilyen például Anger Zsolt vagy Csányi Sanyi. A színház legendás időszaka akkorra már lecsendesült, persze őrizte annak a minőségét, és ott voltak azok a színészek, akik azt a híres korszakot jegyezték, és a meghatározó rendezők is, mint Babarczy László vagy Ascher Tamás. Hálás vagyok mindazért, amit ott tanultam, mind a mai napig meghatározó számomra az az alázat és a munkamorál, ami ott természetes volt. A próbák este 7-kor kezdődtek, de gyakran nem értek véget 11-kor, hanem hajnal 2-ig, olykor még tovább tartottak. Ez átlagon felüli teherbírásra nevelt. Nagyon jó kollégákkal dolgozhattam, csak néhány név közülük: Molnár Piroska, Bezerédi Zoltán, Znamenák István, Kelemen Józsi, Spindler Béla. Nagyon szerettem velük dolgozni. És persze visszajártak premiert, előadásokat nézni a korábbi tagok, Börcsök Enikő, Pogány Judit, Koltai Robi, Máté Gábor.
Közben nem adtad fel, hogy bekerülj a Színművészetire, ami negyedikre sikerült, szerinted miért nem jutottál be előbb?
F. B.: Elsőre nagyon rosszulesett, hogy nem vettek fel, mert a gimnáziumban a dráma tagozaton az iskola igazgatója, a drámatanárom, Éva néni nagyon hitt és bízott bennem, erőteljes csalódás volt, hogy nem sikerült. Persze nem adtam fel, a szüleim csodálkozására, nem is jelöltem be más felsőoktatási intézményt, csak a Színművészeti Főiskolát, csak oda akartam menni. Háromszor próbálkoztam a prózai szakon, negyedikre a zenés szakra jelentkeztem, és bejutottam. Azt gondolom, hogy nagyon görcsösen akartam bekerülni, és ezzel a görcsösséggel csak egyre távolabb kerültem a sikeres felvételitől. Sokat jelentett a három év Kaposvár is, az, hogy befogadtak, megszerettek, jó szerepeket kaptam, és ez olyan nyugalmat adott, hogy a felvételin már nem volt rajtam a dolog súlya, csak a szeretete.
Nem mindennapi döntést hoztál, amikor három kaposvári évvel a hátad mögött, egyetemistaként, Kerényi Imre tanítványaként összecsomagoltál és hazautaztál. Miért?
F. B.: Azt éreztem, hogy kevés, amit kapok, hogy erőteljesebb dolgok kellene, hogy történjenek. Azokon a feladatokon, amiket csináltunk az egyetemen, már túl voltam, és nem akartam pazarolni az időmet, gondoltam, visszajövök Kaposvárra. Aztán egy hét után Kerényi tanár úr felhívott, kérdezte, hogy hol vagyok, miért haragudtam meg az egyetemre. Azt mondta, hogy türelmesebb, higgadtabb kell legyek, mert nem mindenki mögött van többéves színházi tapasztalat, így lépéselőnyben vagyok. Úgyhogy visszajöttem és befejeztem az egyetemet.
A diploma megszerezése után nem Kaposváron kezdted mutogatni az oroszlánkörmeidet. Rövid operettszínházi kitérő után a József Attila Színházban találtad meg a számodra megfelelő művészi közeget. Mi mindenért érezted azt, hogy otthon vagy?
F. B.: Egész életemben távol tartottam magam attól, hogy azért, mert ismerek embereket, használjam is a kapcsolataimat. Úgy jöttem el Kaposvárról az egyetemre, hogy Babarczy László azt mondta: visszavárjuk. Jólesett volna, ha kapok egy telefont a gyakorló évemben, hogy tényleg várnak vissza. Ez nem történt meg, én pedig elképzelhetetlennek tartottam, hogy jelentkezzek. A Budapesti Operettszínháztól érkezett meghívás, ami nagyon jólesett, úgy éreztem, engem akarnak, szükségük van rám, aztán 3 év után csalódás lett a vége, mert azt láttam, hogy nem kapok új feladatot. Tudtam, tovább kell lépnem. A legjobbkor jött Léner Péter, a József Attila Színház akkori igazgatójának a hívása, aki tanárom volt az egyetemen, és leszerződtetett.
A József Attila Színház az elmúlt közel tíz évben nagy utat járt be. A nehéz indulás után, Nemcsák Károly igazgatóval az élen, évről évre szaporodnak az értékes, igényes, magas színvonalú előadások. Te hogy látod visszatekintve ezeket az éveket?
F. B.: Örülök, hogy így látod, egyetértek veled. Kilenc év munkája van benne, és Karcsinak rettentően nagy szerepe van ebben a fejlődésben. Nem volt egyszerű feladat kialakítani egy olyan színházi felfogást, repertoárt, ami mindenkinek megfelel. Amikor az igazgatóváltás megtörtént és megváltozott a repertoár, a színház régi nézői nem nagyon voltak nyitottak az újra. Azt hiszem a Macskafogó és A király beszéde jelentős fordulatot hozott a színház életében, olyan emberek jöttek el hozzánk, akik nem voltak eddig jelen. Aztán bemutattuk az Amadeust, a következő premierünk pedig Az imposztor lett volna. Szép és biztos léptekkel haladunk előre.
Általában hogy fogsz hozzá egy szerep megformálásához?
F. B.: Az élményeim, a bennem kialakult kép a kiindulópont. Nagyon fontos az első olvasás is, az Amadeust például a rendező olvasta fel, amit nagyon szeretek. Ha jók az ember ösztönei, nem tud nagyon félremenni. A darab persze a próbák alatt alakul. Beleélem magam abba, mi lenne, ha én, Fila Balázs ilyen ember lennék, akkor ezekre a helyzetekre hogyan reagálnék, lelkileg és testileg milyen hatással lennének rám. Vagyis magamat próbálom belehelyezni az adott szituációba és abból létrehozni valamit.
A József Attila Színház előadásainak jelentős részében van fontos szereped. Hosszú ideig csak pozitív figurákat alakítottál, például A király beszédében a dadogó királyt, aztán eljött a gonosz-intrikus is az Amadeusszal, Salieri személyében. A két szerep megformálásnak mi volt a nehézsége, illetve mit élvezel bennük a legjobban?
F. B.: A szerep nagysága pozitívan hat az emberre, nagyon fárasztó, ugyanakkor nagyon jó érzés. Az általad említett nagy szerepek azt is jelentik, hogy az ember három órán át színpadon van. Nehézség a király dadogása, ami extra koncentrációt igényel, nem könnyű három órán át tartani a technikát. Az Amadeusban pedig a legnehezebb az, hogy egy alapvetően normális ember hogy jut el 3 óra alatt az őrülethez. Salieri szerepe érzelmileg megterhelő számomra.
A szakmát tekintve igényes, mindig a legjobbra törekvő, felkészült színészként van-e még benned drukk?
F. B.: Persze, hogy van, és csak addig csinálom, ameddig megmarad. Ha elmúlik a drukk, a tét is elmúlik. Például már hússzor játszottuk A király beszédét, de még mindig van olyan, hogy beleremeg a lábam, amikor színpadra állok, de ez nem rossz, ez építő izgalom.
A színpadon állva mindig érzed, hogy mikor fogod meg a közönséget?
F. B.: Vannak olyan drámai pillanatok, amelyek elképesztő csöndet teremtenek, ilyen például, amikor A király beszéde 1. felvonásának végén összeveszünk a beszédtanárommal, Mucsi Zolival. Aztán a darab végén is olyan csend van, hogy hallom, a nézők keresik, aztán mégsem veszik elő a zsebkendőjüket, mert nem akarnak lemaradni a pillanatról. Az Amadeusban mindig érzem a várakozással teli csendet, amikor a meghatódott nézők visszatartják a lélegzetüket, várják, hogy mi lesz Salieri következő lépése. Ezek csodás pillanatok.
Számos rendező a színészekkel közösen építi fel az előadást, mások nem sok teret hagynak a színészi kreativitásnak, mindent előre meghatároznak. Melyik rendezői módszer áll közelebb hozzád?
F. B.: Csapatjátékos vagyok, a lelkemhez, habitusomhoz közel áll, ha nyitott könyv a darab, és mindenre lehetőséget ad a rendező. Jó, ha azt mondja, próbáld ki, amit szeretnél, menj be az erdőbe, tévedj el, és lásd, mi nem volt jó. Aki megmondja, hogy az elejétől a végéig mit vár, azt is elfogadom, de akkor egyszer sem szabad elbizonytalanodnom. És vannak egészen különleges rendező-színész kapcsolatok. Például Zsótér Sándor mindig nagyon határozott elképzelésekkel érkezik, amikor rendez, nekem mégis azt mondta egyszer, itt lesz egy dal. Azt hittem, majd kapok egy dalt, de kiderült, hogy nekem kell kitalálnom. A Hull a hó és hózik című dalt írtam át, szerencsére nagyon jól sikerült. Zsótér annyira bízott bennem, hogy a bekeretezett játékban is teret engedett.
Több kollégád – például Szikszai Rémusz, Czukor Balázs, Simon Kornél – lépett át átmenetileg vagy végleg a rendezők világába, neked is vannak ilyen terveid?
F. B.: Van bennem vágy a rendezés felé, de színészként még sok mindent meg kell tapasztalnom, és szeretném ezt alaposan kiélvezni. Azt gondolom, hogy érezni fogom, ha elérkezett az idő a rendezésre, persze arra is szükség lesz, hogy valaki gondolkodjon bennem.
Márciusban a járvány miatt világszerte megváltozott az emberek élete, te hogy élted meg, változtál emberileg, művészileg?
F. B.: Eleinte jólesett a pihenés, nem nyomasztott a bezártság, de egy hónap után ez megváltozott. Nagyon jó volt, hogy csináltunk videókat a színházzal. Ami pedig az emberi hatást illeti, nem voltam soha egy törő-zúzó típus, de határozottan higgadtabb lettem, bizonyos dolgok átértékelődtek bennem.
Ha véget ér a veszélyhelyzet – és nagyon reméljük, hogy nincs messze az idő, hogy így legyen –, milyen feladatok várnak rád?
F. B.: Szerencsére az Amadeust bemutattuk, és játszani fogjuk, amint lehet, aminek nagyon örülök. Sajnos a Szibériai csárdás bemutatóját eltoltuk jövő őszre, és a harmadik tervezett bemutatónk, Az imposztor, Benedek Miklós tanár úrral a címszerepben, szintén a következő évadra tolódik, amit már nagyon várok.
teátrum vezető művésze, nevéhez sikeres előadások sora köthető. Fila Balázzsal pályája fontos állomásairól, szerepeiről, csodás csendekről és a járvány után újra induló színházról a bánatosan szürke ősz ellenére derűsen beszélgettünk.
Pillantsunk vissza a kezdetekre, Kaposváron születtél, a híres Csiky Gergely Színház városában. Ez vonzott a színészethez?
F. B.: A Csiky Gergely Színháznak nem volt közvetlenül köze hozzá, de hozzátett. Hetedik osztályos koromban láttam a Rómeó és Júliát, annak hatására döntöttem el, hogy színész leszek. Magával ragadott az egész, olyan jó emlék, hogy a mai napig élesen megmaradt. Az általános iskola után gimnáziumba már dráma tagozatra jártam.
A kaposvári színház máig sokat emlegetett időszakában csoportos szereplőként is rangot jelentett részt venni az alkotói folyamatokban. Te is így kezdtél Ascher Tamás hívására. Milyen volt akkor és ott dolgozni?
F. B.: Nem csak én kerültem így az egyetemre, több kollégáról tudom, hogy ugyanazt az utat járta, mint én, ilyen például Anger Zsolt vagy Csányi Sanyi. A színház legendás időszaka akkorra már lecsendesült, persze őrizte annak a minőségét, és ott voltak azok a színészek, akik azt a híres korszakot jegyezték, és a meghatározó rendezők is, mint Babarczy László vagy Ascher Tamás. Hálás vagyok mindazért, amit ott tanultam, mind a mai napig meghatározó számomra az az alázat és a munkamorál, ami ott természetes volt. A próbák este 7-kor kezdődtek, de gyakran nem értek véget 11-kor, hanem hajnal 2-ig, olykor még tovább tartottak. Ez átlagon felüli teherbírásra nevelt. Nagyon jó kollégákkal dolgozhattam, csak néhány név közülük: Molnár Piroska, Bezerédi Zoltán, Znamenák István, Kelemen Józsi, Spindler Béla. Nagyon szerettem velük dolgozni. És persze visszajártak premiert, előadásokat nézni a korábbi tagok, Börcsök Enikő, Pogány Judit, Koltai Robi, Máté Gábor.
Közben nem adtad fel, hogy bekerülj a Színművészetire, ami negyedikre sikerült, szerinted miért nem jutottál be előbb?
F. B.: Elsőre nagyon rosszulesett, hogy nem vettek fel, mert a gimnáziumban a dráma tagozaton az iskola igazgatója, a drámatanárom, Éva néni nagyon hitt és bízott bennem, erőteljes csalódás volt, hogy nem sikerült. Persze nem adtam fel, a szüleim csodálkozására, nem is jelöltem be más felsőoktatási intézményt, csak a Színművészeti Főiskolát, csak oda akartam menni. Háromszor próbálkoztam a prózai szakon, negyedikre a zenés szakra jelentkeztem, és bejutottam. Azt gondolom, hogy nagyon görcsösen akartam bekerülni, és ezzel a görcsösséggel csak egyre távolabb kerültem a sikeres felvételitől. Sokat jelentett a három év Kaposvár is, az, hogy befogadtak, megszerettek, jó szerepeket kaptam, és ez olyan nyugalmat adott, hogy a felvételin már nem volt rajtam a dolog súlya, csak a szeretete.
Nem mindennapi döntést hoztál, amikor három kaposvári évvel a hátad mögött, egyetemistaként, Kerényi Imre tanítványaként összecsomagoltál és hazautaztál. Miért?
F. B.: Azt éreztem, hogy kevés, amit kapok, hogy erőteljesebb dolgok kellene, hogy történjenek. Azokon a feladatokon, amiket csináltunk az egyetemen, már túl voltam, és nem akartam pazarolni az időmet, gondoltam, visszajövök Kaposvárra. Aztán egy hét után Kerényi tanár úr felhívott, kérdezte, hogy hol vagyok, miért haragudtam meg az egyetemre. Azt mondta, hogy türelmesebb, higgadtabb kell legyek, mert nem mindenki mögött van többéves színházi tapasztalat, így lépéselőnyben vagyok. Úgyhogy visszajöttem és befejeztem az egyetemet.
A diploma megszerezése után nem Kaposváron kezdted mutogatni az oroszlánkörmeidet. Rövid operettszínházi kitérő után a József Attila Színházban találtad meg a számodra megfelelő művészi közeget. Mi mindenért érezted azt, hogy otthon vagy?
F. B.: Egész életemben távol tartottam magam attól, hogy azért, mert ismerek embereket, használjam is a kapcsolataimat. Úgy jöttem el Kaposvárról az egyetemre, hogy Babarczy László azt mondta: visszavárjuk. Jólesett volna, ha kapok egy telefont a gyakorló évemben, hogy tényleg várnak vissza. Ez nem történt meg, én pedig elképzelhetetlennek tartottam, hogy jelentkezzek. A Budapesti Operettszínháztól érkezett meghívás, ami nagyon jólesett, úgy éreztem, engem akarnak, szükségük van rám, aztán 3 év után csalódás lett a vége, mert azt láttam, hogy nem kapok új feladatot. Tudtam, tovább kell lépnem. A legjobbkor jött Léner Péter, a József Attila Színház akkori igazgatójának a hívása, aki tanárom volt az egyetemen, és leszerződtetett.
A József Attila Színház az elmúlt közel tíz évben nagy utat járt be. A nehéz indulás után, Nemcsák Károly igazgatóval az élen, évről évre szaporodnak az értékes, igényes, magas színvonalú előadások. Te hogy látod visszatekintve ezeket az éveket?
F. B.: Örülök, hogy így látod, egyetértek veled. Kilenc év munkája van benne, és Karcsinak rettentően nagy szerepe van ebben a fejlődésben. Nem volt egyszerű feladat kialakítani egy olyan színházi felfogást, repertoárt, ami mindenkinek megfelel. Amikor az igazgatóváltás megtörtént és megváltozott a repertoár, a színház régi nézői nem nagyon voltak nyitottak az újra. Azt hiszem a Macskafogó és A király beszéde jelentős fordulatot hozott a színház életében, olyan emberek jöttek el hozzánk, akik nem voltak eddig jelen. Aztán bemutattuk az Amadeust, a következő premierünk pedig Az imposztor lett volna. Szép és biztos léptekkel haladunk előre.
Általában hogy fogsz hozzá egy szerep megformálásához?
F. B.: Az élményeim, a bennem kialakult kép a kiindulópont. Nagyon fontos az első olvasás is, az Amadeust például a rendező olvasta fel, amit nagyon szeretek. Ha jók az ember ösztönei, nem tud nagyon félremenni. A darab persze a próbák alatt alakul. Beleélem magam abba, mi lenne, ha én, Fila Balázs ilyen ember lennék, akkor ezekre a helyzetekre hogyan reagálnék, lelkileg és testileg milyen hatással lennének rám. Vagyis magamat próbálom belehelyezni az adott szituációba és abból létrehozni valamit.
A József Attila Színház előadásainak jelentős részében van fontos szereped. Hosszú ideig csak pozitív figurákat alakítottál, például A király beszédében a dadogó királyt, aztán eljött a gonosz-intrikus is az Amadeusszal, Salieri személyében. A két szerep megformálásnak mi volt a nehézsége, illetve mit élvezel bennük a legjobban?
F. B.: A szerep nagysága pozitívan hat az emberre, nagyon fárasztó, ugyanakkor nagyon jó érzés. Az általad említett nagy szerepek azt is jelentik, hogy az ember három órán át színpadon van. Nehézség a király dadogása, ami extra koncentrációt igényel, nem könnyű három órán át tartani a technikát. Az Amadeusban pedig a legnehezebb az, hogy egy alapvetően normális ember hogy jut el 3 óra alatt az őrülethez. Salieri szerepe érzelmileg megterhelő számomra.
A szakmát tekintve igényes, mindig a legjobbra törekvő, felkészült színészként van-e még benned drukk?
F. B.: Persze, hogy van, és csak addig csinálom, ameddig megmarad. Ha elmúlik a drukk, a tét is elmúlik. Például már hússzor játszottuk A király beszédét, de még mindig van olyan, hogy beleremeg a lábam, amikor színpadra állok, de ez nem rossz, ez építő izgalom.
A színpadon állva mindig érzed, hogy mikor fogod meg a közönséget?
F. B.: Vannak olyan drámai pillanatok, amelyek elképesztő csöndet teremtenek, ilyen például, amikor A király beszéde 1. felvonásának végén összeveszünk a beszédtanárommal, Mucsi Zolival. Aztán a darab végén is olyan csend van, hogy hallom, a nézők keresik, aztán mégsem veszik elő a zsebkendőjüket, mert nem akarnak lemaradni a pillanatról. Az Amadeusban mindig érzem a várakozással teli csendet, amikor a meghatódott nézők visszatartják a lélegzetüket, várják, hogy mi lesz Salieri következő lépése. Ezek csodás pillanatok.
Számos rendező a színészekkel közösen építi fel az előadást, mások nem sok teret hagynak a színészi kreativitásnak, mindent előre meghatároznak. Melyik rendezői módszer áll közelebb hozzád?
F. B.: Csapatjátékos vagyok, a lelkemhez, habitusomhoz közel áll, ha nyitott könyv a darab, és mindenre lehetőséget ad a rendező. Jó, ha azt mondja, próbáld ki, amit szeretnél, menj be az erdőbe, tévedj el, és lásd, mi nem volt jó. Aki megmondja, hogy az elejétől a végéig mit vár, azt is elfogadom, de akkor egyszer sem szabad elbizonytalanodnom. És vannak egészen különleges rendező-színész kapcsolatok. Például Zsótér Sándor mindig nagyon határozott elképzelésekkel érkezik, amikor rendez, nekem mégis azt mondta egyszer, itt lesz egy dal. Azt hittem, majd kapok egy dalt, de kiderült, hogy nekem kell kitalálnom. A Hull a hó és hózik című dalt írtam át, szerencsére nagyon jól sikerült. Zsótér annyira bízott bennem, hogy a bekeretezett játékban is teret engedett.
Több kollégád – például Szikszai Rémusz, Czukor Balázs, Simon Kornél – lépett át átmenetileg vagy végleg a rendezők világába, neked is vannak ilyen terveid?
F. B.: Van bennem vágy a rendezés felé, de színészként még sok mindent meg kell tapasztalnom, és szeretném ezt alaposan kiélvezni. Azt gondolom, hogy érezni fogom, ha elérkezett az idő a rendezésre, persze arra is szükség lesz, hogy valaki gondolkodjon bennem.
Márciusban a járvány miatt világszerte megváltozott az emberek élete, te hogy élted meg, változtál emberileg, művészileg?
F. B.: Eleinte jólesett a pihenés, nem nyomasztott a bezártság, de egy hónap után ez megváltozott. Nagyon jó volt, hogy csináltunk videókat a színházzal. Ami pedig az emberi hatást illeti, nem voltam soha egy törő-zúzó típus, de határozottan higgadtabb lettem, bizonyos dolgok átértékelődtek bennem.
Ha véget ér a veszélyhelyzet – és nagyon reméljük, hogy nincs messze az idő, hogy így legyen –, milyen feladatok várnak rád?
F. B.: Szerencsére az Amadeust bemutattuk, és játszani fogjuk, amint lehet, aminek nagyon örülök. Sajnos a Szibériai csárdás bemutatóját eltoltuk jövő őszre, és a harmadik tervezett bemutatónk, Az imposztor, Benedek Miklós tanár úrral a címszerepben, szintén a következő évadra tolódik, amit már nagyon várok.