A kortárs absztrakt festészet egyik legfontosabb alkotójának tárlatáról
2021. január 02. / Pavlovics Ágota

Fehér Dávid neve fiatal kora ellenére máris megkerülhetetlen szakmai körökben, ha 20. századi vagy kortárs képzőművészetről van szó. A Magyar Nemzeti Galéria Átutazó című, Sean Scully
műveit bemutató retrospektív tárlatának kurátora, aki Scullyt nemzetközi léptékben is „a le­ges­leg­na­gyob­bak közé sorolható” művésznek tekinti. Sajnos a járvány ismét közbeszólt, a múzeumok bezártak. Egye­lő­re nem láthatjuk az ír mester életművének minden fontos műcsoportját bemutató kiállítást, ezzel szemben minden fontos információt megtudtunk róla. A mielőbbi újranyitás reményében Fehér Dávid mű­vé­szet­tör­té­nész osztotta meg a gondolatait velünk.

A Magyar Nemzeti Galéria a kelet-közép-európai régióban először mutatja be a visszatekintés igényével Sean Scully életművét. Hogy rajzolná meg művészi portréját?
F. D.: Sean Scully a kortárs absztrakt festészet legfontosabb alkotói közé tartozik, akinek az életműve leírható egymással látszólag el­len­té­tes minőségek sajátos szintéziseként. Az úton lét a szó szoros és átvitt értelmében is kulcsfogalma Scully művészetének – Írországban született, Angliában nőtt fel, Amerikában vált világhírűvé, majd időről időre visszatért Európába. Az idegenség alapélménye, a „nem il­lesz­ke­dés” tapasztalata mindvégig meghatározó a művészetében. Az életmű leírható egymásba alakuló formák és motívumok útjaként, folyamatos dialógusként a művészettörténeti múlttal.

Ön a tárlat kurátoraként személyesen is találkozott a mesterrel, milyen volt a találkozás?
F. D.: A kiállítást több mint egyéves intenzív előkészítő munka előzte meg. Többször is meglátogattam Sean Scullyt műtermében, mindemellett napi rendszerességgel leveleztünk is. Óriási megtiszteltetés, hogy szinte baráti kapcsolatba kerülhettem vele. Nemcsak Scully életművéről, hanem általában a művészet történetéről is rendkívül sokat tanultam beszélgetéseink és levelezésünk során.

A kiállítás a teljes életműből válogat, milyen művészi periódusokból áll Scully pályája?
F. D.: Scully figurális festőként kezdte meg pályáját az 1960-as években, Londonban. Az 1970-es évek elejétől pedig többrétegű rácsszerkezetekre épülő geometrikus struktúrákat festett, amelyeket éppúgy inspiráltak a marokkói textíliák, mint a nagyvárosok indusztriális architektúrái. Az 1980-as évek elején döntő fordulatot vett Scully művészete. Bár megőrizte a sávokra épülő geometrikus alapszerkezetet, mégis elkezdte megnyitni és feloldani azt: a több táblából felépülő, olykor egyenesen szobrászati karakterű alkotásokon megjelent az emberi gesztus, az emberalak emléke, a sejtetett narrativitás. Az 1990-es évekre Scully egy sajátos absztrakt ikonográfiát alakított ki, életműve sorozatok és motívumok szerint cso­por­to­sítható. Néhány évvel ezelőtt jelentős nemzetközi meglepetést okozott, hogy visszatért a figuratív fes­té­szet­hez – fiát, Oisínt ábrázoló figuratív festményei sok szálon kötődnek absztrakt alkotásaihoz.

A tárlaton 110 mű látható, milyen csoportosításban?
F. D.: A tárlat valódi retrospektív: az alkotások az életmű összes meghatározó műcsoportját és periódusát kulcsművek képviselik. A földszinten a tárlat címét értelmező bevezető szekció látható, az emeleten az 1990-es évekig kronologikus rendszerben követik egymást a termek, ezt követően pedig egy-egy kép­so­rozat, tematika vagy motívum köré csoportosulnak a szekciók, bemutatva a művész párbeszédét a művészettörténeti múlttal, például Vincent van Goghgal és Pierre Bonnard-ral, illetve az életmű olyan kulcsmotívumait, mint az ablak, a figura, a tájvonal, a fényfal. Külön szekciókban jelennek meg a művész térrétegeket „kibefordító” monumentális festményei, legújabb figuratív alkotásai és papíralapú művei.

Mi minden segíti a látogatókat a művész alkotásainak befogadásában?
F. D.: A festményeket az általam írt szekcióbevezetők mellett nagyon gyakran a művész saját szövegei kísérik, melyek nagyban segítik a művek értelmezését. Scully rendkívül érzékletesen ír művészetének sokrétű motívumrendszeréről, illetve a művészetét inspiráló (élet)tapaszalatokról.

A kiállítást angol és magyar nyelvű katalógus kíséri, amelynek a szerkesztője ön volt, bemutatná a kö­tetet?
F. D.: A katalógusba – a kurátori bevezetőtanulmányon túl – Scully művészetének kiemelkedő szakértői írtak tanulmányokat. Kiemelném a művész monográfusa, David Carrier áttekintő igényű esszéjét, illetve Kelly Grovier és Raphy Sarkissian kiváló írásait. A gazdagon illusztrált kötetben szintén megjelenik Scully egyik legfontosabb értelmezőjének, Arthur C. Dantónak egy korábbi szövege, illetve egy sokrétű válogatás Scully saját írásos tevékenységéből. Sean Scully egy ízben azt nyilatkozta, hogy ez a kiadvány az eddig róla megjelent katalógusok közül a legjobb – bízunk benne, hogy a kötet hosszú távon is meghatározó tétele lesz a Scully-szakirodalomnak.

A kiállításon látható egy Fekete négyzet című alkotás is, amelyet még senkit sem láthatott, először Budapesten került a tárlatlátogatók elé. Hogy sikerült a varázslat?
F. D.: A Fekete négyzet volt a műtárgylista lezárásakor Scully legújabb festménye. Az alkotáson a képa­lap­ba egy fekete négyzet ékelődik: a motívum nemcsak Kazimir Malevics ikonikus festményére utal, hanem a 2020-as évet meghatározó egzisztenciális szorongás tárgyiasulásaként is értelmezhető, ahogy a művész fogalmazott, „ablak az olyan jövőre, amit jó lenne elkerülnünk”.

Reméljük, hamarosan újranyitnak a múzeumok, így személyesen találkozhatunk Sean Scully mo­nu­men­tális festményeivel. Ön maga mögött tudja immár a kiállítás meg­szer­ve­zé­sével és a kötet meg­szer­kesz­té­sével járó hatalmas munkát, mi foglalkoztatja mostanában?
F. D.: Mindent megteszek azért, hogy a budapesti közönség a jövőben Scullyhoz hasonló jelentőségű kortárs művészek alkotásaival találkozhasson.