2021. Április 07. / Nagy Klaudia
2018-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmdramaturg szakán. Társszerzője a Szép csendben című film forgatókönyvének, ami egy idős tanár és egy kiskorú diák viszonyáról szól. Darabjait gyakran saját maga írja, rendezéseiben pedig szeret tabutémákat boncolgatni.
Horváth János Antal Örkény-ösztöndíjas alkotóval legújabb előadásáról, a Tiszavirágról beszélgettünk, amelyet a Magyar Színházban rendezett. A premiert online térben tartották március 27-én.
Joe White Tiszaviág cimű műve elképesztő sikert aratott az off-West Enden. Hogyan talált rá?
H. J. A.: Joe White Simon Longman jó barátja, akinek a Rozsda című darabját rendeztem a Szkénében. Amikor Simon eljött megnézni az előadást, utána két napot együtt töltöttünk Budapesten, és áradoztam neki, hogy mennyire lenyűgöz a kortárs angol drámairodalom, és megkértem, ajánljon darabokat, amiket esetleg még nem mutattak be máshol, vagy még nem adtak ki. Joe darabját küldte elsőnek. Elolvastam és rögtön elkértem tőle Joe elérhetőségét. Másnap írtam neki, hogy szeretném megrendezni a darabját, azt válaszolta, hogy Simon már sok jót mesélt neki a Rozsdáról, és hogy vágjunk bele. Azóta is nyugodtan fordulhatok hozzá, ha bármilyen kérésem, kérdésem van. Nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk.
Mi fogta meg a Tiszaviragban?
H. J. A.: A témája, a világa, a költői, de mégis naturalista fogalmazása tetszett a legjobban. A történet egy nap alatt játszódik, és a főszereplő család egy sorsfordító napját a tiszavirág életével állítja párhuzamba. Az elmúlt pár évben elég sokat foglalkoztam a gyásszal, illetve annak különböző feldolgozásmódjaival, ez a darab pedig széleskörűen megmutatja mindazt a fájdalmas roncsolást és gyönyörű újraépülést, amit a gyász folyamata egy lélekben okoz.
A gyászfeldolgozás még mindig tabunak számit?
H. J. A.: Még mindig nagyon sok minden tabu. Ilyen szempontból a magyar színházi szakma nagyon óvatos. Ami, persze, teljesen érthető, kiszolgáltatott a nézőnek, kiszolgáltatott a fenntartónak, sok irányba kell megfelelnie. És ez sokszor langyos helyzeteket szül. De szépen lassan szerintem megértjük, hogy a néző azt szereti a legjobban, ha valami igazán zsigerien hat rá és nemcsak átfolyik rajta. Jófajta vállalásnak tartom a Magyar Színház részéről, hogy bemutat egy ilyen darabot. Érzékeny téma, amiről magunkkal sem beszélünk szívesen, nemhogy megtépázza a szívünket egy sötét teremben, de ha a nézőtérről – vagy a képernyő elől – valaki úgy áll fel, hogy könnyített a lelkén ez a darab, akkor már megérte a munka, amit beleraktunk.
Hogyan mutatná be a történet szereplőit?
H. J. A.: Adott egy négytagú család, egy apa, egy anya, egy fiatal lány és egy fiú, aki egy éve öngyilkos lett. Ennek az öngyilkosságnak az első évfordulóján játszódik a darab. Az eltelt egy év alatt mind a hárman nagyon különböző utat járnak be a gyász feldolgozásában. A lány teljes önámításba menekül, az anya módszeres önpusztításba kezd, és egész napját azzal tölti, hogy videókazettákat néz a fiáról. Az apa pedig egyszerűen csak bezár, és negligálja a történteket; nem tudja kimondani a fia nevét, és már nem tud ránézni a feleségére sem.
És ekkor megjelenik egy fiú…
H. J. A.: Aki mindent megváltoztat. Mint egy angyal. Mindhárom családtaggal találkozik ezen a napon különböző helyzetekben, és ez egy nagy tablóban akkumulálódik a végén. Ez egyébként egy komikus szerkesztés, nagy adag beleegyezés kell a nézőtől, hogy elhiggye, az egyik szereplő mindenkivel egyetlen napon találkozik, és utána még ráadásul egy szobába is kerülnek mind a négyen. A mű nagyon érzékeny humorral ábrázolja ezeket az embereket, ami segít nekünk is a feldolgozásban.
Martin McDonaghra asszociáltam, amikor az érzékeny humort említette.
H. J. A.: Alapvetően ez az angol vidék drámai feldolgozásából is jöhet. Martin McDonagh annyira betört a magyar színházi piacra, hogy az angol kortárs irodalom képviselőjének ezt nehéz felülírni. Talán lehetetlen. Joe White nem is próbálja meg, ő is otthonosan mozog ebben világban, ami kietlen, csupasz, sötét, de ő nem a nyelv kifordítottságát, a nyelv textúrájának torzításában rejlő humort használja, mint McDonagh, hanem inkább az érzelmek elfojtásában rejlő abszurditást.
Mennyire volt nehéz megvalósítani, hogy ez a közönségnek is átjöjjön?
H. J. A.: Több szempontból sem volt egyszerű feladat. A COVID több szakaszra osztotta a próbafolyamatunkat. Közben rendeztem egy nagyszínpadi vígjátékot, szintén élő bemutató nélkül, amihez képest nagyon nehéz volt magamat áthangolni egy ilyen darabra, ahol minden belül történik. A színészeknek úgy kell bejönni a jelenetbe, hogy már tele vannak belső feszültséggel, ami feloldásra vár, és ezt hordozzák magukban és magukon. A színészi játék lecsupaszítása volt a célunk, ugyanis a gyászt játszani nem kell. Ezek az emberek ezzel a töréssel a lelkükben kelnek fel és fekszenek le, esznek, isznak, veszekednek. Ennek a hiteles ábrázolása nagyon nagy jelenlétet és színészi tudatosságot igényel. Szerencsére négy kiváló színésszel dolgozhattam együtt, Soltész Bözsével, Rancsó Dezsővel, Cseke Lilla Csengével és Bölkény Balázzsal, akik irtó nagyot melóztak ebben a munkában, és szerintem büszkék lehetünk a végeredményre.
Egyelőre csak streaming előadáskent tekinthető meg. Milyen lett a felvétel?
H. J. A.: Szépen tanuljuk a nézők elérésének ezt az újfajta módját. Filmesként végeztem az egyetemen, valamennyire ismerem ennek a platformnak a sajátosságait. Két napunk volt a felvételre, amit igyekeztem úgy koordinálni, hogy tükrözze a színpadi előadás szellemiségét és esszenciáját, de mégis erre a felületre készüljön. Szerencsére a darab struktúrája, jelenetezése megengedte, hogy ne egy színházi felvétel készüljön, hanem sok kameraállásból tudjuk filmes fogalmazással rögzíteni a történetet, hogy igazán zsigeri élményt tudjon nyújtani a nézőnek, legközelebb április 9-én este.
Horváth János Antal Örkény-ösztöndíjas alkotóval legújabb előadásáról, a Tiszavirágról beszélgettünk, amelyet a Magyar Színházban rendezett. A premiert online térben tartották március 27-én.
Joe White Tiszaviág cimű műve elképesztő sikert aratott az off-West Enden. Hogyan talált rá?
H. J. A.: Joe White Simon Longman jó barátja, akinek a Rozsda című darabját rendeztem a Szkénében. Amikor Simon eljött megnézni az előadást, utána két napot együtt töltöttünk Budapesten, és áradoztam neki, hogy mennyire lenyűgöz a kortárs angol drámairodalom, és megkértem, ajánljon darabokat, amiket esetleg még nem mutattak be máshol, vagy még nem adtak ki. Joe darabját küldte elsőnek. Elolvastam és rögtön elkértem tőle Joe elérhetőségét. Másnap írtam neki, hogy szeretném megrendezni a darabját, azt válaszolta, hogy Simon már sok jót mesélt neki a Rozsdáról, és hogy vágjunk bele. Azóta is nyugodtan fordulhatok hozzá, ha bármilyen kérésem, kérdésem van. Nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk.
Mi fogta meg a Tiszaviragban?
H. J. A.: A témája, a világa, a költői, de mégis naturalista fogalmazása tetszett a legjobban. A történet egy nap alatt játszódik, és a főszereplő család egy sorsfordító napját a tiszavirág életével állítja párhuzamba. Az elmúlt pár évben elég sokat foglalkoztam a gyásszal, illetve annak különböző feldolgozásmódjaival, ez a darab pedig széleskörűen megmutatja mindazt a fájdalmas roncsolást és gyönyörű újraépülést, amit a gyász folyamata egy lélekben okoz.
A gyászfeldolgozás még mindig tabunak számit?
H. J. A.: Még mindig nagyon sok minden tabu. Ilyen szempontból a magyar színházi szakma nagyon óvatos. Ami, persze, teljesen érthető, kiszolgáltatott a nézőnek, kiszolgáltatott a fenntartónak, sok irányba kell megfelelnie. És ez sokszor langyos helyzeteket szül. De szépen lassan szerintem megértjük, hogy a néző azt szereti a legjobban, ha valami igazán zsigerien hat rá és nemcsak átfolyik rajta. Jófajta vállalásnak tartom a Magyar Színház részéről, hogy bemutat egy ilyen darabot. Érzékeny téma, amiről magunkkal sem beszélünk szívesen, nemhogy megtépázza a szívünket egy sötét teremben, de ha a nézőtérről – vagy a képernyő elől – valaki úgy áll fel, hogy könnyített a lelkén ez a darab, akkor már megérte a munka, amit beleraktunk.
Hogyan mutatná be a történet szereplőit?
H. J. A.: Adott egy négytagú család, egy apa, egy anya, egy fiatal lány és egy fiú, aki egy éve öngyilkos lett. Ennek az öngyilkosságnak az első évfordulóján játszódik a darab. Az eltelt egy év alatt mind a hárman nagyon különböző utat járnak be a gyász feldolgozásában. A lány teljes önámításba menekül, az anya módszeres önpusztításba kezd, és egész napját azzal tölti, hogy videókazettákat néz a fiáról. Az apa pedig egyszerűen csak bezár, és negligálja a történteket; nem tudja kimondani a fia nevét, és már nem tud ránézni a feleségére sem.
És ekkor megjelenik egy fiú…
H. J. A.: Aki mindent megváltoztat. Mint egy angyal. Mindhárom családtaggal találkozik ezen a napon különböző helyzetekben, és ez egy nagy tablóban akkumulálódik a végén. Ez egyébként egy komikus szerkesztés, nagy adag beleegyezés kell a nézőtől, hogy elhiggye, az egyik szereplő mindenkivel egyetlen napon találkozik, és utána még ráadásul egy szobába is kerülnek mind a négyen. A mű nagyon érzékeny humorral ábrázolja ezeket az embereket, ami segít nekünk is a feldolgozásban.
Martin McDonaghra asszociáltam, amikor az érzékeny humort említette.
H. J. A.: Alapvetően ez az angol vidék drámai feldolgozásából is jöhet. Martin McDonagh annyira betört a magyar színházi piacra, hogy az angol kortárs irodalom képviselőjének ezt nehéz felülírni. Talán lehetetlen. Joe White nem is próbálja meg, ő is otthonosan mozog ebben világban, ami kietlen, csupasz, sötét, de ő nem a nyelv kifordítottságát, a nyelv textúrájának torzításában rejlő humort használja, mint McDonagh, hanem inkább az érzelmek elfojtásában rejlő abszurditást.
Mennyire volt nehéz megvalósítani, hogy ez a közönségnek is átjöjjön?
H. J. A.: Több szempontból sem volt egyszerű feladat. A COVID több szakaszra osztotta a próbafolyamatunkat. Közben rendeztem egy nagyszínpadi vígjátékot, szintén élő bemutató nélkül, amihez képest nagyon nehéz volt magamat áthangolni egy ilyen darabra, ahol minden belül történik. A színészeknek úgy kell bejönni a jelenetbe, hogy már tele vannak belső feszültséggel, ami feloldásra vár, és ezt hordozzák magukban és magukon. A színészi játék lecsupaszítása volt a célunk, ugyanis a gyászt játszani nem kell. Ezek az emberek ezzel a töréssel a lelkükben kelnek fel és fekszenek le, esznek, isznak, veszekednek. Ennek a hiteles ábrázolása nagyon nagy jelenlétet és színészi tudatosságot igényel. Szerencsére négy kiváló színésszel dolgozhattam együtt, Soltész Bözsével, Rancsó Dezsővel, Cseke Lilla Csengével és Bölkény Balázzsal, akik irtó nagyot melóztak ebben a munkában, és szerintem büszkék lehetünk a végeredményre.
Egyelőre csak streaming előadáskent tekinthető meg. Milyen lett a felvétel?
H. J. A.: Szépen tanuljuk a nézők elérésének ezt az újfajta módját. Filmesként végeztem az egyetemen, valamennyire ismerem ennek a platformnak a sajátosságait. Két napunk volt a felvételre, amit igyekeztem úgy koordinálni, hogy tükrözze a színpadi előadás szellemiségét és esszenciáját, de mégis erre a felületre készüljön. Szerencsére a darab struktúrája, jelenetezése megengedte, hogy ne egy színházi felvétel készüljön, hanem sok kameraállásból tudjuk filmes fogalmazással rögzíteni a történetet, hogy igazán zsigeri élményt tudjon nyújtani a nézőnek, legközelebb április 9-én este.