2021. Április 15. / Nagy Klaudia
A régi Nemzeti Színház stúdiójában szeretett bele a szakmába, majd 1989-ben elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. A Madách Színház és a József Attila Színház után 2013-ban az újjáalakuló Nemzeti Színházhoz szerződött. Ősszel két új bemutatóban játszott, A kassai
polgárokban és a Forró mezőkben, de láthatjuk többek között az Egri csillagokban, Az ember tragédiájában és a Csíksomlyói passióban is. Bár a járványhelyzet miatt minden színház zárva van, nem tétlenkedik: a társulattal leforgatták az Isten ostora című előadás tévéfilmváltozatát Vidnyánszky Attila rendezésében, és folyamatosan zajlanak a Rómeó és Júlia előadás próbái, amelyet szintén a teátrum igazgatója állít színpadra. Schnell Ádám Jászai Mari-díjas, Érdemes Művésszel arról beszélgettünk, milyen élményekkel gazdagodott a forgatás során, és hogyan látja eddigi szerepeit a Nemzeti Színházban.
A színház többszörös fesztiváldíjas előadásából, az Isten ostorából készöl tévéfilm. Teljesen újra kellett gondolni a produkciót?
Sch. A.: Alapvetően az egész darab mondanivalója, stílusa ugyanaz, annyi a különbség, hogy teljesen más járásokat kellett kitalálni. Az előadásban egy arénaszerűen kialakított térben foglalnak helyet a nézők, mindenhol látnak valami akciót. Ha a cselekmény fő vonala a színpad más részén zajlik, azt is látják, miközben előttük valami más történik. A tévéfilmen keresztül ezt nem lehet megvalósítani, ezért a fő vonalra helyeződik a hangsúly. A kiegészítő momentumok és jelenetek vágóképek segítségével vagy a háttérben lesznek láthatóak. Sok helyzet ebből adódóan más, és ezeket meg kellett tanulni. Az előadás alatt végig színpadon vagyunk, ami már önmagában egy nagyon koncentrált állapot. A forgatáson pedig hosszú snitteket vettünk fel egyben, ami azt jelentette, hogy egy-egy jelenetet hétszer egymás után meg kellett ismételni, hogy több oldalról látható és vágható legyen.
Ezek szerint igazi kihívás volt a forgatás.
Sch. A.: Arra törekedtünk, hogy mind a mi teljesítményünk, mind az operatőri munka minél jobb legyen. Sokszor le kellett állni, mert a kamera nem tudott úgy mozogni, nem tudta elkapni képileg a megfelelő pillanatot. Technikailag egy speciális, hosszú, úgynevezett kránnal dolgoztak, ami mint egy zsiráfnyak nyúlik jobbra-balra, előre-hátra, felfelé is, és ezzel nagyszerű képeket, izgalmas mozgásokat lehet készíteni. A kép komponálása nagyon nehéz, mi színészek sem tudunk mindig pontosan centire ugyanoda beállni, mint a próbán. Nagyon izgalmas és fárasztó nyolc nap volt, de ez a darab mindannyiunk szívügye, nagyon szeretjük.
Euthymos bizánci követet alakítja a darabban. Mi a figura motivációja?
Sch. A.: Mikolt gót hercegnőt elrabolják, és a bizánci császár utána küldi Euthymost, hogy minél előbb szabadítsák ki, és hozzák vissza bármi áron. Először tárgyalni akar, és így próbálja visszaszerezni a hercegnőt. Nem alkalmaz erőszakot, de egy ravasz ember. Úgy szeretné alakítani a dolgokat, hogy ő is minél jobban járjon, nem egy tipikus pap figura. Azonban Attila és Berik herceg is beleszeret a lányba, nem akarják elengedni. Mikolt hercegnő titokban szerelmes Attilába, ám mégis meggyilkolja. Tragikus a kettejük találkozása és szerelme. Nagyon sokféle tanulságok, nagyszerű gondolatok, mondatok hangzanak el a darabban a hatalomról, az emberségről, ki hogyan viszonyul bizonyos konfliktushelyzetekhez.
Meglepő, hogy a Szomszédokon kivül csak néhány filmben szerepelt. Hiányzik a filmezés?
Sch. A.: Valahogy nem talált meg a filmipar, pedig szeretek filmezni. Amikor kezdtem a pályámat, a rendszerváltáskor sajnos már kevés tévéjáték készült. Főiskolásként többet tudtunk forgatni, végül a tévéjátékok végleg meg is szűntek.
Az Isten ostora előfutára lehet egy újabb tévéfilmes korszaknak?
Sch. A.: Vidnyánszky Attila erre törekszik, nem archiválni szeretné az előadásokat, hanem továbbgondolva tévéjátékot készíteni az arra érdemes produkciókból. Így a munkánkat egy szélesebb közönség is megismeri, aki nem jut el színházba, egy másfajta adaptációban megkapja ezeket a gondolatokat.
A József Attila Színházból közel 16 év után a Nemzeti Színházhoz szerződött 2013-ban. Mi vonzotta a Vidnyánszky Attila vezette teátrumhoz?
Sch. A.: Hűséges típus vagyok, de ennyi idő rettenetesen sok egy színházban. Bizonyos szempontból egyféle stílusú előadásokat játszottunk a József Attila Színházban, amiből mozdulni akartam, de egyszerűen nem volt hova, mindenhol volt egy kialakult társulat. 2013-ban minden egybeesett, már nagyon vágytam egy újfajta munkára, és a Nemzeti Színház épp akkor alakult újjá. Vidnyánszky Attilát személyesen nem ismertem, de nagyon tetszett, amit tőle láttam, és amit hallottam róla. Felhívtam, hogy szívesen csatlakoznék az új csapathoz, ha úgy gondolja. Leültünk, beszélgettünk egy jót, nem sokkal utána megszületett a döntés, hogy helyem van a Nemzeti Színház új társulatában. Más jellegű, más stílusú munkát végzek itt, ki voltam éhezve az ilyen jellegű gondolkodásra és színházi kifejezésformára.
A Nemzeti Színházban való munka mennyire inspirálja szakmailag?
Sch. A.: Jó hatással van a művészi teljesítményre, mivel újfajta gondolkodásmódot ismerhetek meg. Sokféle rendezővel dolgozhatom, akik nem egy az egyben fogalmaznak meg egy színházi előadást, hanem van benne egy plusz gondolat, egy csavar. Vidnyánszky Attilánál például az előadás szövegkönyve a próbák alatt formálódik, ami rendkívül inspiráló, beindítja az ember lelkét és az agyát.
Olyan nemzetközi rendezők előadásaiban szerepelt, mint Purcarete, Bubien és Doiasvili, akik merőben más színhazi nyelvet használnak, mint amihez hozzászoktunk. Melyik előadást emelne ki, ami emlékezetes?
Sch. A.: Bubiennel Gombrowicz Operett című előadásában dolgoztam együtt 2014-ben, ami zseniális előadás lett. Sajnos a közönséget eléggé megosztotta, nem értették – de ez nem a magyar nézők hibája. Egy elég erős lengyel történet, számukra nemzeti darab, ők ezt sokkal jobban értik. Lengyelországban megnyertük vele a Gombrowicz Fesztivált. Annak, aki értette az előadást és végignézte, valódi katartikus élményben lehetett része.
Milyen érzés volt, amikor a Csiksomlyói passiót a dráma címadó helyén adták elő?
Sch. A.: Úgy érzem, a pályafutásom során először volt részem ilyen döbbenetes, lélekemelő élményben. Én hívő, katolikus embernek gondolom magam, ezért is mélyen megérintett. Nem lehet elmondani, milyen érzés, mert az ilyen dolgokat nehéz megfogalmazni. Csodálatos volt ott lenni.
Az utóbbi időben sok Vidnyánszky-rendezésben játszik.
Sch. A.: Pedig úgy alakult, hogy az első négy évben nem is dolgoztunk együtt. A Csíksomlyói passió volt az első közös munkánk, és ott valahogy egymásra találtunk. Azóta majdnem minden rendezésében szerepelek. Jó a munkakapcsolatunk, remekül egymásra tudunk hangolódni. Színészként mindig arra törekedtem a legjobb végeredmény érdekében, hogy minél jobban megértsem azt, amit a rendező szeretne. Megpróbálom felvenni a gondolatmenetét, a ritmusát, és ebből kifolyólag könnyebb a közös munka.
Az ember tragédiája monumentális előadás lélegzetelállító látványvilággal, ahol folyamatos mozgásban van a színpad. Mennyire kell figyelni a technikai részére?
Sch. A.: A jelenetek pontosan meg vannak koreografálva pont a nehéz technikai feltételek miatt. Néhányszor improvizálnunk kellett, mert előfordult, hogy leállt a süllyedő rendszer. Ez egy nagyon érzékeny szerkezet, ha megérez valamit, azonnal leáll magától, pont a mi biztonságunk miatt, ha valakinek például beszorul a lába, ne sérüljön meg. De egy perc alatt vissza tudják állítani. Nemrég újították fel, hogy még jobb és még biztonságosabb legyen.
A Romeó és Júliában Escallust, Verona hercegét alakítja. Milyen előadásra számíthatunk?
Sch. A.: Drága Csurka Laci kollégám lett volna Verona hercege, halála után én örököltem meg ezt a szerepet. Bízom benne, hogy ebből is egy látványos, érzelemdús előadás fog születni sok mozgással, lenyűgöző jelmezekkel, különféle stílusú zenékkel. Reméljük, hogy tavasszal be tudjuk mutatni.
Várja már, hogy újra lehessen játszani?
Sch. A.: Igen, mert rám nem jó hatással volt a bezártság. Illetve nem is a bezártság, hanem a „semmittevés”. A Rómeó-próbákat is alig vártam, néztem a próbatáblát, hogy mikor leszek kiírva. Nagyon jó lenne már, ha visszamehetnénk játszani. Hiányzik a közösség, a közönség és a találkozások, a felszabadult beszélgetések, a normális élet ritmusa.
polgárokban és a Forró mezőkben, de láthatjuk többek között az Egri csillagokban, Az ember tragédiájában és a Csíksomlyói passióban is. Bár a járványhelyzet miatt minden színház zárva van, nem tétlenkedik: a társulattal leforgatták az Isten ostora című előadás tévéfilmváltozatát Vidnyánszky Attila rendezésében, és folyamatosan zajlanak a Rómeó és Júlia előadás próbái, amelyet szintén a teátrum igazgatója állít színpadra. Schnell Ádám Jászai Mari-díjas, Érdemes Művésszel arról beszélgettünk, milyen élményekkel gazdagodott a forgatás során, és hogyan látja eddigi szerepeit a Nemzeti Színházban.
A színház többszörös fesztiváldíjas előadásából, az Isten ostorából készöl tévéfilm. Teljesen újra kellett gondolni a produkciót?
Sch. A.: Alapvetően az egész darab mondanivalója, stílusa ugyanaz, annyi a különbség, hogy teljesen más járásokat kellett kitalálni. Az előadásban egy arénaszerűen kialakított térben foglalnak helyet a nézők, mindenhol látnak valami akciót. Ha a cselekmény fő vonala a színpad más részén zajlik, azt is látják, miközben előttük valami más történik. A tévéfilmen keresztül ezt nem lehet megvalósítani, ezért a fő vonalra helyeződik a hangsúly. A kiegészítő momentumok és jelenetek vágóképek segítségével vagy a háttérben lesznek láthatóak. Sok helyzet ebből adódóan más, és ezeket meg kellett tanulni. Az előadás alatt végig színpadon vagyunk, ami már önmagában egy nagyon koncentrált állapot. A forgatáson pedig hosszú snitteket vettünk fel egyben, ami azt jelentette, hogy egy-egy jelenetet hétszer egymás után meg kellett ismételni, hogy több oldalról látható és vágható legyen.
Ezek szerint igazi kihívás volt a forgatás.
Sch. A.: Arra törekedtünk, hogy mind a mi teljesítményünk, mind az operatőri munka minél jobb legyen. Sokszor le kellett állni, mert a kamera nem tudott úgy mozogni, nem tudta elkapni képileg a megfelelő pillanatot. Technikailag egy speciális, hosszú, úgynevezett kránnal dolgoztak, ami mint egy zsiráfnyak nyúlik jobbra-balra, előre-hátra, felfelé is, és ezzel nagyszerű képeket, izgalmas mozgásokat lehet készíteni. A kép komponálása nagyon nehéz, mi színészek sem tudunk mindig pontosan centire ugyanoda beállni, mint a próbán. Nagyon izgalmas és fárasztó nyolc nap volt, de ez a darab mindannyiunk szívügye, nagyon szeretjük.
Euthymos bizánci követet alakítja a darabban. Mi a figura motivációja?
Sch. A.: Mikolt gót hercegnőt elrabolják, és a bizánci császár utána küldi Euthymost, hogy minél előbb szabadítsák ki, és hozzák vissza bármi áron. Először tárgyalni akar, és így próbálja visszaszerezni a hercegnőt. Nem alkalmaz erőszakot, de egy ravasz ember. Úgy szeretné alakítani a dolgokat, hogy ő is minél jobban járjon, nem egy tipikus pap figura. Azonban Attila és Berik herceg is beleszeret a lányba, nem akarják elengedni. Mikolt hercegnő titokban szerelmes Attilába, ám mégis meggyilkolja. Tragikus a kettejük találkozása és szerelme. Nagyon sokféle tanulságok, nagyszerű gondolatok, mondatok hangzanak el a darabban a hatalomról, az emberségről, ki hogyan viszonyul bizonyos konfliktushelyzetekhez.
Meglepő, hogy a Szomszédokon kivül csak néhány filmben szerepelt. Hiányzik a filmezés?
Sch. A.: Valahogy nem talált meg a filmipar, pedig szeretek filmezni. Amikor kezdtem a pályámat, a rendszerváltáskor sajnos már kevés tévéjáték készült. Főiskolásként többet tudtunk forgatni, végül a tévéjátékok végleg meg is szűntek.
Az Isten ostora előfutára lehet egy újabb tévéfilmes korszaknak?
Sch. A.: Vidnyánszky Attila erre törekszik, nem archiválni szeretné az előadásokat, hanem továbbgondolva tévéjátékot készíteni az arra érdemes produkciókból. Így a munkánkat egy szélesebb közönség is megismeri, aki nem jut el színházba, egy másfajta adaptációban megkapja ezeket a gondolatokat.
A József Attila Színházból közel 16 év után a Nemzeti Színházhoz szerződött 2013-ban. Mi vonzotta a Vidnyánszky Attila vezette teátrumhoz?
Sch. A.: Hűséges típus vagyok, de ennyi idő rettenetesen sok egy színházban. Bizonyos szempontból egyféle stílusú előadásokat játszottunk a József Attila Színházban, amiből mozdulni akartam, de egyszerűen nem volt hova, mindenhol volt egy kialakult társulat. 2013-ban minden egybeesett, már nagyon vágytam egy újfajta munkára, és a Nemzeti Színház épp akkor alakult újjá. Vidnyánszky Attilát személyesen nem ismertem, de nagyon tetszett, amit tőle láttam, és amit hallottam róla. Felhívtam, hogy szívesen csatlakoznék az új csapathoz, ha úgy gondolja. Leültünk, beszélgettünk egy jót, nem sokkal utána megszületett a döntés, hogy helyem van a Nemzeti Színház új társulatában. Más jellegű, más stílusú munkát végzek itt, ki voltam éhezve az ilyen jellegű gondolkodásra és színházi kifejezésformára.
A Nemzeti Színházban való munka mennyire inspirálja szakmailag?
Sch. A.: Jó hatással van a művészi teljesítményre, mivel újfajta gondolkodásmódot ismerhetek meg. Sokféle rendezővel dolgozhatom, akik nem egy az egyben fogalmaznak meg egy színházi előadást, hanem van benne egy plusz gondolat, egy csavar. Vidnyánszky Attilánál például az előadás szövegkönyve a próbák alatt formálódik, ami rendkívül inspiráló, beindítja az ember lelkét és az agyát.
Olyan nemzetközi rendezők előadásaiban szerepelt, mint Purcarete, Bubien és Doiasvili, akik merőben más színhazi nyelvet használnak, mint amihez hozzászoktunk. Melyik előadást emelne ki, ami emlékezetes?
Sch. A.: Bubiennel Gombrowicz Operett című előadásában dolgoztam együtt 2014-ben, ami zseniális előadás lett. Sajnos a közönséget eléggé megosztotta, nem értették – de ez nem a magyar nézők hibája. Egy elég erős lengyel történet, számukra nemzeti darab, ők ezt sokkal jobban értik. Lengyelországban megnyertük vele a Gombrowicz Fesztivált. Annak, aki értette az előadást és végignézte, valódi katartikus élményben lehetett része.
Milyen érzés volt, amikor a Csiksomlyói passiót a dráma címadó helyén adták elő?
Sch. A.: Úgy érzem, a pályafutásom során először volt részem ilyen döbbenetes, lélekemelő élményben. Én hívő, katolikus embernek gondolom magam, ezért is mélyen megérintett. Nem lehet elmondani, milyen érzés, mert az ilyen dolgokat nehéz megfogalmazni. Csodálatos volt ott lenni.
Az utóbbi időben sok Vidnyánszky-rendezésben játszik.
Sch. A.: Pedig úgy alakult, hogy az első négy évben nem is dolgoztunk együtt. A Csíksomlyói passió volt az első közös munkánk, és ott valahogy egymásra találtunk. Azóta majdnem minden rendezésében szerepelek. Jó a munkakapcsolatunk, remekül egymásra tudunk hangolódni. Színészként mindig arra törekedtem a legjobb végeredmény érdekében, hogy minél jobban megértsem azt, amit a rendező szeretne. Megpróbálom felvenni a gondolatmenetét, a ritmusát, és ebből kifolyólag könnyebb a közös munka.
Az ember tragédiája monumentális előadás lélegzetelállító látványvilággal, ahol folyamatos mozgásban van a színpad. Mennyire kell figyelni a technikai részére?
Sch. A.: A jelenetek pontosan meg vannak koreografálva pont a nehéz technikai feltételek miatt. Néhányszor improvizálnunk kellett, mert előfordult, hogy leállt a süllyedő rendszer. Ez egy nagyon érzékeny szerkezet, ha megérez valamit, azonnal leáll magától, pont a mi biztonságunk miatt, ha valakinek például beszorul a lába, ne sérüljön meg. De egy perc alatt vissza tudják állítani. Nemrég újították fel, hogy még jobb és még biztonságosabb legyen.
A Romeó és Júliában Escallust, Verona hercegét alakítja. Milyen előadásra számíthatunk?
Sch. A.: Drága Csurka Laci kollégám lett volna Verona hercege, halála után én örököltem meg ezt a szerepet. Bízom benne, hogy ebből is egy látványos, érzelemdús előadás fog születni sok mozgással, lenyűgöző jelmezekkel, különféle stílusú zenékkel. Reméljük, hogy tavasszal be tudjuk mutatni.
Várja már, hogy újra lehessen játszani?
Sch. A.: Igen, mert rám nem jó hatással volt a bezártság. Illetve nem is a bezártság, hanem a „semmittevés”. A Rómeó-próbákat is alig vártam, néztem a próbatáblát, hogy mikor leszek kiírva. Nagyon jó lenne már, ha visszamehetnénk játszani. Hiányzik a közösség, a közönség és a találkozások, a felszabadult beszélgetések, a normális élet ritmusa.