2021. augusztus 13. / Szász Emese / BMC
Eötvös Péter az egyik legjelentősebb kortárs zeneszerző. Műveit rendre a világ legnívósabb koncert- és színháztermei tűzik műsorukra, több műve pedig a BMC Records gondozásában látott napvilágot. Emellett fiatal zeneszerzők és karmesterek segítésén is dolgozik a Budapest Music Centerben működő Eötvös Péter Alapítvánnyal.
Az ön zeneszerzői, operaszerzői gondolkodása alapvetően színházi, karakterekben és cselekményességben gondolkodik. Honnan ered ez? Történetmesélőként gondol magára?
E. P.: Nagyon korán kezdtem színházi zenéket és filmzenét komponálni. Sőt, már az első gyerekkori kompozícióim, amiket 7-8 évesen írtam, történetekhez kapcsolódtak: az egyik A dzsungel könyvére alapult és Riki-tiki-tévi volt a főszereplője, a másik darabom – bizonyosan Debussy hatására – Az öreg mackó délutánja címet kapta. 10 éves koromban írtam egy kantátát Arany János: Mátyás anyja című művéből, amit volt szerencsém akkor Ligeti Györgynek előjátszani és -énekelni (akkor még szoprán hangom volt). Tehát már gyermekkoromtól fogva a szituációteremtés érdekelt.
Azok közé a zeneszerzők közé tartozik, akik nem zárkóznak el a közéleti történésektől, műveiben gyakran érint olyan problémaköröket, amik vonatkoztathatók aktuális társadalmi ügyekre. Honnan ered ez a művészi alapállás?
E. P.: Miután én karmester is vagyok, a közönséggel állandó kapcsolatom van. Adódnak olyan konkrét események, amelyek számomra fontosak és a társadalomra is hatással vannak. Például 2016-ban négy vezető olasz zenekartól kaptam egy közös felkérést egy új zenekari darabra. Abban az időben az olasz politika legégetőbb problémája a délről érkező migránsok tömege volt. Ebben a témakörben engem azoknak az embereknek a sorsa érdekelt, akik nem érték el a partot. Akik egy jobb élet reményében indultak el, de a tenger nyelte el őket. Ez az Alle vittime senza nome című művem, a névtelen áldozatok emlékére. Ugyancsak 2016-ban szerepelt a Salzburgi Ünnepi Játékokon a Halleluja, Oratorium Balbulum című művem, amelynek a politikailag nagyon pontosan megfogalmazott szövegét Esterházy Péter írta. De említhetem még az Angels in America című operámat is, amelyet a második évezred legelején Tony Kushner drámája alapján írtam, az akkor nagyon aktuális AIDS-ről.
Úgy tudni, Ön a legvégsőkig javítgatja darabjait. Mennyire áldozatkész ilyenkor?
E. P.: Nyitott vagyok. Az átírásnak több oka lehet. A legkézenfekvőbb, amikor a zenész számára technikailag nem megoldható az, amit leírtam. A fontosabb javítások pedig azok, amiket akkor hajtok végre, amikor már zajlanak a színpadi próbák, esetleg már megtörtént a bemutató, melynek során észlelem, hogy valami nem működik. Például ott van a Paradiese Reloaded (Lilith) című operám, ami Madách: Az ember tragédiája című művének struktúrájára épül. Az athéni szín analógiájára készítettünk egy jelenetet az íróval, Albert Ostermaierrel, amit már az alkotófolyamat során is döcögősnek éreztem, egy közelmúltbeli, német előadás kapcsán pedig egyértelművé vált számomra, hogy nem működik a dolog, érthetetlen. Ezért ezt a jelenetet kihúztam.
Legutóbbi, egyben tizedik operája, a BMC Records gondozásában lemezen is megjelent Senza sangue A kékszakállú herceg vára párdarabjaként készült Alessandro Baricco kisregénye alapján. Számít arra, hogy A kékszakállú mellett ez az egyfelvonásos opera bekerülhet a kánonba?
E. P.: Remélem, de vagyok annyira praktikus, hogy rögtön csináltunk egy olyan változatot belőle, amelyik önmagában is megáll. Egy hónapja, a Müncheni Rádió Szimfonikus Zenekarával került sor a redukált verzió bemutatására, csökkentett létszámú zenekarral. A Senza sanguét egyébként egy két-három évtizedes folyamat előzte meg, ami onnan indult, hogy úgy láttam, A kékszakállúnak csupán egyetlen méltó párdarabja van. Schönberg: Erwartung című operája, ami fantasztikusan komplex és intellektuális, a nyelvezete azonban – véleményem szerint – nem illik a Bartók-műéhez. Baricco története nagyon sok szempontból harmonizál a Bartók-művel, mivel ugyanúgy a számonkérés alaphelyzetére épül. A két főszereplő morálisan libikókázik: hol egyikük, hol másikuk kerül erkölcsi fölénybe a történet során. Azonban a Baricco által megírt befejezést nem lehetett egy az egyben színpadra adaptálni, ezért az én operám ott ér véget, hogy a főszereplők elárulják egymásnak az igazi nevüket, ezáltal békét kötnek. Ez a befejezés indokolja, hogy sorrendileg mindenképpen a Senza sanguét kell előre venni.
A teljes interjú a bmc.hu oldalon olvasható.
Az ön zeneszerzői, operaszerzői gondolkodása alapvetően színházi, karakterekben és cselekményességben gondolkodik. Honnan ered ez? Történetmesélőként gondol magára?
E. P.: Nagyon korán kezdtem színházi zenéket és filmzenét komponálni. Sőt, már az első gyerekkori kompozícióim, amiket 7-8 évesen írtam, történetekhez kapcsolódtak: az egyik A dzsungel könyvére alapult és Riki-tiki-tévi volt a főszereplője, a másik darabom – bizonyosan Debussy hatására – Az öreg mackó délutánja címet kapta. 10 éves koromban írtam egy kantátát Arany János: Mátyás anyja című művéből, amit volt szerencsém akkor Ligeti Györgynek előjátszani és -énekelni (akkor még szoprán hangom volt). Tehát már gyermekkoromtól fogva a szituációteremtés érdekelt.
Azok közé a zeneszerzők közé tartozik, akik nem zárkóznak el a közéleti történésektől, műveiben gyakran érint olyan problémaköröket, amik vonatkoztathatók aktuális társadalmi ügyekre. Honnan ered ez a művészi alapállás?
E. P.: Miután én karmester is vagyok, a közönséggel állandó kapcsolatom van. Adódnak olyan konkrét események, amelyek számomra fontosak és a társadalomra is hatással vannak. Például 2016-ban négy vezető olasz zenekartól kaptam egy közös felkérést egy új zenekari darabra. Abban az időben az olasz politika legégetőbb problémája a délről érkező migránsok tömege volt. Ebben a témakörben engem azoknak az embereknek a sorsa érdekelt, akik nem érték el a partot. Akik egy jobb élet reményében indultak el, de a tenger nyelte el őket. Ez az Alle vittime senza nome című művem, a névtelen áldozatok emlékére. Ugyancsak 2016-ban szerepelt a Salzburgi Ünnepi Játékokon a Halleluja, Oratorium Balbulum című művem, amelynek a politikailag nagyon pontosan megfogalmazott szövegét Esterházy Péter írta. De említhetem még az Angels in America című operámat is, amelyet a második évezred legelején Tony Kushner drámája alapján írtam, az akkor nagyon aktuális AIDS-ről.
Úgy tudni, Ön a legvégsőkig javítgatja darabjait. Mennyire áldozatkész ilyenkor?
E. P.: Nyitott vagyok. Az átírásnak több oka lehet. A legkézenfekvőbb, amikor a zenész számára technikailag nem megoldható az, amit leírtam. A fontosabb javítások pedig azok, amiket akkor hajtok végre, amikor már zajlanak a színpadi próbák, esetleg már megtörtént a bemutató, melynek során észlelem, hogy valami nem működik. Például ott van a Paradiese Reloaded (Lilith) című operám, ami Madách: Az ember tragédiája című művének struktúrájára épül. Az athéni szín analógiájára készítettünk egy jelenetet az íróval, Albert Ostermaierrel, amit már az alkotófolyamat során is döcögősnek éreztem, egy közelmúltbeli, német előadás kapcsán pedig egyértelművé vált számomra, hogy nem működik a dolog, érthetetlen. Ezért ezt a jelenetet kihúztam.
Legutóbbi, egyben tizedik operája, a BMC Records gondozásában lemezen is megjelent Senza sangue A kékszakállú herceg vára párdarabjaként készült Alessandro Baricco kisregénye alapján. Számít arra, hogy A kékszakállú mellett ez az egyfelvonásos opera bekerülhet a kánonba?
E. P.: Remélem, de vagyok annyira praktikus, hogy rögtön csináltunk egy olyan változatot belőle, amelyik önmagában is megáll. Egy hónapja, a Müncheni Rádió Szimfonikus Zenekarával került sor a redukált verzió bemutatására, csökkentett létszámú zenekarral. A Senza sanguét egyébként egy két-három évtizedes folyamat előzte meg, ami onnan indult, hogy úgy láttam, A kékszakállúnak csupán egyetlen méltó párdarabja van. Schönberg: Erwartung című operája, ami fantasztikusan komplex és intellektuális, a nyelvezete azonban – véleményem szerint – nem illik a Bartók-műéhez. Baricco története nagyon sok szempontból harmonizál a Bartók-művel, mivel ugyanúgy a számonkérés alaphelyzetére épül. A két főszereplő morálisan libikókázik: hol egyikük, hol másikuk kerül erkölcsi fölénybe a történet során. Azonban a Baricco által megírt befejezést nem lehetett egy az egyben színpadra adaptálni, ezért az én operám ott ér véget, hogy a főszereplők elárulják egymásnak az igazi nevüket, ezáltal békét kötnek. Ez a befejezés indokolja, hogy sorrendileg mindenképpen a Senza sanguét kell előre venni.
A teljes interjú a bmc.hu oldalon olvasható.