2021. szeptember 08. / Pavlovics Ágota
Kossuth-, Liszt- és Cziffra-díjas zongoraművész, a nemzetközi és a hazai hangversenyélet ismert szólistája, eddigi fellépéseinek száma meghaladja a 3600-at, 45 CD és 38 órányi televíziós film készült vele. Különleges művész, aki évtizedek óta szerelmes a zongorájába, magával ragadó
előadó, aki olyan mély lelki, érzelmi kapcsolatot tud teremteni a közönséggel, amire kevesen képesek. Szerencsénkre a közeljövőben több koncerten is találkozhatunk vele, és egy időre elszakadhatunk a földtől, szárnyalhatunk pazar játékát hallgatva. Hegedűs Endre zongoraművésszel beszélgettünk.
Legközelebb szeptember 13-án lesz zenekari zongoraestje a Zeneakadémia Nagytermében. Milyen érzések kötik az ikonikus hangversenyteremhez?
H. E.: A Zeneakadémia a világ egyik legszebb épülete, a művészek csodás otthona. Tanulmányi éveim elején maradéktalan élmény volt maga az intézmény is, ahol Liszt, Kodály, Bartók, Dohnányi szelleme lebeg. Utána kicsit átváltozott mindez a Nagyterem iránti szeretetté, különösen az ott hallott koncertek okán. Még növendékként összehásasodtunk szerelmemmel, és hamarosan elindultunk Katicával, a szintén zongoraművész feleségemmel a magunk útján. A rendszerváltás előtt nem sok lehetőségem adódott, hogy a Nagyteremben adjak koncertet, a 90-es években, a megnyílt szabadsággal együtt azonban a terembérlet igazodott a piaci viszonyokhoz. A jegyek árából világos volt, hogy nem lehet rentábilis egy koncert. Ritkán kértek fel zenekarok közös koncertre, de magad uram, ha szolgád nincsen. Elindultunk más helyszínek felé is, és pályáztunk. Nekifeszültünk és szeretettel muzsikáltunk az embereknek. Japánban sokat tanítottam, eddig 83 alkalommal jártam ott, úgy is fogalmazhatok, hogy a kinti bevételeink egy részét a magyar kultúra finanszírozására fordítottuk. Évtizedek óta szájról szájra jár a hírünk, megvan a közönségünk, 80-90%-os házakkal találkozunk a koncertjeinken, ami nem kis szám, ha a Zeneakadémia 900 fős Nagytermére gondolunk.
A világszínvonalú muzsikálás mellett a különleges, csak az Ön koncertjeire jellemző hangulat lehet a kulcsa a közönség szeretetének.
H. E.: Beszélek a műsorszámok között, de nem zenetörténeti előadást tartok, hanem személyes vallomást teszek, ami megnyitja a közönség szívét. Különösen igaz ez, ha kevéssé ismert darabokról beszélek. Úgy látom, hogy még a Zeneakadémia Nagytermében is lehet az ismert, népszerű darabokkal kapcsolatos gondolataimat megosztani a közönséggel.
A szeptemberi koncerten – nem először – az 1853-ban Erkel Ferenc kezdeményezésére megalakult szimfonikus zenekarral, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarával lép fel. Milyen a velük való közös muzsikálás?
H. E.: A hangszeres muzsika célja, az emberi hang – a legszebb hangszer – visszaadása, ami alapvető követelmény. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara sokkal több mint egy operai zenekar. Az állandó operaházi fellépések folytán a zenekar muzsikusai gyönyörűen énekelnek a hangszereiken.
A koncert első darabja a bibliai történet alapján született Paulus című romantikus oratórium nyitánya lesz a zenekar előadásában. Ki választotta?
H. E.: Az est karmestere, Erdélyi Dániel javasolta, hogy kezdődjön a koncert egy nyitánnyal, és a választás Szent Pál fajsúlyos történetére esett, pontosabban a Felix Mendelssohn-Bartholdy által komponált Paulus című oratórium nyitányára, ami valóban gyönyörű muzsika.
A nyitányt követően a zongora poétája, Chopin 1830-ban komponált e-moll zongoraversenye következik az Ön előadásában. Számos alkalommal játszotta már ezt a remekművet, mit jelent az Ön számára a mű?
H. E.: A szerelmes, ifjú Chopin fátyolos, borongós, szlávos, ugyanakkor csillogó, briliáns zongoraversenye mindenki kedvence, az életem hű kísérője. Chopin művét játszottam a Sydney-i Nemzetközi Zongoraversenyen Ausztráliában, és a Milánói Scala Dino Ciani versenyének döntőjében is. Játszottam négy tucatszor különböző helyszíneken, és mindig ugyanaz volt a hatása: boldogság. Amióta játszom ezt a művet, érzem, ahogy összeér a zenész és a közönség közötti szeretet, és bizony a szeretet az, ami összetartja a világot. Chopin az elmúlt kétszáz évben folyamatosan lenyűgözi a közönséget. Sok a zongorista, még a zseniális zongorista is, de úgy, ahogy Chopin egybeforrt a hangszerével, nem akad több. Erőt és biztatást ad számomra, hogy a halott kottafejekből lelkes, szerelmes előadást játszhatok: ez a célom.
A szünet után szintén közönségkedvenc, Csajkovszkij káprázatosan szép b-moll zongoraversenye következik. Nem titok, hogy már apró gyerek korában megismerkedett vele. Hogy érez ma a zeneszerzővel, a művel kapcsolatban?
H. E.: Számomra Csajkovszkij az az óriási kaliber, a hatalmas, mindent átölelő szív. Az ő zenéje is felemel, minden üteme azt mondja: nekem érdemes élnem! Chopin e-moll zongoraversenye és Csajkovszkij b-moll zongoraversenye a legkedveltebb művek a közönség körében. Nincs szebb, mint ezeket a műveket játszani, álommunka, ami elvisz abba az igaz, szépségekkel teli világba, ahol jól érzi magát a lélek, ahova vágyik. Meglehet, valakiben felmerül a hozzászokás gondolata. Ám aki megélte azt a megismételhetetlen csodát, amit az első szerelem jelent, és olyan szerencsés, mint én vagyok, aki 42 éve élek Katicával, az tudja, hogy az évek során a szerelem szeretetté mélyül. A mi kapcsolatunk is sokkal mélyebb, mint volt. És mindez igaz a zenére is. Katica azt is megérti, hogy szerelmes vagyok a zongorámba. Együtt éljük át a flow-t házasokként és művészekként.
A Pesti Vigadó Dísztermében októberben Beethoven-, Liszt- és Muszorgszkij-műveket játszik, novemberben pedig az immár hagyományos Chopin-estet adja majd a Zeneakadémia Nagytermében.
H. E.: Ünnep számomra, ha a Vigadóban játszom, mert Fekete György lelke ott van minden szegletben. Azt vallom, amit Szent Ágoston mondott 1600 évvel ezelőtt. Isten azért teremtette és adta a zenét az embernek, hogy emlékeztesse szellemi hazájára. Tudom, hogy az emberi kapcsolatok, lelkek találkozása a hangverseny. Ezért születtem erre a világra.
előadó, aki olyan mély lelki, érzelmi kapcsolatot tud teremteni a közönséggel, amire kevesen képesek. Szerencsénkre a közeljövőben több koncerten is találkozhatunk vele, és egy időre elszakadhatunk a földtől, szárnyalhatunk pazar játékát hallgatva. Hegedűs Endre zongoraművésszel beszélgettünk.
Legközelebb szeptember 13-án lesz zenekari zongoraestje a Zeneakadémia Nagytermében. Milyen érzések kötik az ikonikus hangversenyteremhez?
H. E.: A Zeneakadémia a világ egyik legszebb épülete, a művészek csodás otthona. Tanulmányi éveim elején maradéktalan élmény volt maga az intézmény is, ahol Liszt, Kodály, Bartók, Dohnányi szelleme lebeg. Utána kicsit átváltozott mindez a Nagyterem iránti szeretetté, különösen az ott hallott koncertek okán. Még növendékként összehásasodtunk szerelmemmel, és hamarosan elindultunk Katicával, a szintén zongoraművész feleségemmel a magunk útján. A rendszerváltás előtt nem sok lehetőségem adódott, hogy a Nagyteremben adjak koncertet, a 90-es években, a megnyílt szabadsággal együtt azonban a terembérlet igazodott a piaci viszonyokhoz. A jegyek árából világos volt, hogy nem lehet rentábilis egy koncert. Ritkán kértek fel zenekarok közös koncertre, de magad uram, ha szolgád nincsen. Elindultunk más helyszínek felé is, és pályáztunk. Nekifeszültünk és szeretettel muzsikáltunk az embereknek. Japánban sokat tanítottam, eddig 83 alkalommal jártam ott, úgy is fogalmazhatok, hogy a kinti bevételeink egy részét a magyar kultúra finanszírozására fordítottuk. Évtizedek óta szájról szájra jár a hírünk, megvan a közönségünk, 80-90%-os házakkal találkozunk a koncertjeinken, ami nem kis szám, ha a Zeneakadémia 900 fős Nagytermére gondolunk.
A világszínvonalú muzsikálás mellett a különleges, csak az Ön koncertjeire jellemző hangulat lehet a kulcsa a közönség szeretetének.
H. E.: Beszélek a műsorszámok között, de nem zenetörténeti előadást tartok, hanem személyes vallomást teszek, ami megnyitja a közönség szívét. Különösen igaz ez, ha kevéssé ismert darabokról beszélek. Úgy látom, hogy még a Zeneakadémia Nagytermében is lehet az ismert, népszerű darabokkal kapcsolatos gondolataimat megosztani a közönséggel.
A szeptemberi koncerten – nem először – az 1853-ban Erkel Ferenc kezdeményezésére megalakult szimfonikus zenekarral, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarával lép fel. Milyen a velük való közös muzsikálás?
H. E.: A hangszeres muzsika célja, az emberi hang – a legszebb hangszer – visszaadása, ami alapvető követelmény. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara sokkal több mint egy operai zenekar. Az állandó operaházi fellépések folytán a zenekar muzsikusai gyönyörűen énekelnek a hangszereiken.
A koncert első darabja a bibliai történet alapján született Paulus című romantikus oratórium nyitánya lesz a zenekar előadásában. Ki választotta?
H. E.: Az est karmestere, Erdélyi Dániel javasolta, hogy kezdődjön a koncert egy nyitánnyal, és a választás Szent Pál fajsúlyos történetére esett, pontosabban a Felix Mendelssohn-Bartholdy által komponált Paulus című oratórium nyitányára, ami valóban gyönyörű muzsika.
A nyitányt követően a zongora poétája, Chopin 1830-ban komponált e-moll zongoraversenye következik az Ön előadásában. Számos alkalommal játszotta már ezt a remekművet, mit jelent az Ön számára a mű?
H. E.: A szerelmes, ifjú Chopin fátyolos, borongós, szlávos, ugyanakkor csillogó, briliáns zongoraversenye mindenki kedvence, az életem hű kísérője. Chopin művét játszottam a Sydney-i Nemzetközi Zongoraversenyen Ausztráliában, és a Milánói Scala Dino Ciani versenyének döntőjében is. Játszottam négy tucatszor különböző helyszíneken, és mindig ugyanaz volt a hatása: boldogság. Amióta játszom ezt a művet, érzem, ahogy összeér a zenész és a közönség közötti szeretet, és bizony a szeretet az, ami összetartja a világot. Chopin az elmúlt kétszáz évben folyamatosan lenyűgözi a közönséget. Sok a zongorista, még a zseniális zongorista is, de úgy, ahogy Chopin egybeforrt a hangszerével, nem akad több. Erőt és biztatást ad számomra, hogy a halott kottafejekből lelkes, szerelmes előadást játszhatok: ez a célom.
A szünet után szintén közönségkedvenc, Csajkovszkij káprázatosan szép b-moll zongoraversenye következik. Nem titok, hogy már apró gyerek korában megismerkedett vele. Hogy érez ma a zeneszerzővel, a művel kapcsolatban?
H. E.: Számomra Csajkovszkij az az óriási kaliber, a hatalmas, mindent átölelő szív. Az ő zenéje is felemel, minden üteme azt mondja: nekem érdemes élnem! Chopin e-moll zongoraversenye és Csajkovszkij b-moll zongoraversenye a legkedveltebb művek a közönség körében. Nincs szebb, mint ezeket a műveket játszani, álommunka, ami elvisz abba az igaz, szépségekkel teli világba, ahol jól érzi magát a lélek, ahova vágyik. Meglehet, valakiben felmerül a hozzászokás gondolata. Ám aki megélte azt a megismételhetetlen csodát, amit az első szerelem jelent, és olyan szerencsés, mint én vagyok, aki 42 éve élek Katicával, az tudja, hogy az évek során a szerelem szeretetté mélyül. A mi kapcsolatunk is sokkal mélyebb, mint volt. És mindez igaz a zenére is. Katica azt is megérti, hogy szerelmes vagyok a zongorámba. Együtt éljük át a flow-t házasokként és művészekként.
A Pesti Vigadó Dísztermében októberben Beethoven-, Liszt- és Muszorgszkij-műveket játszik, novemberben pedig az immár hagyományos Chopin-estet adja majd a Zeneakadémia Nagytermében.
H. E.: Ünnep számomra, ha a Vigadóban játszom, mert Fekete György lelke ott van minden szegletben. Azt vallom, amit Szent Ágoston mondott 1600 évvel ezelőtt. Isten azért teremtette és adta a zenét az embernek, hogy emlékeztesse szellemi hazájára. Tudom, hogy az emberi kapcsolatok, lelkek találkozása a hangverseny. Ezért születtem erre a világra.