2021. november 19. / Nagy Klaudia
Már javában zajlik a VII. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) a Nemzeti Színházban. A fesztivált ezúttal is a műfaji sokszínűség és nyitottság jellemzi, a nemzetközileg elismert alkotók mellett teret kapnak új, ismeretlen produkciók is.
Az előadások mellett kiállítások, filmvetítések, workshopok és közönségtalálkozók teszik még érdekesebbé a programkínálatot. Kozma Andrással, a MITEM szervezőjével, a Nemzeti Színház dramaturgjával, műfordítóval a fesztivál küldetéséről, fontosabb mérföldköveiről beszélgettünk.
Hét évvel ezelőtt, amikor a MITEM szakmai csapatával meghatároztátok a fesztivál irányvonalait, mik voltak a főbb szempontjaitok?
K. A.: Az alapvető szándékunk az volt, hogy próbáljunk meg minél jobban nyitni a külföldi színházi élet felé, és egyúttal képviseljük a saját tradícióinkat is. Mivel mi, a szervező csapat tagjai, sokféle színházi kultúrában megmerítkeztünk, biztosak voltunk abban, hogy egy ilyen jellegű fesztivál – amelyet szándékosan találkozónak neveztünk el –, fontos szerepet tölthet be abban, hogy kialakuljon egy dialógus Magyarország és a világ színházi élete között. Az első fesztivált ismeretségeink, kapcsolataink alapján indítottuk el, ahová már akkor is olyan mestereket tudtunk elhívni, mint Anatolij Vasziljev vagy Rimas Tuminas. Sok tapasztalattal gazdagodtunk, és a találkozó nyomán egyre szélesedő szakmai, kultúrdiplomáciai kapcsolatrendszeren keresztül a következő még tágabb lett. Viszonylag rövid idő alatt sikerült olyan arculatot felmutatnunk, ami ráirányította a figyelmet Budapestre, a Nemzeti Színházra, a magyar színházi életre. Elértük, hogy már nem nekünk kell megszólítani színházakat, hanem bennünket keresnek. Jelentős társulatok küldik el az anyagaikat, és jelzik, hogy nagyon jó híre van a találkozónak, szeretnének nálunk bemutatkozni.
A fesztiválok elsősorban a híres alkotók, előadások miatt népszerűek a nézők és a szakma körében. A MITEM-en viszont megjelennek teljesen ismeretlen produkciók is.
K. A.: Fontosnak tekintjük a mesterek, a híres művészek jelenlétét, a felhalmozott tapasztalatukkal és kiérlelt mondanivalójukkal együtt, ugyanakkor a friss, szokatlan szemléletű alkotók felfedezését is miszsziónknak tekintjük. Számomra a színház egyetemes dialógus a különböző korok, földrajzi területek között, ezeknek a kulturális jelenségeknek a találkozása nagyon izgalmas kölcsönhatást eredményezhet. Európában sokszor ugyanazok az előadások vándorolnak fesztiválról fesztiválra, sokan ráálltak a biztonsági programszervezésre. Mi az ismert előadások, rendezők mellé számunkra ismeretlen területeket is szerettünk volna megnyitni. Sokszor pont a kockázatos dolgok okoznak revelációt a nézőknek és magunknak is. Például a számunkra szinte teljesen ismeretlen oroszországi Jakutföldön találtunk egy világszínvonalú Shakespeare-adaptációt, amely a Titus Andronicusból készült. Rácsodálkoztunk, hogy egy ilyen tőlünk távol élő kis nép milyen érvényes, megrendítő előadást képes létrehozni egy európai klasszikusból. És a színházi jelenlét ősereje, ami megnyilvánult ebben a jakutföldi előadásban, sokunknak revelatív élmény volt.
Lassan hagyomány, hogy azok a rendezők, akik részt vesznek a MITEM-en, később a Nemzeti Színházban is együtt dolgoznak a társulattal.
K. A.: Ha kialakul egy izgalmas, művészi együttműködés a fesztiválon, akkor meghívjuk az adott rendezőt hozzánk, hogy dolgozzon a Nemzeti Színház társulatával. A grúz David Doiasvili, az orosz Valerij Fokin és Viktor Rizsakov, a román Silviu Purcarete vagy a lengyel Andrzej Bubien, a norvég Eirik Stubo, legutóbb pedig a macedón-szlovén Alekszandar Popovszki mind-mind különböző módszerekkel és mentalitással dolgoznak, ami megmozgatja a társulatot. Hosszú távú együttműködésre törekszünk, amely nem marad meg a fesztivál keretein belül.
Mit hiányolsz még a repertoárból?
K. A.: Kezdettől fogva az egymás iránti, minél tágabb nyitottságot hangsúlyoztuk, és azt érezzük, hogy van még hová nyitnunk, rengeteg alkotói műhelyt lenne érdemes elhozni. Szeretnénk Észak- és Dél-Amerika, illetve Ausztrália színházi kultúráját is megmutatni, már tettünk is lépéseket a két kontinens irányába, dolgozunk rajta. Európa, Ázsia már intenzíven bekapcsolódott, Marokkón és Algérián keresztül az afrikai kontinens is színesíti a MITEM palettáját, de úgy gondolom, hogy mindenütt van még bőven felfedeznivaló, hiszen a színház egy folyton változó, élő művészet.
Milyen előrelépés történt az idei évben?
K. A.: Idén például jelentős továbblépés, hogy bár eddig is hívtunk meg határon túli magyar nyelvű előadásokat, de most egész csokrot tudunk ebből megmutatni. Triviális, hogy magyar nyelvű előadások nemcsak Magyarországon születnek, de nem annyira megszokott, hogy rendszeresen megmutatkozzanak Budapesten. Emellett a portói São João Nemzeti Színház Tompa Gábor Godot-ra várva rendezésével érkezik, mivel az is egy izgalmas alkotói helyzet, amikor egy magyar rendező dolgozik külföldi társulattal.
A járványhelyzet miatt kétszer kellett elhalasztani a találkozót. Mi az elmúlt időszak legnagyobb tanulsága? Merre tovább?
K. A.: A pandémia komoly dilemmát vetett fel: hogyha át lehet állni virtuális közvetítésekre, képernyőn keresztül lehet nézni előadásokat, szükség van-e egyáltalán az élő érintkezésre? Komoly filozófiai probléma, hogy miben ragadható meg a színház. Meggyőződésem szerint a színház csodája a személyes jelenlét, a színész és a néző közötti titokzatos, élő kontaktus. Sajátos misztérium, a személyesség, az „itt és most” megélése. Bízzunk abban, hogy bármilyen körülmények között is, de az élő színházat és a fesztivált folytatni lehet. A másik fontos dolog, hogy ez alatt a néhány év alatt sikerült egy olyan presztízst és kapcsolatrendszert kialakítanunk, hogy a világ egyik legjelentősebb színházi eseményének, a 10. Színházi Olimpiának a rendezési jogát Magyarország nyerte el. Ezt a fesztivált a neves görög színházrendező, Teodórosz Terzopulosz kezdeményezésére alapították, akinek drámapedagógiai módszere nemzetközileg is ismert, stílusában és gondolkodásában a színház gyökeréhez nyúl vissza, keresve annak mai megszólalási lehetőségeit. Ha minden jól megy, 2023-ban Madách Imre születésnapjának 200. évfordulóján még nagyobbat lépünk előre.
Az előadások mellett kiállítások, filmvetítések, workshopok és közönségtalálkozók teszik még érdekesebbé a programkínálatot. Kozma Andrással, a MITEM szervezőjével, a Nemzeti Színház dramaturgjával, műfordítóval a fesztivál küldetéséről, fontosabb mérföldköveiről beszélgettünk.
Hét évvel ezelőtt, amikor a MITEM szakmai csapatával meghatároztátok a fesztivál irányvonalait, mik voltak a főbb szempontjaitok?
K. A.: Az alapvető szándékunk az volt, hogy próbáljunk meg minél jobban nyitni a külföldi színházi élet felé, és egyúttal képviseljük a saját tradícióinkat is. Mivel mi, a szervező csapat tagjai, sokféle színházi kultúrában megmerítkeztünk, biztosak voltunk abban, hogy egy ilyen jellegű fesztivál – amelyet szándékosan találkozónak neveztünk el –, fontos szerepet tölthet be abban, hogy kialakuljon egy dialógus Magyarország és a világ színházi élete között. Az első fesztivált ismeretségeink, kapcsolataink alapján indítottuk el, ahová már akkor is olyan mestereket tudtunk elhívni, mint Anatolij Vasziljev vagy Rimas Tuminas. Sok tapasztalattal gazdagodtunk, és a találkozó nyomán egyre szélesedő szakmai, kultúrdiplomáciai kapcsolatrendszeren keresztül a következő még tágabb lett. Viszonylag rövid idő alatt sikerült olyan arculatot felmutatnunk, ami ráirányította a figyelmet Budapestre, a Nemzeti Színházra, a magyar színházi életre. Elértük, hogy már nem nekünk kell megszólítani színházakat, hanem bennünket keresnek. Jelentős társulatok küldik el az anyagaikat, és jelzik, hogy nagyon jó híre van a találkozónak, szeretnének nálunk bemutatkozni.
A fesztiválok elsősorban a híres alkotók, előadások miatt népszerűek a nézők és a szakma körében. A MITEM-en viszont megjelennek teljesen ismeretlen produkciók is.
K. A.: Fontosnak tekintjük a mesterek, a híres művészek jelenlétét, a felhalmozott tapasztalatukkal és kiérlelt mondanivalójukkal együtt, ugyanakkor a friss, szokatlan szemléletű alkotók felfedezését is miszsziónknak tekintjük. Számomra a színház egyetemes dialógus a különböző korok, földrajzi területek között, ezeknek a kulturális jelenségeknek a találkozása nagyon izgalmas kölcsönhatást eredményezhet. Európában sokszor ugyanazok az előadások vándorolnak fesztiválról fesztiválra, sokan ráálltak a biztonsági programszervezésre. Mi az ismert előadások, rendezők mellé számunkra ismeretlen területeket is szerettünk volna megnyitni. Sokszor pont a kockázatos dolgok okoznak revelációt a nézőknek és magunknak is. Például a számunkra szinte teljesen ismeretlen oroszországi Jakutföldön találtunk egy világszínvonalú Shakespeare-adaptációt, amely a Titus Andronicusból készült. Rácsodálkoztunk, hogy egy ilyen tőlünk távol élő kis nép milyen érvényes, megrendítő előadást képes létrehozni egy európai klasszikusból. És a színházi jelenlét ősereje, ami megnyilvánult ebben a jakutföldi előadásban, sokunknak revelatív élmény volt.
Lassan hagyomány, hogy azok a rendezők, akik részt vesznek a MITEM-en, később a Nemzeti Színházban is együtt dolgoznak a társulattal.
K. A.: Ha kialakul egy izgalmas, művészi együttműködés a fesztiválon, akkor meghívjuk az adott rendezőt hozzánk, hogy dolgozzon a Nemzeti Színház társulatával. A grúz David Doiasvili, az orosz Valerij Fokin és Viktor Rizsakov, a román Silviu Purcarete vagy a lengyel Andrzej Bubien, a norvég Eirik Stubo, legutóbb pedig a macedón-szlovén Alekszandar Popovszki mind-mind különböző módszerekkel és mentalitással dolgoznak, ami megmozgatja a társulatot. Hosszú távú együttműködésre törekszünk, amely nem marad meg a fesztivál keretein belül.
Mit hiányolsz még a repertoárból?
K. A.: Kezdettől fogva az egymás iránti, minél tágabb nyitottságot hangsúlyoztuk, és azt érezzük, hogy van még hová nyitnunk, rengeteg alkotói műhelyt lenne érdemes elhozni. Szeretnénk Észak- és Dél-Amerika, illetve Ausztrália színházi kultúráját is megmutatni, már tettünk is lépéseket a két kontinens irányába, dolgozunk rajta. Európa, Ázsia már intenzíven bekapcsolódott, Marokkón és Algérián keresztül az afrikai kontinens is színesíti a MITEM palettáját, de úgy gondolom, hogy mindenütt van még bőven felfedeznivaló, hiszen a színház egy folyton változó, élő művészet.
Milyen előrelépés történt az idei évben?
K. A.: Idén például jelentős továbblépés, hogy bár eddig is hívtunk meg határon túli magyar nyelvű előadásokat, de most egész csokrot tudunk ebből megmutatni. Triviális, hogy magyar nyelvű előadások nemcsak Magyarországon születnek, de nem annyira megszokott, hogy rendszeresen megmutatkozzanak Budapesten. Emellett a portói São João Nemzeti Színház Tompa Gábor Godot-ra várva rendezésével érkezik, mivel az is egy izgalmas alkotói helyzet, amikor egy magyar rendező dolgozik külföldi társulattal.
A járványhelyzet miatt kétszer kellett elhalasztani a találkozót. Mi az elmúlt időszak legnagyobb tanulsága? Merre tovább?
K. A.: A pandémia komoly dilemmát vetett fel: hogyha át lehet állni virtuális közvetítésekre, képernyőn keresztül lehet nézni előadásokat, szükség van-e egyáltalán az élő érintkezésre? Komoly filozófiai probléma, hogy miben ragadható meg a színház. Meggyőződésem szerint a színház csodája a személyes jelenlét, a színész és a néző közötti titokzatos, élő kontaktus. Sajátos misztérium, a személyesség, az „itt és most” megélése. Bízzunk abban, hogy bármilyen körülmények között is, de az élő színházat és a fesztivált folytatni lehet. A másik fontos dolog, hogy ez alatt a néhány év alatt sikerült egy olyan presztízst és kapcsolatrendszert kialakítanunk, hogy a világ egyik legjelentősebb színházi eseményének, a 10. Színházi Olimpiának a rendezési jogát Magyarország nyerte el. Ezt a fesztivált a neves görög színházrendező, Teodórosz Terzopulosz kezdeményezésére alapították, akinek drámapedagógiai módszere nemzetközileg is ismert, stílusában és gondolkodásában a színház gyökeréhez nyúl vissza, keresve annak mai megszólalási lehetőségeit. Ha minden jól megy, 2023-ban Madách Imre születésnapjának 200. évfordulóján még nagyobbat lépünk előre.