2022. március 16. / Pavlovics Ágota
A címben szereplő szép idézetet Johann Sebastian Bach Goldberg-variációk című műve első kiadásának címlapjáról kölcsönöztem. A zeneszerző széles körben ismert egyik csúcsművét mostantól egészen különleges olvasatban is hallgathatjuk. Borbély László Junior Prima- és Artisjus-díjas
zongoraművész játszotta lemezre, a felvétel még 2020-ban jelent meg a Hunnia Recordsnál nem is akármilyen minőségben, ugyanis 8 csatornás Native DSD rögzítési rendszerrel készült, ami magyarul annyit jelent: a legnagyobb felbontású hang rögzítésére képes rendszerrel. A lemez kiérdemelte Kurtág György dicséretét, egy zenekritikus pedig interpretációtörténeti jelentőségű előadásnak nevezte. A hivatalos lemezbemutató Bach születésnapja előtt tisztelegve március 19-én lesz a Budapest Music Center (BMC) Könyvtárában, aminek apropóján Borbély László zongoraművésszel beszélgettünk.
Fazekas Gergely zenetörténész összeszámolta, Johann Sebastian Bach kultikus darabjából, a Goldberg-variációkból 2008 januárja és 2018 januárja között százhatvanháromféle új olvasat készült, összesen pedig több mint ötszáz felvétel van belőle. Ön szerint mi áll a kivételesen magas szám mögött?
B. L.: Talán leginkább azért választják ennyien, mivel az egyik legtökéletesebb mű, ami valaha született, számos legenda is övezi persze, ami biztos: nem könnyű terep, másfél óra szünet nélküli zene.
Jó ideig Glenn Gould felvételei számítottak etalonnak, aki az ikonikus művet kétszer is rögzítette, egyszer huszonhárom évesen, egyszer a halála előtti évben, fiatalkori felvétele 39 perc 19 másodperces volt, az Öné körülbelül másfél óra, nyilván nem csak az ismétlések eljátszásából adódik ez az óriási különbség.
B. L.: Ez elsősorban a Bach által kiírt ismétlések eljátszásából vagy el nem játszásából fakad, másrészt abból, hogy a Goldberg-variációk 32 tételből áll, a legkülönbözőbb karakterekkel, a bachi tempókat pedig sokan sokféleképpen értelmezik.
Mi motiválta, hogy felvegye a Kurtág György szavai szerint az előadóművészt szinte emberfeletti nehézségek elé állító művet?
B. L.: Bach zenéjéhez mindig is mély vonzalmat éreztem, műveinek kristályszerű struktúrája, illetve transzcendentális lelkülete hosszú évek óta foglalkoztat. A Goldberg-variációkat önmagam szórakoztatására kezdtem el tanulni még 2014-ben, elsősorban talán azért, amiért egy zongoraművész megtanulja (mert meg kell tanulja) Beethoven szonátáit, Chopin etűdjeit vagy Liszt h-moll szonátáját, hogy csak párat említsek. A másik ok Glenn Gould zsenije volt, akinek a végletekig csiszolt zongoratechnikája mindig is ámulatba ejtett. A mű megtanulásával töltött hónapok „édes terhet” jelentettek a speciális kihívások ellenére is, sőt, azok által talán még inkább. Az egyik legnagyobb kihívás például az, hogy ellentétben a bécsi klasszikus, romantikus vagy akár a 20. századi zeneszerzőkkel, Bach kottáiban alig találni előadói utasítást, hiszen abban a korban egy zeneszerző feltételezte, hogy előadója megfelelően „beszéli” a stílus nyelvét. A barokk stílus igen talányos zenéjét tehát minden más stílusnál gondosabban és merészebben, „visszafelé megfejtett keresztrejtvényként” kell tanulmányozni és megérteni.
Hogy találkozott az Ön törekvése, vagyis a Goldberg-variációkkal való folyamatos párbeszéde és a kiadói felkérés?
B. L.: Éppen felkértek a Magyar Rádióból, ahol élő adásban eljátszhattam a művet, ezzel pedig nagyjából egyidejűleg kezdődött az azóta is gyümölcsöző kapcsolatunk Hunka Róbert Zoltánnal, a Hunnia Records lemezkiadó alapító-tulajdonosával, egyben producerével, aki a SuperSize Recording Studióban telepített 8 csatornás Native DSD rögzítési rendszert kínálta fel, vagyis a legnagyobb felbontású hang rögzítésére alkalmas – nyugodtan mondhatom, forradalmian új – technikát, ami jelenleg a létező legtisztább hangképet adja vissza. A lemezt élő koncerten, közönség előtt vettük fel, ami a kiadóval közös elképzelésünk volt.
Milyen zongorán játszotta lemezre a művet?
B. L.: Egy csodás hangú Steinway D modellen játszottam, s bár meglehet, a zongoristák rossz néven veszik, amit mondok, de meggyőződésem, hogy rossz zongora alapvetően nincs, csak a saját korlátain túllépni nem akaró előadó. Hangszeres művészként ugyanis egyik legfőbb feladatunk, hogy a hangszert újra és újra saját magunkra „szabjuk”. A hangszer egyébként alapvetően kényes kérdés a Goldberg-variációk esetében, mivel a művet Bach eredetileg csembalóra írta. S mivel a zongorán alapvetően minden „lefelé” gravitálódik, itt tollpihe könnyedségű hangszerré kell változtatnom játék közben, némiképp hasonlóan a csembaló filigrán és tűpontos hangzásképéhez és billentéséhez.
Nyilván sokat jelent, hogy egy művet hol és milyen közönség előtt szólaltat meg a művész, milyen a Budapest Music Center Könyvtárában koncertet adni?
B. L.: A BMC Könyvtára különleges szellemiségű helyszín, főleg azóta, mióta itt áll a Kurtág házaspár pianínója is. (Ezen a koncerten a BMC Könyvtárának patinás Steinway zongoráján fogok játszani.) Egyébként pedig nagyon sok összetevője van egy koncertszituációnak, alaphelyzet, hogy nincs két egyforma koncert, ahogy két egyforma nap sincs. Fontos, hogy az előadó idegrendszere mit produkál a színpadon, s játék közben mit tud ezzel kezdeni. „Interpretátorként” részese vagyok a műnek, ott, abban a pillanatban ugyanakkor én vagyok az első számú hallgató is. A zongora pedig egy élettelen médium, mely általam és a teremben ülők által válik „élővé”, ilyen formában a közönség aktív részese egy előadásnak, ahol a szellemi energiák összeadódnak, a színpad pedig csak nagy erőfeszítések árán „határolható be”. Talán nincs is szükség semmi behatárolásra, csak szárnyakra, hogy együtt repülhessünk a szellem és az érzékek birodalmába.
zongoraművész játszotta lemezre, a felvétel még 2020-ban jelent meg a Hunnia Recordsnál nem is akármilyen minőségben, ugyanis 8 csatornás Native DSD rögzítési rendszerrel készült, ami magyarul annyit jelent: a legnagyobb felbontású hang rögzítésére képes rendszerrel. A lemez kiérdemelte Kurtág György dicséretét, egy zenekritikus pedig interpretációtörténeti jelentőségű előadásnak nevezte. A hivatalos lemezbemutató Bach születésnapja előtt tisztelegve március 19-én lesz a Budapest Music Center (BMC) Könyvtárában, aminek apropóján Borbély László zongoraművésszel beszélgettünk.
Fazekas Gergely zenetörténész összeszámolta, Johann Sebastian Bach kultikus darabjából, a Goldberg-variációkból 2008 januárja és 2018 januárja között százhatvanháromféle új olvasat készült, összesen pedig több mint ötszáz felvétel van belőle. Ön szerint mi áll a kivételesen magas szám mögött?
B. L.: Talán leginkább azért választják ennyien, mivel az egyik legtökéletesebb mű, ami valaha született, számos legenda is övezi persze, ami biztos: nem könnyű terep, másfél óra szünet nélküli zene.
Jó ideig Glenn Gould felvételei számítottak etalonnak, aki az ikonikus művet kétszer is rögzítette, egyszer huszonhárom évesen, egyszer a halála előtti évben, fiatalkori felvétele 39 perc 19 másodperces volt, az Öné körülbelül másfél óra, nyilván nem csak az ismétlések eljátszásából adódik ez az óriási különbség.
B. L.: Ez elsősorban a Bach által kiírt ismétlések eljátszásából vagy el nem játszásából fakad, másrészt abból, hogy a Goldberg-variációk 32 tételből áll, a legkülönbözőbb karakterekkel, a bachi tempókat pedig sokan sokféleképpen értelmezik.
Mi motiválta, hogy felvegye a Kurtág György szavai szerint az előadóművészt szinte emberfeletti nehézségek elé állító művet?
B. L.: Bach zenéjéhez mindig is mély vonzalmat éreztem, műveinek kristályszerű struktúrája, illetve transzcendentális lelkülete hosszú évek óta foglalkoztat. A Goldberg-variációkat önmagam szórakoztatására kezdtem el tanulni még 2014-ben, elsősorban talán azért, amiért egy zongoraművész megtanulja (mert meg kell tanulja) Beethoven szonátáit, Chopin etűdjeit vagy Liszt h-moll szonátáját, hogy csak párat említsek. A másik ok Glenn Gould zsenije volt, akinek a végletekig csiszolt zongoratechnikája mindig is ámulatba ejtett. A mű megtanulásával töltött hónapok „édes terhet” jelentettek a speciális kihívások ellenére is, sőt, azok által talán még inkább. Az egyik legnagyobb kihívás például az, hogy ellentétben a bécsi klasszikus, romantikus vagy akár a 20. századi zeneszerzőkkel, Bach kottáiban alig találni előadói utasítást, hiszen abban a korban egy zeneszerző feltételezte, hogy előadója megfelelően „beszéli” a stílus nyelvét. A barokk stílus igen talányos zenéjét tehát minden más stílusnál gondosabban és merészebben, „visszafelé megfejtett keresztrejtvényként” kell tanulmányozni és megérteni.
Hogy találkozott az Ön törekvése, vagyis a Goldberg-variációkkal való folyamatos párbeszéde és a kiadói felkérés?
B. L.: Éppen felkértek a Magyar Rádióból, ahol élő adásban eljátszhattam a művet, ezzel pedig nagyjából egyidejűleg kezdődött az azóta is gyümölcsöző kapcsolatunk Hunka Róbert Zoltánnal, a Hunnia Records lemezkiadó alapító-tulajdonosával, egyben producerével, aki a SuperSize Recording Studióban telepített 8 csatornás Native DSD rögzítési rendszert kínálta fel, vagyis a legnagyobb felbontású hang rögzítésére alkalmas – nyugodtan mondhatom, forradalmian új – technikát, ami jelenleg a létező legtisztább hangképet adja vissza. A lemezt élő koncerten, közönség előtt vettük fel, ami a kiadóval közös elképzelésünk volt.
Milyen zongorán játszotta lemezre a művet?
B. L.: Egy csodás hangú Steinway D modellen játszottam, s bár meglehet, a zongoristák rossz néven veszik, amit mondok, de meggyőződésem, hogy rossz zongora alapvetően nincs, csak a saját korlátain túllépni nem akaró előadó. Hangszeres művészként ugyanis egyik legfőbb feladatunk, hogy a hangszert újra és újra saját magunkra „szabjuk”. A hangszer egyébként alapvetően kényes kérdés a Goldberg-variációk esetében, mivel a művet Bach eredetileg csembalóra írta. S mivel a zongorán alapvetően minden „lefelé” gravitálódik, itt tollpihe könnyedségű hangszerré kell változtatnom játék közben, némiképp hasonlóan a csembaló filigrán és tűpontos hangzásképéhez és billentéséhez.
Nyilván sokat jelent, hogy egy művet hol és milyen közönség előtt szólaltat meg a művész, milyen a Budapest Music Center Könyvtárában koncertet adni?
B. L.: A BMC Könyvtára különleges szellemiségű helyszín, főleg azóta, mióta itt áll a Kurtág házaspár pianínója is. (Ezen a koncerten a BMC Könyvtárának patinás Steinway zongoráján fogok játszani.) Egyébként pedig nagyon sok összetevője van egy koncertszituációnak, alaphelyzet, hogy nincs két egyforma koncert, ahogy két egyforma nap sincs. Fontos, hogy az előadó idegrendszere mit produkál a színpadon, s játék közben mit tud ezzel kezdeni. „Interpretátorként” részese vagyok a műnek, ott, abban a pillanatban ugyanakkor én vagyok az első számú hallgató is. A zongora pedig egy élettelen médium, mely általam és a teremben ülők által válik „élővé”, ilyen formában a közönség aktív részese egy előadásnak, ahol a szellemi energiák összeadódnak, a színpad pedig csak nagy erőfeszítések árán „határolható be”. Talán nincs is szükség semmi behatárolásra, csak szárnyakra, hogy együtt repülhessünk a szellem és az érzékek birodalmába.