Fegyverek közt 2022. március 31. / Fáy Miklós Nemrég adott koncertet a Müpában a L’Arpeggiata régizenei formáció. Monteverdit játszottak, többek között a Tankréd és Klorinda párviadala című, nem is tudom mit, operát, ope­ra­kez­de­ményt, zenés-táncos jelenetet. A koncert kezdetekor egy szöveg jelent meg a kivetítőn a háború értelmetlenségéről és szörnyűségéről. Nem is tudnának jobb példát mondani rá, mint Monteverdi művét, amelyben a két szerelmes nem ismeri föl egymást, lezárt sisakban kardoznak egész éjjel, aztán Tankréd győz. De hát micsoda győzelem, minden csepp kiontott vérért ezer könnycseppel kell fizetnie. Ostobává, kegyetlenné és szerencsétlenné tesz minket a háború. Inter arma silent musae, mondja, aki még tanult latinul, de aki nem, az is ismeri a mondást: fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Szép gondolat, bár az igazságtartalmával van egy kis gond. Ha megnézzük az irodalom történetét, mintha azért jött volna létre mindaz, amit szeretünk, mert a múzsák nem hallgattak a fegyverek között, vagy legalábbis a fegyverekről, megírták a trójai háborút, megírták a Góliátot leparittyázó Dávidot, Eger várának summáját, Szondi két apródját, a szörnyűséges 20. századot. Eszükben sincs hall­gatni a múzsáknak, mert a háború rendkívülisége és embertelensége csodálatos bőséggel szolgáltat témát embertelenségre és emberségességre egyaránt, ilyenkor derül ki, hogy emberek vagyunk-e vagy ördögök. Mindenre találunk példákat, mindig van okunk zavarba jönni és szégyellni magunkat, akár a szép, akár az elrettentő példákat látjuk. De mire ráfordultunk a 21. századra, elhittük, hogy a háború megszűnt dolog, az emberek közötti agressziót lehet ugyan szervezni, de kordában is lehet tartani. Aki szeret háborúzni, az mehet sporteseményekre, kiabálhat kígyót és békát az ellenfélre, buzdíthatja a saját színeit viselőket, és a végén nem hal bele senki. Igaz, hogy sportszerek között aztán tényleg hallgatnak a múzsák, én legalábbis semmilyen maradandó hatású eposzt nem olvastam még a Fradi-Dózsáról, de ha ez az ára, azt hiszem, mindannyiunk­nak megéri. Több sport – kevesebb vers. Ez így rosszul hangzik, olyan, mintha az izoma­gyúak és a nagy lelkek egymás ellenségei volnának. De ha a több sport ugyanarra jó, mint a több vers, vagyis hogy mindkettő akkor eredményes, ha kevesebb a halott, akkor máris kialakult egy szép szövetség a színházak és a stadionok között. Mert mégis erről volna szó. A múzsáknak be kell érniük az eddigi halottakkal, ne szomjazzanak friss vérre. És akkor talán elmondhatjuk, hogy ha a fegyverek közt nem is hallgatnak a múzsák, a múzsák között esetleg elhallgatnak a fegyverek.