2022. június 20. / Nagy Klaudia
Nemzetközileg elismert karmester és komponista. 1993-ban mutatták be szólóklarinét-darabját Fényárnyék-remegés címmel, amely mind a szakmában, mind a közönség körében hatalmas sikert aratott. Olyan színházi művek fűződnek a nevéhez, mint Az óriáscsecsemő, A gólem, a
Barbie Blue, A varázshegy, a Fuharosok és a Georgia Bottoms. A Huntsville Symphony Orchestra és a Portland Festival Symphony zeneigazgatója, az UMZE Kamaraegyüttes művészeti vezetője és az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány programigazgatója. A Kőszegi Várszínház 40. születésnapjára egy ünnepi nyitányt komponált, amely először június 16-án csendül fel a Jurisics-vár nagyszínpadán. Vajda Gergely Liszt Ferenc-, Bartók–Pásztory- és Artisjus-díjas klarinétművészt, zeneszerző-karmestert amerikai életéről és legújabb művéről kérdeztük.
2011-ig Magyarországon nem sokat tudott fellépni karmesterként, hiszen munkája szorosan az Amerikai Egyesült Államokhoz kötötte, amíg a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának vezető karmestere nem lett. Hogyan sodorta az élet Amerikába?
V. G.: Húszas éveim vége felé amerikai menedzsmentem segítségével kerestem állást, amíg azután, 150 jelentkező közül, engem választottak a Milwaukee Szimfonikusok asszisztens karmesteri pozíciójára. Utána jött 8 évig az Oregoni Szimfonikusok Associate Conductor, majd 2011-től a Huntsville Symphony zeneigazgatói állása. Utóbbit a Rádiózenekarnál eltöltött éveimmel egy időben kezdtem, és azóta is betöltöm. Az amerikai zeneigazgatói munka sokban hasonlít az európaira, a legnagyobb különbség talán éppen az, hogy nem kell mindig ott ülni, amikor nincsenek koncertek. Így vált lehetségessé, hogy Európában is folyamatos legyen a jelenlétem.
Mennyiben más az amerikai klasszikus zenei kultúra, mint az európai?
V. G.: A zene, persze helyi eltérésekkel, ugyanaz. A zenefogyasztás és az előadóegyüttesek támogatási módja egészen más, és ezek mind szorosan összefüggenek a műsorpolitikával. Annak, hogy gyakorlatilag zéró állami támogatás van, és hogy a működési költségekre minden évben magánemberektől és cégektől kell összeszedni a pénzt, teljesen más jelenlétre és túlélési stratégiára kényszeríti a zenekarokat, aminek megvan a jó oldala is. A folyamatos innovációs kényszer jót tesz az előadóművészetnek.
Miből inspirálódik, amikor hozzáfog egy zenemű komponálásához?
V. G.: Sok minden lehet az inspiráció forrása: egy jó könyv, egy film, egy vers, egy színház, de akár egy madár is, amit az ember a hátsó udvarban hall fütyülni. Előfordul olyan is, hogy én fütyülök valamit séta közben, és azt találom elég érdekesnek ahhoz, hogy darab legyen belőle. A Kőszegi Várszínház számára komponált művem egyik, magyar népdalszerű témája éppen így, magamnak fütyörészve született.
A komponálásnál milyen szempontokat kell figyelembe venni?
V. G.: A legjobb az, ha tudom, hogy pontosan kinek és milyen alkalomra komponálok. A közönség és az előadó karakterének ismerete mind inspiráció is egyben. Számomra fontos ismerni a darab első elhangzásának körülményeit: mennyi próba lesz, milyen a koncertterem, mi hangzik el még a műsorban. Fontos, hogy a komponista akkor korrekt, ha időre elkészül a darabbal, és az se nem sokkal rövidebb, se nem sokkal hosszabb annál, amit a megrendelő elképzelt.
A Savaria Szimfonikus Zenekar adja elő az új művet, amellyel többször dolgozott már együtt. Milyen a kapcsolatuk?
V. G.: Remekül tudunk együtt dolgozni, sok szép és izgalmas műsort csináltunk már együtt, és még sok szép közös tervünk van.
Mi jellemzi az ünnepi nyitányt, amelyet a Kőszegi Várszínház jubileumára készített?
V. G.: A darabot kifejezetten a Kőszegi Várszínház hangzó terére képzeltem el, mégpedig úgy, hogy a színpadon játszó szimfonikus zenekar és az udvar hátuljában elhelyezett rézfúvós csapat – 2 trombita és 3 harsona – közrefogják a közönséget. Ezzel az ötlettel a várudvar akusztikáját is a darab fontos részévé kívántam tenni. Két zenei anyag, a nyitó fanfár és annak ünnepélyesen áradó változata, valamint egy népdalt idéző, sirató jellegű dallam először kontrasztálva, majd egymással egységet alkotva adják a darab formáját. A Vár fanfár egy igazi ünnepi nyitány hét percben.
Barbie Blue, A varázshegy, a Fuharosok és a Georgia Bottoms. A Huntsville Symphony Orchestra és a Portland Festival Symphony zeneigazgatója, az UMZE Kamaraegyüttes művészeti vezetője és az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány programigazgatója. A Kőszegi Várszínház 40. születésnapjára egy ünnepi nyitányt komponált, amely először június 16-án csendül fel a Jurisics-vár nagyszínpadán. Vajda Gergely Liszt Ferenc-, Bartók–Pásztory- és Artisjus-díjas klarinétművészt, zeneszerző-karmestert amerikai életéről és legújabb művéről kérdeztük.
2011-ig Magyarországon nem sokat tudott fellépni karmesterként, hiszen munkája szorosan az Amerikai Egyesült Államokhoz kötötte, amíg a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának vezető karmestere nem lett. Hogyan sodorta az élet Amerikába?
V. G.: Húszas éveim vége felé amerikai menedzsmentem segítségével kerestem állást, amíg azután, 150 jelentkező közül, engem választottak a Milwaukee Szimfonikusok asszisztens karmesteri pozíciójára. Utána jött 8 évig az Oregoni Szimfonikusok Associate Conductor, majd 2011-től a Huntsville Symphony zeneigazgatói állása. Utóbbit a Rádiózenekarnál eltöltött éveimmel egy időben kezdtem, és azóta is betöltöm. Az amerikai zeneigazgatói munka sokban hasonlít az európaira, a legnagyobb különbség talán éppen az, hogy nem kell mindig ott ülni, amikor nincsenek koncertek. Így vált lehetségessé, hogy Európában is folyamatos legyen a jelenlétem.
Mennyiben más az amerikai klasszikus zenei kultúra, mint az európai?
V. G.: A zene, persze helyi eltérésekkel, ugyanaz. A zenefogyasztás és az előadóegyüttesek támogatási módja egészen más, és ezek mind szorosan összefüggenek a műsorpolitikával. Annak, hogy gyakorlatilag zéró állami támogatás van, és hogy a működési költségekre minden évben magánemberektől és cégektől kell összeszedni a pénzt, teljesen más jelenlétre és túlélési stratégiára kényszeríti a zenekarokat, aminek megvan a jó oldala is. A folyamatos innovációs kényszer jót tesz az előadóművészetnek.
Miből inspirálódik, amikor hozzáfog egy zenemű komponálásához?
V. G.: Sok minden lehet az inspiráció forrása: egy jó könyv, egy film, egy vers, egy színház, de akár egy madár is, amit az ember a hátsó udvarban hall fütyülni. Előfordul olyan is, hogy én fütyülök valamit séta közben, és azt találom elég érdekesnek ahhoz, hogy darab legyen belőle. A Kőszegi Várszínház számára komponált művem egyik, magyar népdalszerű témája éppen így, magamnak fütyörészve született.
A komponálásnál milyen szempontokat kell figyelembe venni?
V. G.: A legjobb az, ha tudom, hogy pontosan kinek és milyen alkalomra komponálok. A közönség és az előadó karakterének ismerete mind inspiráció is egyben. Számomra fontos ismerni a darab első elhangzásának körülményeit: mennyi próba lesz, milyen a koncertterem, mi hangzik el még a műsorban. Fontos, hogy a komponista akkor korrekt, ha időre elkészül a darabbal, és az se nem sokkal rövidebb, se nem sokkal hosszabb annál, amit a megrendelő elképzelt.
A Savaria Szimfonikus Zenekar adja elő az új művet, amellyel többször dolgozott már együtt. Milyen a kapcsolatuk?
V. G.: Remekül tudunk együtt dolgozni, sok szép és izgalmas műsort csináltunk már együtt, és még sok szép közös tervünk van.
Mi jellemzi az ünnepi nyitányt, amelyet a Kőszegi Várszínház jubileumára készített?
V. G.: A darabot kifejezetten a Kőszegi Várszínház hangzó terére képzeltem el, mégpedig úgy, hogy a színpadon játszó szimfonikus zenekar és az udvar hátuljában elhelyezett rézfúvós csapat – 2 trombita és 3 harsona – közrefogják a közönséget. Ezzel az ötlettel a várudvar akusztikáját is a darab fontos részévé kívántam tenni. Két zenei anyag, a nyitó fanfár és annak ünnepélyesen áradó változata, valamint egy népdalt idéző, sirató jellegű dallam először kontrasztálva, majd egymással egységet alkotva adják a darab formáját. A Vár fanfár egy igazi ünnepi nyitány hét percben.