A színész hangja 2022. augusztus 01. / Fáy Miklós Emlékszem, mekkorákat legyintgettek rám családilag, amikor egy szép napon megmutattam ne­kik új szerzeményemet. Most vettem a lemezboltban. Mi van rajta? Kossuth hangja. Pár perc múlva kiderült, hogy igazuk van a legyintőknek, Kossuth hangja olyan vaskos sistergések és sercegések mögé bújt, hogy annak alapján aligha értette meg az ember azt a fantasztikus hatást, amit ki tudott váltani a hang tulajdonosa. Ez már sajnos nincs meg nekünk. Ahogy nem tudni, milyen hangon beszélt Cicero vagy Cato, vagy bárki, elhíresült szónok a régi időkből. Pedig talán ezen múlt minden, néha még a világtörténelem is. Régebben viszonylag sokat hüledeztem, hogy egyegy nagy, de igazán nagy színész nekrológjában föl­so­rolták a szinkronszerepeket is. Sinkovits Imre, micsoda Törpapa volt. Vagy most, legutóbb, fájdalmasan közel, Haumann Péternél is megemlítették a nagy szerepek közt Hókuszpókot. Ifjú szívekben élnek, és életük millió gyökerű, ezt mind értem, de vajon tényleg van olyan fontos, hogy „látszik egy tüskés hát”, mint a Szókratész védőbeszéde? Nincs ebben valami blaszfémia? Legközelebb majd úgy idézik föl Vass Gábor alakját, hogy senki nem tudott úgy lelkesedni a hamburgerért a reklámban? Másfelől meg: a hang jelenleg az egyetlen megbízható önazonosító. Az emberek változnak, meghíznak vagy lefogynak az idők során, próbálnak beilleszkedni, hogy lehetőleg semmivel se lógjanak ki a nagy átlagból, átszabatják az arcukat, egyéb testrészeikről most nem is beszélve, de olyanról még nem hal­lot­tam, hogy valaki plasztikai műtétet hajtatott volna végre a hangszálain: úgy szeretnék beszélni, mint Latinovits Zoltán. Egy jó parodista nyilván meg tud úgy szólalni, mint Latinovits vagy Kállai Ferenc, de aztán kibújik a kölcsönbőrből, és mégis a saját hangján kezd el beszélni. Mindez csak arról jutott eszembe, hogy Börcsök Enikő-kiállítás nyílt a Bajor Gizi Színészmúzeumban. Nem nagy kiállítás, és küzd azzal, amivel minden színészkiállítás küzd: a lényeg nem megmutatható. A jelmez látható, de hiányzik belőle az ember. Egy-egy használati tárgy megmutatható, de nincs ott, aki használja. Ahogy az augusztus végéig most épp párhuzamosan kiállított Latinovits Zoltán mondta: „A színész élete szűntével varázsa is megszűnik”. Ámbár épp ő a legelevenebb példa rá, hogy ez nem fel­tét­lenül igaz. Börcsök Enikő is él, bár egy kicsit ijedten látom, hogy tényleg emlékekből dolgozunk, milyen is volt a Stuart Máriában vagy a Téli utazásban. És akkor hirtelen valami furcsa, eleven élmény jut eszembe, Börcsök hangja. A szinkronhangja, ahogy Melissa McCarthy szájával beszél. Mennyire egyedivé tudta ten­ni a figurát, mennyire új identitást épített föl: egy embert, aki amerikai, de magyarul beszél, és pont úgy, ahogy ő. A többi már rajtunk múlik. Ha nem is ifjú a szívünk, Börcsök él benne.