Betűs élmények 2022. szeptember 05. / Fáy Miklós Szeptember van, régebben ez volt a fényképnézegetés és -mutogatás ideje. Elmúltak a sza­bad­sá­gok, mindenki visszatért a munkahelyére, és mesélt. Itt jártam, ezt láttam, meg is tudom mutat­ni. Anyira általános volt a fényképnézegetés, hogy emlékszem: az Erkel Színházban A végzet hatal- ma­ volt műsoron, nem is akárkivel, Lamberto Gardelli vezényelte az előadást, és a zenekar tagjai nem találtak megfelelőbb helyet és időpontot a fényképek körbeadogatására, mint a zenekari árkot és az opera nyitányát. Hol vannak azok a régi szép idők? De tényleg: hová lettek? Régen nem várjuk már meg a szabadságok végét, el tudunk büszkélkedni az élményeinkkel, vagy legalábbis a fényképeinkkel hamarabb. Azonnal. A fényképezés általánossá vált, előbb vagy utóbb mindenki előhúzza a telefonját, és lő egy szelfit, felteszi a közösségi oldalakra, vagy e-mailben, MMS-ben továbbítja, ír hozzá valami humorosat, „amelyik meztelen, az a Dávid”, és készen is vagyunk. Mire itt a szeptember, nyugodtan játszhatjuk a nyitányt, ülhetünk az értekezleten, emelhetjük a kalapácsot. Régebben, ha fényképet készítettünk, azt mondtuk: megörökítjük a pillanatot. Ma az örökítés eszünkbe sem jut, inkább csak beavatjuk a pillanatainkba az ismerősöket. Én itt, te ott, jövőre majd te leszel itt és én ott. Öröklét? Vagy legalábbis emberi mértékkel mérhető öröklét, tíz vagy húsz év? Ugyan már. A legtöbb fényképből már tárgy sem lesz, nem kerül papírra, a legtöbb képes emlékünk végképp elvész, amikor két-három év múlva lecseréljük a számítógépünket, vagy új telefont vásárolunk. Van ebben bölcsesség meg realitás, ugyan kit érdekelhet majd 2030-ban, hogy merre jártunk 2022 nyarán, legtöbb esetben még saját magunkat sem. Megtesszük a kötelező erőfeszítést, hogy emlékezzünk egy maplementére vagy egy templomra, de tudjuk, hogy a nap tíz év múlva is lemegy, a templom tíz év múlva is ott áll, mindenki nézze meg maga, ha annyira érdekli. Az élmény megőrzése és megosztása egyre ne­he­zebb fela­dattá válik. Amíg van élmény, addig talán nem olyan nagy a baj. Csak azért érdekes az egész, mert évtizedek óta beszélnek a Gutenberg-galaxis végéről, hogy az információt egyre kevésbé lehet szavakkal, írással, nyomtatással megosztani. Sokszor nincs is értelme, ha azt olvassuk, hogy „adjunk hozzá csipetnyi sót”, mindig félre lehet érteni, nem egyforma a kezünk, nem egyformát csippentünk a sóból. Ha mindezt képen vagy mozgóképen látjuk, nincs min vitatkozni. De ha élményről van szó, a kép mintha egyre kevesebbet érne. Mintha még mindig nem volna jobb módszer annál, mint leírni, mit is éreztünk, amikor ott álltunk a Tádzs Mahal előtt, vagy csak bámultuk a csil­lag­hul­lást a Normafánál. Tíz év múlva talán megértjük fiatalabb önmagunkat, vagy legalább újra együtt vagyunk a régi énünkkel. Hogy mindez ki mást érdekelhet, az már egy másik kérdés.