2022. október 18. / Nagy Klaudia
1993 óta több száz produkciót vezényelt, nemcsak operákat, hanem musicaleket, operetteket, és baletteket is. A vezénylés mellett rendezőként is tevékenykedik. 2001-ben a Bartók Plusz Operafesztivál alapító zeneigazgatója, 2011 és 2021 között a fesztivál igazgatója, 2016-tól a Magyar
Állami Operaház első karmestere. A Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató-műsor zsűritagjaként igyekszik egyengetni a fiatal tehetségek útját. Szeptember 24-én a Magyar Állami Operaházban az ő vezényletével mutatják be Puccini Tosca című örök érvényű operáját, amelyben a szerelem ereje segít felülemelkedni az igazságtalanságokon, sőt, még a halálon is. Kesselyák Gergely Liszt Ferenc-díjas Érdemes Művésszel, karmesterrel arról beszélgettünk, milyen kihívások elé állítja az új produkció.
Pályafutása során sokat vezényelte a Toscát, sőt, rendezte is. Karmesterként hogyan hangolja össze az elképzeléseit a rendezővel?
K. G.: Egy jó operaprodukció mindig egy rendező és egy karmester közös művészi alkotómunkájának eredményeképpen jön létre. Nagyon várom a közös munkát a rendezővel, Ókovács Szilveszterrel, mert a koncepciója sok érdekességet ígér. Ezeket a remekműveket nem lehet eléggé ismerni, mindig újabb és újabb rétegeket lehet bennük felfedezni. Nekem mint karmesternek a zenemű minden pillanatában van döntési lehetőségem, ugyanis a partitúra egy végrendelet, ennek a végrendeletnek a legpontosabb végrehajtásáért vagyok felelős. Bizonyos kérdéseket nyitva hagy, például a tempó kiválasztásánál valamikor nagyobb szabadságot hagy a szerző, valamikor kisebbet. A rendezéstől függ, hogy a végrendelet határai között hol húzom meg a saját előadói döntésemet. A partitúra az első koordináta, de nekem kell a másik koordináta is, ami a rendező elképzelése. Nagyon szeretem azt a művészi játékot, alkotómunkát, amikor van egy alkotópartner, aki meghatározza a másik koordinátát, és a jelenetektől tesszük függővé, hogy a zeneszerző által megadott lehetőségek közötti mozgástéren belül hova esik az én karmesteri döntésem.
Hogyan dolgozik együtt az énekesekkel?
K. G.: Rendezőként despotább vagyok, mint karmesterként. Vannak olyan énekesek, akik nagyon sokszor énekeltek egy szerepet, de bármit kérhetek tőlük, megjegyzik, és végrehajtják. És van olyan, aki megpróbálja végrehajtani, de éles helyzetben úgyis a 20 évvel ezelőtti változat fog az eszébe jutni. Ilyenkor jobb beépítenem az eszköztárát a darab megfogalmazásába, mert ha keveset tudunk próbálni, a régi verzió fog beugrani neki. Most lesz egy hosszabb próbaidőszak, ezért a szereplők beidegződését meg lehet egy-egy ponton változtatni. Ha ez egy színpadi gesztushoz, cselekvéshez köthető, sokkal jobban megjegyzik. Nagy részük ugyanis a színpadi szituációkhoz köti a zenét is, nem pedig fordítva. Másrészt fontos, hogy azt mutassuk meg, amit az énekes jól tud, és ne azt, amit nem. Hiszen ez a műfaj onnan indult, hogy egy opera sztorija ürügy volt arra, hogy jó nagyokat énekelhessenek: ki tud minél hangosabban énekelni, minél magasabban, minél tovább tartani egy hangot. A nagy zeneszerzőknél viszont, mint Mozart, Verdi, Puccini, belopózkodott a zenedráma. A karmesternek jó ízléssel kell egyensúlyban tartani, hogy öncélú, magamutogató kiállásokkal ne akasszuk meg a dráma sodrását, de azt is figyelembe kell venni, hogy a néző szívesen felfüggeszti a sodrást, hogy egy jól megfogott magas hang, egy hatáshang adrenalint szabadítson fel benne.
Hogy haladnak a darab zenei próbái, milyen feladatokat kell megoldaniuk?
K. G.: A zenei próbák során átvesszük a szereplőkkel a darabot. Ádám Zsuzsanna velem énekli először Floria Toscát, ami megtisztelő, hiszen egy szerep első megfogalmazásának az emléke végigkíséri az énekest a pályáján. Talán Kálmán Péter is most először játssza Scarpia szerepét, nagyon szeretem őt mint énekest és a munkamódszert, ahogy ő dolgozik, inspiráló alkotótárs. Pataki Adorján is új számomra Cavaradossiként. Fekete Attilával, Boross Csillával, Kálmándy Mihállyal sokat dolgoztunk együtt, akár ebben a darabban is. Átvesszük az alapvető kéréseimet a partitúrával kapcsolatban, vagy felhívom a figyelmet arra, amit az előadási hagyományban felületesen szokás esetleg értelmezni, és pontosítani szeretném a partitúra alapján. „Konyhakészre” csináljuk a szerepet az énekesekkel, hogy el tudjon kezdeni a rendező velünk dolgozni. Most az első koordinátát, Puccini zenei végrendeletének határait fogjuk megbeszélni, majd a második koordináta a rendezőtől, Ókovács Szilvesztertől érkezik, és a kettőből együtt alakul ki a végleges előadás.
A Tosca 1900-es ősbemutatója óta rendkívül népszerű az operák között. Mi Puccini titka?
K. G.: 2011-ben egy kiáltványban szólítottam fel a világ zeneszerzőit, hogy térjenek vissza Mozart, Verdi és Puccini gyakorlatához, és keressék meg azokat az érthető és népszerű formákat, amelyekben egyesíteni tudják a mai musicalek sikerességét a komolyzene iránt támasztott igényekkel. Ezek a nagy szerzők ugyanis a nép által beszélt zenei nyelvet emelték olyan intellektuális szintre, amivel örök érvényű műveket hoztak létre. Használtak egy bizonyos metafizikára nyitott antennát, amit azért kaptak, hogy üzeneteket hozzanak egy transzcendens világból. Az elmúlt 130 évben az romlott el, hogy a zeneszerző megpróbált önmaga fontossá válni, zenét írni az íróasztalánál, nem pedig közvetíteni. A nagy zsenik közvetítettek, használták azt a bizonyos antennát, és ha jött az üzenet, lekottázták. Ez az ihlet. A Tosca még Puccini életművén belül is talán az egyik legihletettebb darab. Fantasztikus kompozíciós technikák, gyönyörű dallamok jellemzik, olyan hatalmi, szerelmi viszonyrendszerről szól, ami kortól független, és amiben mindenki magára ismerhet.
Állami Operaház első karmestere. A Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató-műsor zsűritagjaként igyekszik egyengetni a fiatal tehetségek útját. Szeptember 24-én a Magyar Állami Operaházban az ő vezényletével mutatják be Puccini Tosca című örök érvényű operáját, amelyben a szerelem ereje segít felülemelkedni az igazságtalanságokon, sőt, még a halálon is. Kesselyák Gergely Liszt Ferenc-díjas Érdemes Művésszel, karmesterrel arról beszélgettünk, milyen kihívások elé állítja az új produkció.
Pályafutása során sokat vezényelte a Toscát, sőt, rendezte is. Karmesterként hogyan hangolja össze az elképzeléseit a rendezővel?
K. G.: Egy jó operaprodukció mindig egy rendező és egy karmester közös művészi alkotómunkájának eredményeképpen jön létre. Nagyon várom a közös munkát a rendezővel, Ókovács Szilveszterrel, mert a koncepciója sok érdekességet ígér. Ezeket a remekműveket nem lehet eléggé ismerni, mindig újabb és újabb rétegeket lehet bennük felfedezni. Nekem mint karmesternek a zenemű minden pillanatában van döntési lehetőségem, ugyanis a partitúra egy végrendelet, ennek a végrendeletnek a legpontosabb végrehajtásáért vagyok felelős. Bizonyos kérdéseket nyitva hagy, például a tempó kiválasztásánál valamikor nagyobb szabadságot hagy a szerző, valamikor kisebbet. A rendezéstől függ, hogy a végrendelet határai között hol húzom meg a saját előadói döntésemet. A partitúra az első koordináta, de nekem kell a másik koordináta is, ami a rendező elképzelése. Nagyon szeretem azt a művészi játékot, alkotómunkát, amikor van egy alkotópartner, aki meghatározza a másik koordinátát, és a jelenetektől tesszük függővé, hogy a zeneszerző által megadott lehetőségek közötti mozgástéren belül hova esik az én karmesteri döntésem.
Hogyan dolgozik együtt az énekesekkel?
K. G.: Rendezőként despotább vagyok, mint karmesterként. Vannak olyan énekesek, akik nagyon sokszor énekeltek egy szerepet, de bármit kérhetek tőlük, megjegyzik, és végrehajtják. És van olyan, aki megpróbálja végrehajtani, de éles helyzetben úgyis a 20 évvel ezelőtti változat fog az eszébe jutni. Ilyenkor jobb beépítenem az eszköztárát a darab megfogalmazásába, mert ha keveset tudunk próbálni, a régi verzió fog beugrani neki. Most lesz egy hosszabb próbaidőszak, ezért a szereplők beidegződését meg lehet egy-egy ponton változtatni. Ha ez egy színpadi gesztushoz, cselekvéshez köthető, sokkal jobban megjegyzik. Nagy részük ugyanis a színpadi szituációkhoz köti a zenét is, nem pedig fordítva. Másrészt fontos, hogy azt mutassuk meg, amit az énekes jól tud, és ne azt, amit nem. Hiszen ez a műfaj onnan indult, hogy egy opera sztorija ürügy volt arra, hogy jó nagyokat énekelhessenek: ki tud minél hangosabban énekelni, minél magasabban, minél tovább tartani egy hangot. A nagy zeneszerzőknél viszont, mint Mozart, Verdi, Puccini, belopózkodott a zenedráma. A karmesternek jó ízléssel kell egyensúlyban tartani, hogy öncélú, magamutogató kiállásokkal ne akasszuk meg a dráma sodrását, de azt is figyelembe kell venni, hogy a néző szívesen felfüggeszti a sodrást, hogy egy jól megfogott magas hang, egy hatáshang adrenalint szabadítson fel benne.
Hogy haladnak a darab zenei próbái, milyen feladatokat kell megoldaniuk?
K. G.: A zenei próbák során átvesszük a szereplőkkel a darabot. Ádám Zsuzsanna velem énekli először Floria Toscát, ami megtisztelő, hiszen egy szerep első megfogalmazásának az emléke végigkíséri az énekest a pályáján. Talán Kálmán Péter is most először játssza Scarpia szerepét, nagyon szeretem őt mint énekest és a munkamódszert, ahogy ő dolgozik, inspiráló alkotótárs. Pataki Adorján is új számomra Cavaradossiként. Fekete Attilával, Boross Csillával, Kálmándy Mihállyal sokat dolgoztunk együtt, akár ebben a darabban is. Átvesszük az alapvető kéréseimet a partitúrával kapcsolatban, vagy felhívom a figyelmet arra, amit az előadási hagyományban felületesen szokás esetleg értelmezni, és pontosítani szeretném a partitúra alapján. „Konyhakészre” csináljuk a szerepet az énekesekkel, hogy el tudjon kezdeni a rendező velünk dolgozni. Most az első koordinátát, Puccini zenei végrendeletének határait fogjuk megbeszélni, majd a második koordináta a rendezőtől, Ókovács Szilvesztertől érkezik, és a kettőből együtt alakul ki a végleges előadás.
A Tosca 1900-es ősbemutatója óta rendkívül népszerű az operák között. Mi Puccini titka?
K. G.: 2011-ben egy kiáltványban szólítottam fel a világ zeneszerzőit, hogy térjenek vissza Mozart, Verdi és Puccini gyakorlatához, és keressék meg azokat az érthető és népszerű formákat, amelyekben egyesíteni tudják a mai musicalek sikerességét a komolyzene iránt támasztott igényekkel. Ezek a nagy szerzők ugyanis a nép által beszélt zenei nyelvet emelték olyan intellektuális szintre, amivel örök érvényű műveket hoztak létre. Használtak egy bizonyos metafizikára nyitott antennát, amit azért kaptak, hogy üzeneteket hozzanak egy transzcendens világból. Az elmúlt 130 évben az romlott el, hogy a zeneszerző megpróbált önmaga fontossá válni, zenét írni az íróasztalánál, nem pedig közvetíteni. A nagy zsenik közvetítettek, használták azt a bizonyos antennát, és ha jött az üzenet, lekottázták. Ez az ihlet. A Tosca még Puccini életművén belül is talán az egyik legihletettebb darab. Fantasztikus kompozíciós technikák, gyönyörű dallamok jellemzik, olyan hatalmi, szerelmi viszonyrendszerről szól, ami kortól független, és amiben mindenki magára ismerhet.