2023. január 13. / Gáti Katalin Teodóra
A világot járt nagy sikerű RAMAZURI előadás után most más „képeket fest” a színpadra Duda Éva. A téma nem új a koreográfusnő számára, hiszen Frida Kahlóról nem először készít darabot.
Másodszorra rendezel előadást Dél-Amerika forradalmi lelkű, világhírű festőnőjéről, szóval valamiért nagyon a magadénak érezheted a művészetét vagy az egyéniségét.
D. É.: Sok minden érdekel vele kapcsolatban, és vannak olyan érzések, jelenetek, táncképek, amelyeket a mostani előadásban tudtam csak kibontani. Ennek az előadásnak árnyaltabb és plasztikusabb a szövete, hiszen nincs benne sem próza, sem dalok, éppen ezért máshogy kell szerkeszteni, és másképp kell általa kapcsolatot teremteni a nézőkkel. Frida szívós, erős és mégis törékeny volt, és nekem már ettől is érdekes karakter, de az még inkább inspirál, ahogyan a 20. század eleji Mexikóban kiállt magáért, az elveiért, a művészi törekvéseiért, rebellis szemléletét és bátor magatartását egész életében képviselte. Rengeteg akadály gördült elé, nem egyszer függött egy hajszálon az élete mindamellett, hogy állandó fizikai fájdalmai voltak. De ez a nő megállíthatatlan volt. Az életerő és az élni akarás annyi mindenen átsegítette. Egyik utolsó képe a „Viva la vida” (Éljen az élet – a szerk.) címet viseli, és gyönyörű színű dinnyéket ábrázol, miközben amikor ezt festette, már a halál küszöbén volt, és nyilvánvalóan mély depresszióval küzdött. Érdekes, hogy mindkét nemhez egyaránt vonzódott, és fiatalabb férfiakkal éppúgy volt kapcsolata, mint idősebbekkel – nem akadt fenn a konvenciókon, szenvedéllyel szeretett. Vonzó számomra a művészi őszintesége, és ugyan sokan kritizálták az alkotói stílusát – bár valószínűleg tényleg nem a legbriliánsabb technikát alkalmazó festőművész a világon –, de ezzel együtt annyira összetett és sokoldalú tehetség, hogy a kultusza egyre csak növekszik. Bennem is maradt vele kapcsolatban még egy csomó kérdés. Az előadás során nem az életét meséljük el, sokkal inkább „érzet-tánc-képeket festünk meg” vele kapcsolatban.
Akkor számodra Frida örök inspiráció, még ha nem is készítesz belőle ötévente új darabot.
D. É.: Igen. Volt egy prózai oldala is annak, amiért egy teljesen új előadást készítettem vele kapcsolatban. Nemcsak gondolatilag és mozgásanyagában lett egész más szövetű a mostani mű, hanem színpadi megvalósításában is, mégpedig azért, hogy könnyen utaztatható legyen. Az első Frida bemutatója után a világ különböző pontjairól kaptunk visszajelzéseket, hogy nagyon tetszik a darab, és szeretnék meghívni, de annyira monumentálisra sikerült, hogy lehetetlen volt szállítani és utazni vele. A mai napig töretlen az érdeklődés Frida iránt, ezzel a címmel és az új koncepcióval már könnyen tudunk turnézni. Ráadásul kevés olyan előadás születik róla Európában, amely a tánc, a zene és a vizualitás eszközeivel bontja ki az ő világát. Társulatunk egyik fontos financiális pillére a nemzetközi megjelenés, hiszen most leginkább a forgalmazásból tudjuk a helyzetünket stabilizálni, amire jelen helyzetben nagy szükségünk van.
Hogyan épül fel a darab, mi fogadja majd a nézőket?
D. É.: Vizuálisan is nagyon izgalmas anyag készült, egy üres fehér térre, mint egy vászonra „festek” teátrális képeket erős színekkel. Jó érzés ez a képzőművészeti analógia, mintha minden jelenet külön vászon lenne, így mindig tiszta lappal lehet nekiindulni. Kicsit olyan, mintha a néző egy kiállításon sétálna végig, és ennek során különféle benyomások érnék a főszereplőről és az őt körülvevő környezetről. A RAMAZURI című darabom során beleszerettem az egyetlen színre épülő jelmezekbe, és ezt a vonalat továbbgondolva a Fridában több olyan színpadi kép is született, amely kizárólag egy-egy színre épül. Az előadás video designere Karcis Gábor, akivel a korábbi Frida-előadás során is együtt dolgoztunk.
Na és ki táncolja Fridát és a férjét, Diegót?
D. É.: Frida egyértelmű volt, de Diegón különösen sokat gondolkodtam, mert olyan férfi táncosra volt szükségem, aki idősebb, mégis testileg-lelkileg alkalmas a feladatra. Nem volt könnyű dolgom, mert – magamról is tudom –, hogy már nem könnyű táncművészeket színpadra csábítani 40-50 éves kor felett. Kováts Tiborról (táncművész, balettmester – a szerk.) viszont olyan elementáris erővel éreztem, hogy ő az igazi Diego, hogy nem hagytam magam lerázni, jóllehet, évek óta mindenkit elutasított. Arra kértem csupán, hogy bízzon bennem, és próbáljuk ki a közös munkát. Már az első próbán éreztem, hogy partnerével és a csapattal is jól fognak együttműködni. Fontos számomra, hogy valaki egyaránt szerethető, humoros és tiszteletre méltó legyen. Hát vele ez is összejött. A főszerepet az olasz származású, de már évek óta hazánkban élő és nálunk táncoló Eleonora Accalai játssza, aki egyrészt hihetetlenül hasonlít Frida Kahlóra, másrészt rendkívül érzékeny és átszellemült művész. Már a próbák előtti hetekben egy fotózásra úgy ült be, hogy látni lehetett, szerepben van, pedig még el sem kezdtünk dolgozni. Lehet érezni egy művészen, amikor átkapcsol, és ahogy Eli beült a sminkbe, tudtam, hogy jó választás volt, mert elképesztő kisugárzása volt már abban a pillanatban is. Nagyon büszke vagyok a csapatomra, a színpadon és a háttérben dolgozókra egyaránt.
Másodszorra rendezel előadást Dél-Amerika forradalmi lelkű, világhírű festőnőjéről, szóval valamiért nagyon a magadénak érezheted a művészetét vagy az egyéniségét.
D. É.: Sok minden érdekel vele kapcsolatban, és vannak olyan érzések, jelenetek, táncképek, amelyeket a mostani előadásban tudtam csak kibontani. Ennek az előadásnak árnyaltabb és plasztikusabb a szövete, hiszen nincs benne sem próza, sem dalok, éppen ezért máshogy kell szerkeszteni, és másképp kell általa kapcsolatot teremteni a nézőkkel. Frida szívós, erős és mégis törékeny volt, és nekem már ettől is érdekes karakter, de az még inkább inspirál, ahogyan a 20. század eleji Mexikóban kiállt magáért, az elveiért, a művészi törekvéseiért, rebellis szemléletét és bátor magatartását egész életében képviselte. Rengeteg akadály gördült elé, nem egyszer függött egy hajszálon az élete mindamellett, hogy állandó fizikai fájdalmai voltak. De ez a nő megállíthatatlan volt. Az életerő és az élni akarás annyi mindenen átsegítette. Egyik utolsó képe a „Viva la vida” (Éljen az élet – a szerk.) címet viseli, és gyönyörű színű dinnyéket ábrázol, miközben amikor ezt festette, már a halál küszöbén volt, és nyilvánvalóan mély depresszióval küzdött. Érdekes, hogy mindkét nemhez egyaránt vonzódott, és fiatalabb férfiakkal éppúgy volt kapcsolata, mint idősebbekkel – nem akadt fenn a konvenciókon, szenvedéllyel szeretett. Vonzó számomra a művészi őszintesége, és ugyan sokan kritizálták az alkotói stílusát – bár valószínűleg tényleg nem a legbriliánsabb technikát alkalmazó festőművész a világon –, de ezzel együtt annyira összetett és sokoldalú tehetség, hogy a kultusza egyre csak növekszik. Bennem is maradt vele kapcsolatban még egy csomó kérdés. Az előadás során nem az életét meséljük el, sokkal inkább „érzet-tánc-képeket festünk meg” vele kapcsolatban.
Akkor számodra Frida örök inspiráció, még ha nem is készítesz belőle ötévente új darabot.
D. É.: Igen. Volt egy prózai oldala is annak, amiért egy teljesen új előadást készítettem vele kapcsolatban. Nemcsak gondolatilag és mozgásanyagában lett egész más szövetű a mostani mű, hanem színpadi megvalósításában is, mégpedig azért, hogy könnyen utaztatható legyen. Az első Frida bemutatója után a világ különböző pontjairól kaptunk visszajelzéseket, hogy nagyon tetszik a darab, és szeretnék meghívni, de annyira monumentálisra sikerült, hogy lehetetlen volt szállítani és utazni vele. A mai napig töretlen az érdeklődés Frida iránt, ezzel a címmel és az új koncepcióval már könnyen tudunk turnézni. Ráadásul kevés olyan előadás születik róla Európában, amely a tánc, a zene és a vizualitás eszközeivel bontja ki az ő világát. Társulatunk egyik fontos financiális pillére a nemzetközi megjelenés, hiszen most leginkább a forgalmazásból tudjuk a helyzetünket stabilizálni, amire jelen helyzetben nagy szükségünk van.
Hogyan épül fel a darab, mi fogadja majd a nézőket?
D. É.: Vizuálisan is nagyon izgalmas anyag készült, egy üres fehér térre, mint egy vászonra „festek” teátrális képeket erős színekkel. Jó érzés ez a képzőművészeti analógia, mintha minden jelenet külön vászon lenne, így mindig tiszta lappal lehet nekiindulni. Kicsit olyan, mintha a néző egy kiállításon sétálna végig, és ennek során különféle benyomások érnék a főszereplőről és az őt körülvevő környezetről. A RAMAZURI című darabom során beleszerettem az egyetlen színre épülő jelmezekbe, és ezt a vonalat továbbgondolva a Fridában több olyan színpadi kép is született, amely kizárólag egy-egy színre épül. Az előadás video designere Karcis Gábor, akivel a korábbi Frida-előadás során is együtt dolgoztunk.
Na és ki táncolja Fridát és a férjét, Diegót?
D. É.: Frida egyértelmű volt, de Diegón különösen sokat gondolkodtam, mert olyan férfi táncosra volt szükségem, aki idősebb, mégis testileg-lelkileg alkalmas a feladatra. Nem volt könnyű dolgom, mert – magamról is tudom –, hogy már nem könnyű táncművészeket színpadra csábítani 40-50 éves kor felett. Kováts Tiborról (táncművész, balettmester – a szerk.) viszont olyan elementáris erővel éreztem, hogy ő az igazi Diego, hogy nem hagytam magam lerázni, jóllehet, évek óta mindenkit elutasított. Arra kértem csupán, hogy bízzon bennem, és próbáljuk ki a közös munkát. Már az első próbán éreztem, hogy partnerével és a csapattal is jól fognak együttműködni. Fontos számomra, hogy valaki egyaránt szerethető, humoros és tiszteletre méltó legyen. Hát vele ez is összejött. A főszerepet az olasz származású, de már évek óta hazánkban élő és nálunk táncoló Eleonora Accalai játssza, aki egyrészt hihetetlenül hasonlít Frida Kahlóra, másrészt rendkívül érzékeny és átszellemült művész. Már a próbák előtti hetekben egy fotózásra úgy ült be, hogy látni lehetett, szerepben van, pedig még el sem kezdtünk dolgozni. Lehet érezni egy művészen, amikor átkapcsol, és ahogy Eli beült a sminkbe, tudtam, hogy jó választás volt, mert elképesztő kisugárzása volt már abban a pillanatban is. Nagyon büszke vagyok a csapatomra, a színpadon és a háttérben dolgozókra egyaránt.