2023. június 09. /
George Bizet Carmenjének, a világ egyik legkedveltebb operájának köszönhetően idén is találkozhatnak az operakedvelők a Szentmargitbányai Kőfejtő szabadtéri arénájában. Arnaud Bernard rendezésének bemutatóját 2023. július 12-én tartják. Minden bizonnyal nagy izgalom előzi
majd meg az operavilág egyik legkeresettebb szopránja, Kristine Opolais debütálását Carmen címszerepében. Az énekesnővel a lehetőségek megragadásáról és a szerepre való felkészülésről beszélgettünk.
A világ számos operaházának színpadán, jelentős szerepekben hallhatta Önt a nagyközönség. A Soprontól alig fél órára, a határ túloldalán található Szentmargitbányai Kőfejtőben Carmen szerepében debütál. Hogyan jött a felkérés?
K. O.: Őszintén szólva először nemet mondtam, mert nem tudtam, hogyan reagáljak, annyira meglepett a felkérés. Soha nem gondoltam arra, hogy valaha főszerepet énekeljek Bizet Carmen című operájában. Daniel Serafin, a Szentmargitbányai Kőfejtő operaelőadásainak intendánsa két évvel ezelőtt, grazi fellépésem után – ahol Jonas Kaufmann-nal énekeltem – tette fel a kérdést, hogy nem akarnám-e elénekelni Carment. Nagyon kitartó volt, nem adta fel, újra és újra előjött a kérdésével. Azt vallom, hogy semmi nem történik ok nélkül, ezért arra gondoltam, hogy valami oka csak van annak, hogy nem tágít, újra és újra megkeres.
Milyen kihívást jelent Carmen szerepe?
K. O.: Óriási kihívás számomra ez feladat, nagyon kíváncsian várom én is a fellépésemet a világ egyik legnépszerűbb operájában. Elsősorban azért, mert ebben az általában mezzoszopránokra osztott szerepben teljesen új terepen mérettetem meg magam. Szopránként korábban eszembe nem jutott volna, hogy a főszereplőt formáljam meg, Micaëlát már énekeltem egyébként. Ezért, mielőtt Danielnek igent mondtam volna, hosszan gondolkoztam azon, milyen hatással lesz ez a szerep operaénekesi jövőmre, a repertoáromra, és kikértem a számomra legfontosabb személyek, többek között mezzoszoprán énektanárom véleményét is. Egytől egyig mindenki biztatott. Végül úgy gondoltam, egy ilyen lehetőséget ki kell használni, és nagy izgalommal várom a közönség visszajelzését.
Hogyan, milyen lépéseken keresztül építi fel Carmen karakterét?
K. O.: Először is nagyon fontos, hogy értsem a szöveget, hiszen csak akkor tudom az adott szituációhoz szükséges érzelmeket belevinni a szerepbe. Többnyire olaszul énekelek, a francia repertoár viszonylag új számomra, ezért elkezdtem franciául tanulni. Fontos továbbá, hogy elmélyülhessek a darabban, hogy minél jobban megismerhessem az alakítandó karaktert. Szeretem, ha hosszú idő áll rendelkezésre az alkotás folyamatához. Az is lényeges, hogy énektanárral gyakoroljak, aki tanít és végigkísér ezen az úton. Miután ez egy mezzoszoprán szerep, egészen biztos, hogy kihat a hangomra is; kíváncsian várom, milyen hangzást fogok tudni elérni. Természetesen van kedvenc Carmen-alakításom is, Agnes Baltsa-é, szerintem ő hozza játéka közben azt a spirituális mélységet, amit ez a karakter a nőiesség mellett magában rejt. Ugyanakkor sosem hallgatok kedvenc alakításokat a szerep tanulása közben, mert nem akarok semmilyen hangot és alakítást utánozni, a saját utamat kell megtalálnom – inspirálódni persze lehet.
Milyennek találja Carmen figuráját?
K. O.: Véleményem szerint nagyon sok produkcióban felületes módon a csinos, csábító nő szerepére redukálják a karaktert. Alakításomban nem egy Barbie-babát szeretnék megtestesíteni, hanem egy kliséktől mentes, erős nő bőrébe bújni, átadni a traumáját, a fájdalmát, a benne dúló energiákat. Carment karakteres, határozott nőként látom a színpadon.
Carmen arra kéri Don Josét, hogy kövesse őt a szabad életbe, a hegyek közé, a szabad ég alá, ahol nem szólal meg a trombita hangja, ami elszakíthatja tőle, ahol nincs más törvény, csak a szerelem. Mennyire fontos Önnek a szabadság?
K. O.: Nagyon nem szeretem, ha korlátoznak a szabadságomban; sosem szerettem olyan dolgokat csinálni, amik kötelezők voltak. Nem szerettem például iskolába járni, és nem szerettem a zeneakadémiai oktatást sem, eltékozolt időként gondolok rá. Meglátásom szerint a kötelező tantárgyak 20%-a elegendő lenne, és mindenki boldogságára sokkal több időt lehetne magára az éneklésre fordítani. Ez a rendszer megöli az egyéniséged, az intuícióid, a szenvedélyed. Még szörnyűbbnek gondolom a zenei korlátokat, a beskatulyázást, amikor egyes karmesterek úgy irányítanak, hogy közben megölik a zenét, a karizmatikus előadóművészt. Csak az igazán intuitív és intelligens dirigensek képesek észrevétlenül irányítani. A szabadság a földkerekség legfontosabb és legértékesebb dolga! Ugyanakkor a szabadság sok veszélyt is hordoz magában. Ugyanez a helyzet a szerelemben is... Mindig teljes szabadságra vágytam a kapcsolataimban. Nem a nyitott kapcsolatot értem ezalatt – az én olvasatomban szerető szívek nem képesek erre –, hanem olyan magas szintű szabadságra gondolok, amikor sem féltékenység, sem szomorúság nem érinti meg a szíved és az elméd. Az igazi, tiszta, tisztelettel és érzékenységgel teli szerelem nem vált ki ilyen érzéseket benned, abszolút szabadságról beszélek. Nem tudom, létezik-e ilyen szerelem, de nagy álmodozóként és maximalistaként hiszem, hogy igen! Tudom, mi a szerelem, vagy legalábbis azt hiszem... a szerelemnek nincsenek határai, keresem az igazi szerelmet.
Meséljen kicsit a rendezői koncepcióról!
K. O.: Kicsit féltem attól, hogy teljesen klasszikus lesz a rendezés. Vannak operák, amelyeket csak klasszikus rendezésben tudok elképzelni, de a Carmen nem tartozik ezek közé. Ezért is örültem, amikor megismertem a rendező, Arnaud Bernard elképzelését, amely szerint a cselekmény két világban játszódik. Az 50-es évek Hollywoodjában forgatják a 30-as évek Spanyolországában, a polgárháború idején játszódó történetet. Két egymástól eltérő univerzum, két különböző érzés, két különböző színvilág. A valódi, hollywoodi világ színes, a film világa pedig fekete-fehér. Carmen a szabadság ikonjaként, a köztársaságiak vezetőjeként jelenik meg a színpadon.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy saját magát rendezi. Megosztaná velünk, hogy pontosan mit ért ezen?
K. O.: Igen, én rendezem az életem, csakis én. Sok mindent láttam, és olyan élethelyzetekbe kerültem, amilyeneket az új generáció már csak a könyvekből ismer. Sok tapasztalatot szereztem, és az életem sem volt mindig habostorta. Mindig figyelek a rendezőre, és tiszteletben tartom, amit kér tőlem, de a testemnek, a lelkemnek, a hangomnak is alkalmazkodnia kell ehhez, és ehhez időre van szükség. Dolgozom magamban a szerepen, megrendezem saját magamat, és ennek eredményeként születik meg a saját verzióm.
Mit gondol, miért született meg Önről az őshonos színpadi lény képe?
K. O.: Hm... Nem tudom, hogy tudom-e a helyes választ (nevet). A színpadi lét számomra nem munka. Ahogy az imént említettem, nehezen tűröm a korlátokat, és mindig keresem az adott szerepről a saját értelmezésemet. Ha a rendező bízik bennem, az intuíciómban, elfogad és szabadságot ad – az mindig nagy siker! Ha nem, akkor soha nem leszek elég jó. A színpadon vannak dolgok, amikről egyszerűen tudom, hogyan kell kinézniük... mintha kívülről szemlélném magam... Ha értem és száz százalékban magamévá tettem a koncepciót, a szívem és az elmém együtt lüktet a karmesterrel, aki irányítás nélkül irányít. Ilyenkor anélkül énekelhetek, hogy ránéznék a karmesteri árokra, ilyenkor előjön belőlem a művészi állat. Ritkán emlékszem utólag arra, hogy mit csináltam a színpadon, és az egész karrierem során mindössze 15 varázslatos előadásom volt, nem több. Képtelenség minden este remekelni. Egy előadáson a sikered a karmestertől és színpadi partnereidtől is függ. Ez csapatmunka.
Mi az, amit a legjobban vár a nyári, augusztus 20-ig látható előadásoktól?
K. O.: Várom magát a helyszínt, hisz még sosem léptem fel itt. A természetes kulissza, a Szentmargitbányai Kőfejtő egyszerűen lenyűgöző. Nagyon spirituális embernek tartom magam, hiszek az energiák áradásában, és úgy érzem, a természetes háttér nagyon nagy segítségemre lesz. Izgalommal tölt el, hogy a szerep kapcsán olyan oldalamat fedezhetem fel, amit eddig talán nem ismertem annyira. Nagyon várom az óriási színpadot, ahol különösen nagy szerep jut a színészi játéknak, hogy a legutolsó sorban is figyeljen a közönség. Az éneklés mellett másik nagy szerelmem a színjátszás, úgyhogy lesz alkalmam ezt is kiélvezni. Remélem azt is, hogy rengeteget fogok tanulni a mezzo szerep kapcsán, és hogy lesz néhány új rajongóm. Ez egy új kihívás az életemben, én magam is nagyon kíváncsi vagyok az eredményre. Nem tudhatjuk előre: lehet, hogy ez csak a kezdet, és még több hasonló szerep vár rám a jövőben.
majd meg az operavilág egyik legkeresettebb szopránja, Kristine Opolais debütálását Carmen címszerepében. Az énekesnővel a lehetőségek megragadásáról és a szerepre való felkészülésről beszélgettünk.
A világ számos operaházának színpadán, jelentős szerepekben hallhatta Önt a nagyközönség. A Soprontól alig fél órára, a határ túloldalán található Szentmargitbányai Kőfejtőben Carmen szerepében debütál. Hogyan jött a felkérés?
K. O.: Őszintén szólva először nemet mondtam, mert nem tudtam, hogyan reagáljak, annyira meglepett a felkérés. Soha nem gondoltam arra, hogy valaha főszerepet énekeljek Bizet Carmen című operájában. Daniel Serafin, a Szentmargitbányai Kőfejtő operaelőadásainak intendánsa két évvel ezelőtt, grazi fellépésem után – ahol Jonas Kaufmann-nal énekeltem – tette fel a kérdést, hogy nem akarnám-e elénekelni Carment. Nagyon kitartó volt, nem adta fel, újra és újra előjött a kérdésével. Azt vallom, hogy semmi nem történik ok nélkül, ezért arra gondoltam, hogy valami oka csak van annak, hogy nem tágít, újra és újra megkeres.
Milyen kihívást jelent Carmen szerepe?
K. O.: Óriási kihívás számomra ez feladat, nagyon kíváncsian várom én is a fellépésemet a világ egyik legnépszerűbb operájában. Elsősorban azért, mert ebben az általában mezzoszopránokra osztott szerepben teljesen új terepen mérettetem meg magam. Szopránként korábban eszembe nem jutott volna, hogy a főszereplőt formáljam meg, Micaëlát már énekeltem egyébként. Ezért, mielőtt Danielnek igent mondtam volna, hosszan gondolkoztam azon, milyen hatással lesz ez a szerep operaénekesi jövőmre, a repertoáromra, és kikértem a számomra legfontosabb személyek, többek között mezzoszoprán énektanárom véleményét is. Egytől egyig mindenki biztatott. Végül úgy gondoltam, egy ilyen lehetőséget ki kell használni, és nagy izgalommal várom a közönség visszajelzését.
Hogyan, milyen lépéseken keresztül építi fel Carmen karakterét?
K. O.: Először is nagyon fontos, hogy értsem a szöveget, hiszen csak akkor tudom az adott szituációhoz szükséges érzelmeket belevinni a szerepbe. Többnyire olaszul énekelek, a francia repertoár viszonylag új számomra, ezért elkezdtem franciául tanulni. Fontos továbbá, hogy elmélyülhessek a darabban, hogy minél jobban megismerhessem az alakítandó karaktert. Szeretem, ha hosszú idő áll rendelkezésre az alkotás folyamatához. Az is lényeges, hogy énektanárral gyakoroljak, aki tanít és végigkísér ezen az úton. Miután ez egy mezzoszoprán szerep, egészen biztos, hogy kihat a hangomra is; kíváncsian várom, milyen hangzást fogok tudni elérni. Természetesen van kedvenc Carmen-alakításom is, Agnes Baltsa-é, szerintem ő hozza játéka közben azt a spirituális mélységet, amit ez a karakter a nőiesség mellett magában rejt. Ugyanakkor sosem hallgatok kedvenc alakításokat a szerep tanulása közben, mert nem akarok semmilyen hangot és alakítást utánozni, a saját utamat kell megtalálnom – inspirálódni persze lehet.
Milyennek találja Carmen figuráját?
K. O.: Véleményem szerint nagyon sok produkcióban felületes módon a csinos, csábító nő szerepére redukálják a karaktert. Alakításomban nem egy Barbie-babát szeretnék megtestesíteni, hanem egy kliséktől mentes, erős nő bőrébe bújni, átadni a traumáját, a fájdalmát, a benne dúló energiákat. Carment karakteres, határozott nőként látom a színpadon.
Carmen arra kéri Don Josét, hogy kövesse őt a szabad életbe, a hegyek közé, a szabad ég alá, ahol nem szólal meg a trombita hangja, ami elszakíthatja tőle, ahol nincs más törvény, csak a szerelem. Mennyire fontos Önnek a szabadság?
K. O.: Nagyon nem szeretem, ha korlátoznak a szabadságomban; sosem szerettem olyan dolgokat csinálni, amik kötelezők voltak. Nem szerettem például iskolába járni, és nem szerettem a zeneakadémiai oktatást sem, eltékozolt időként gondolok rá. Meglátásom szerint a kötelező tantárgyak 20%-a elegendő lenne, és mindenki boldogságára sokkal több időt lehetne magára az éneklésre fordítani. Ez a rendszer megöli az egyéniséged, az intuícióid, a szenvedélyed. Még szörnyűbbnek gondolom a zenei korlátokat, a beskatulyázást, amikor egyes karmesterek úgy irányítanak, hogy közben megölik a zenét, a karizmatikus előadóművészt. Csak az igazán intuitív és intelligens dirigensek képesek észrevétlenül irányítani. A szabadság a földkerekség legfontosabb és legértékesebb dolga! Ugyanakkor a szabadság sok veszélyt is hordoz magában. Ugyanez a helyzet a szerelemben is... Mindig teljes szabadságra vágytam a kapcsolataimban. Nem a nyitott kapcsolatot értem ezalatt – az én olvasatomban szerető szívek nem képesek erre –, hanem olyan magas szintű szabadságra gondolok, amikor sem féltékenység, sem szomorúság nem érinti meg a szíved és az elméd. Az igazi, tiszta, tisztelettel és érzékenységgel teli szerelem nem vált ki ilyen érzéseket benned, abszolút szabadságról beszélek. Nem tudom, létezik-e ilyen szerelem, de nagy álmodozóként és maximalistaként hiszem, hogy igen! Tudom, mi a szerelem, vagy legalábbis azt hiszem... a szerelemnek nincsenek határai, keresem az igazi szerelmet.
Meséljen kicsit a rendezői koncepcióról!
K. O.: Kicsit féltem attól, hogy teljesen klasszikus lesz a rendezés. Vannak operák, amelyeket csak klasszikus rendezésben tudok elképzelni, de a Carmen nem tartozik ezek közé. Ezért is örültem, amikor megismertem a rendező, Arnaud Bernard elképzelését, amely szerint a cselekmény két világban játszódik. Az 50-es évek Hollywoodjában forgatják a 30-as évek Spanyolországában, a polgárháború idején játszódó történetet. Két egymástól eltérő univerzum, két különböző érzés, két különböző színvilág. A valódi, hollywoodi világ színes, a film világa pedig fekete-fehér. Carmen a szabadság ikonjaként, a köztársaságiak vezetőjeként jelenik meg a színpadon.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy saját magát rendezi. Megosztaná velünk, hogy pontosan mit ért ezen?
K. O.: Igen, én rendezem az életem, csakis én. Sok mindent láttam, és olyan élethelyzetekbe kerültem, amilyeneket az új generáció már csak a könyvekből ismer. Sok tapasztalatot szereztem, és az életem sem volt mindig habostorta. Mindig figyelek a rendezőre, és tiszteletben tartom, amit kér tőlem, de a testemnek, a lelkemnek, a hangomnak is alkalmazkodnia kell ehhez, és ehhez időre van szükség. Dolgozom magamban a szerepen, megrendezem saját magamat, és ennek eredményeként születik meg a saját verzióm.
Mit gondol, miért született meg Önről az őshonos színpadi lény képe?
K. O.: Hm... Nem tudom, hogy tudom-e a helyes választ (nevet). A színpadi lét számomra nem munka. Ahogy az imént említettem, nehezen tűröm a korlátokat, és mindig keresem az adott szerepről a saját értelmezésemet. Ha a rendező bízik bennem, az intuíciómban, elfogad és szabadságot ad – az mindig nagy siker! Ha nem, akkor soha nem leszek elég jó. A színpadon vannak dolgok, amikről egyszerűen tudom, hogyan kell kinézniük... mintha kívülről szemlélném magam... Ha értem és száz százalékban magamévá tettem a koncepciót, a szívem és az elmém együtt lüktet a karmesterrel, aki irányítás nélkül irányít. Ilyenkor anélkül énekelhetek, hogy ránéznék a karmesteri árokra, ilyenkor előjön belőlem a művészi állat. Ritkán emlékszem utólag arra, hogy mit csináltam a színpadon, és az egész karrierem során mindössze 15 varázslatos előadásom volt, nem több. Képtelenség minden este remekelni. Egy előadáson a sikered a karmestertől és színpadi partnereidtől is függ. Ez csapatmunka.
Mi az, amit a legjobban vár a nyári, augusztus 20-ig látható előadásoktól?
K. O.: Várom magát a helyszínt, hisz még sosem léptem fel itt. A természetes kulissza, a Szentmargitbányai Kőfejtő egyszerűen lenyűgöző. Nagyon spirituális embernek tartom magam, hiszek az energiák áradásában, és úgy érzem, a természetes háttér nagyon nagy segítségemre lesz. Izgalommal tölt el, hogy a szerep kapcsán olyan oldalamat fedezhetem fel, amit eddig talán nem ismertem annyira. Nagyon várom az óriási színpadot, ahol különösen nagy szerep jut a színészi játéknak, hogy a legutolsó sorban is figyeljen a közönség. Az éneklés mellett másik nagy szerelmem a színjátszás, úgyhogy lesz alkalmam ezt is kiélvezni. Remélem azt is, hogy rengeteget fogok tanulni a mezzo szerep kapcsán, és hogy lesz néhány új rajongóm. Ez egy új kihívás az életemben, én magam is nagyon kíváncsi vagyok az eredményre. Nem tudhatjuk előre: lehet, hogy ez csak a kezdet, és még több hasonló szerep vár rám a jövőben.