2023. szeptember 08. /
Hogyan törjük meg a klasszikus zenével kapcsolatos sztereotípiákat, és hogyan nyit teret a technológiai fejlődés a klasszikus zene megújulásához? Hámori Máté, a Danubia Zenekar művészeti vezetője tapasztalataival és látásmódjával nyújt mélyebb betekintést a szcéna megújításának és
a technológia által teremtett lehetőségek izgalmas kérdésköreibe. A beszélgetés során feltárjuk, hogyan szövődik össze a hagyomány és az újítás a Danubia Zenekar tevékenységében, és milyen izgalmas tervekkel készülnek a jövőre nézve.
A zenekar idén ünnepli a 30. születésnapját, te pedig 10 éve vagy művészeti vezető. Ezalatt a 10 év alatt nemcsak számos sikeres előadás jött létre, de olyan társadalmi hatású kezdeményezések is, mint a zenei gyermekpedagógiai célzatú ÉNekÚT, a hallássérültek számára készült Beethoven-projekt vagy a hátrányos helyzetű gyerekeknek szóló Közös hang projekt. Milyen tapasztalatokat és benyomásokat emelnél ki, ha visszatekintesz az elmúlt évtizedre?
H. M.: Személyesen a legnagyobb élményem annak a megélése volt, hogy ez a zenekar mennyire egy emberként tudott ráfordulni azokra a sokszor meredek hajtűkanyarokra, amiket a missziók vagy épp a műsorpolitika terén kezdeményeztem. Nagyon jó és rugalmas csapat jött össze, ebben a tekintetben, azt hiszem, egyedülállóak vagyunk. A másik dolog az a pillanat, amikor a Beethoven-projekt első alkalmán átélhettem azt a – patetikusan hangzik, de nincs rá jobb szó – varázslatot, amire a zene a siket és halló emberek összekapcsolásában képes. Megrendítő élmény volt.
Az új kampányotok középpontjában a „Komolyzene nincs, csak zene van” kijelentés áll. A zenekar tevékenységében ez a mottó már régóta érezhető, hiszen nemcsak a klasszikus és könnyűzene, de más előadási formátumok, mint például a stand-up comedy és a zenei előadás közti határ is elmosódni látszik, az új szlogen pedig ezt még hatványozottabban hirdeti. Miben látod ennek nehézségeit, különösen a klaszszikus zenéből kiindulva, amelyről a köztudatban még mindig „merevebb” dologként vélekednek?
H. M.: Pont ennek a skatulyának a fellazítása a célunk. Az elefántcsonttorony nemcsak kiemel, de el is zár a Föld többi részétől – ennek a felismerése vezetett már tíz éve minden program kitalálásakor. A zenének integráló, közösségépítő ereje van, ezért nem vétek, hanem bűn elzárni az emberek többsége elől, és ha léteznek előítéletek az idők próbáját kiállt zenékkel szemben – amiket klasszikusnak nevezünk –, akkor a mi feladatunk ezeknek az előítéleteknek a lebontása. Nem elég a minőség jelszavát harsogni, és mindent ugyanúgy csinálni, mint az elmúlt kétszáz évben. Meg kell újulni, erre is kötelez a tehetség.
Az új mottó egyben azt is jelenti, hogy a zenei határvonalak elmosásában drasztikusabb lépéseket fogtok tenni?
H. M.: Lesznek izgalmas projektjeink, fogalmazzunk úgy. Tavasszal Semmi komoly címmel indítunk sorozatot, aminek a fókuszában a műfajok találkozása áll: az elektronikus zene találkozik Bartókkal, a népzene Bachhal, a jazz pedig Mozarttal. Lesz még egy nagyon izgalmas projektünk, ahol a mesterséges intelligencia és az élő zeneszerzői kreativitás köré szervezünk egy kis versenyt: a koncerten egy klasszikus, befejezetlen műnek az ember általi és az AI által megkomponált befejezését is eljátsszuk – nem felfedve a szerzőt –, a végén pedig a közönség dönt. Ez tudományos kísérletnek sem lesz utolsó. Ezeken kívül is persze minden koncertünk a sokszínűségről szól majd: szeptemberi szezonnyitónkon a Zeneakadémián Liszt h-moll szonátájának zenekari változata mellett egy Stravinsky-szimfónia és egy Johann Strauss-keringő is helyet kap majd, ami a kor „könnyűzenéje” volt, hogy ezt a buta fogalmat idecitáljam.
Manapság, ha valaki klasszikus zenét szeretne hallgatni, számos elérhető felvétel közül válogathat az interneten, alapvetően a zenehallgatás is túlnyomó részben digitális médiafogyasztássá vált, szemben az élőzenei előadások megtekintésével. Miért jobb élő zenét hallgatni, ha ugyanazok a művek elérhető felvételről, például a Bécsi Filharmonikusok előadásában?
H. M.: Miért jobb élőben randizni valakivel, mint a ChatGPT-vel flörtölni? Miért jobb kimenni a természetbe, mint a Google Earth segítségével bejárni a világot? Miért jobb belekortyolni egy pohár jó borba ahelyett, hogy szép helyszíneken felvett borkóstolós videókat néznénk? Hát ezért jobb az élő zene is. Mert az ember, amíg él, érezni akarja, hogy számít a jelenléte. Észreveszik, helyet szorít ki a térből magának, az itt és most tünékenysége pedig értelmet ad az élet fájdalmas rövidségének. Tünékenység dolgában pedig semmi nem veheti fel a versenyt az élő zenével.
a technológia által teremtett lehetőségek izgalmas kérdésköreibe. A beszélgetés során feltárjuk, hogyan szövődik össze a hagyomány és az újítás a Danubia Zenekar tevékenységében, és milyen izgalmas tervekkel készülnek a jövőre nézve.
A zenekar idén ünnepli a 30. születésnapját, te pedig 10 éve vagy művészeti vezető. Ezalatt a 10 év alatt nemcsak számos sikeres előadás jött létre, de olyan társadalmi hatású kezdeményezések is, mint a zenei gyermekpedagógiai célzatú ÉNekÚT, a hallássérültek számára készült Beethoven-projekt vagy a hátrányos helyzetű gyerekeknek szóló Közös hang projekt. Milyen tapasztalatokat és benyomásokat emelnél ki, ha visszatekintesz az elmúlt évtizedre?
H. M.: Személyesen a legnagyobb élményem annak a megélése volt, hogy ez a zenekar mennyire egy emberként tudott ráfordulni azokra a sokszor meredek hajtűkanyarokra, amiket a missziók vagy épp a műsorpolitika terén kezdeményeztem. Nagyon jó és rugalmas csapat jött össze, ebben a tekintetben, azt hiszem, egyedülállóak vagyunk. A másik dolog az a pillanat, amikor a Beethoven-projekt első alkalmán átélhettem azt a – patetikusan hangzik, de nincs rá jobb szó – varázslatot, amire a zene a siket és halló emberek összekapcsolásában képes. Megrendítő élmény volt.
Az új kampányotok középpontjában a „Komolyzene nincs, csak zene van” kijelentés áll. A zenekar tevékenységében ez a mottó már régóta érezhető, hiszen nemcsak a klasszikus és könnyűzene, de más előadási formátumok, mint például a stand-up comedy és a zenei előadás közti határ is elmosódni látszik, az új szlogen pedig ezt még hatványozottabban hirdeti. Miben látod ennek nehézségeit, különösen a klaszszikus zenéből kiindulva, amelyről a köztudatban még mindig „merevebb” dologként vélekednek?
H. M.: Pont ennek a skatulyának a fellazítása a célunk. Az elefántcsonttorony nemcsak kiemel, de el is zár a Föld többi részétől – ennek a felismerése vezetett már tíz éve minden program kitalálásakor. A zenének integráló, közösségépítő ereje van, ezért nem vétek, hanem bűn elzárni az emberek többsége elől, és ha léteznek előítéletek az idők próbáját kiállt zenékkel szemben – amiket klasszikusnak nevezünk –, akkor a mi feladatunk ezeknek az előítéleteknek a lebontása. Nem elég a minőség jelszavát harsogni, és mindent ugyanúgy csinálni, mint az elmúlt kétszáz évben. Meg kell újulni, erre is kötelez a tehetség.
Az új mottó egyben azt is jelenti, hogy a zenei határvonalak elmosásában drasztikusabb lépéseket fogtok tenni?
H. M.: Lesznek izgalmas projektjeink, fogalmazzunk úgy. Tavasszal Semmi komoly címmel indítunk sorozatot, aminek a fókuszában a műfajok találkozása áll: az elektronikus zene találkozik Bartókkal, a népzene Bachhal, a jazz pedig Mozarttal. Lesz még egy nagyon izgalmas projektünk, ahol a mesterséges intelligencia és az élő zeneszerzői kreativitás köré szervezünk egy kis versenyt: a koncerten egy klasszikus, befejezetlen műnek az ember általi és az AI által megkomponált befejezését is eljátsszuk – nem felfedve a szerzőt –, a végén pedig a közönség dönt. Ez tudományos kísérletnek sem lesz utolsó. Ezeken kívül is persze minden koncertünk a sokszínűségről szól majd: szeptemberi szezonnyitónkon a Zeneakadémián Liszt h-moll szonátájának zenekari változata mellett egy Stravinsky-szimfónia és egy Johann Strauss-keringő is helyet kap majd, ami a kor „könnyűzenéje” volt, hogy ezt a buta fogalmat idecitáljam.
Manapság, ha valaki klasszikus zenét szeretne hallgatni, számos elérhető felvétel közül válogathat az interneten, alapvetően a zenehallgatás is túlnyomó részben digitális médiafogyasztássá vált, szemben az élőzenei előadások megtekintésével. Miért jobb élő zenét hallgatni, ha ugyanazok a művek elérhető felvételről, például a Bécsi Filharmonikusok előadásában?
H. M.: Miért jobb élőben randizni valakivel, mint a ChatGPT-vel flörtölni? Miért jobb kimenni a természetbe, mint a Google Earth segítségével bejárni a világot? Miért jobb belekortyolni egy pohár jó borba ahelyett, hogy szép helyszíneken felvett borkóstolós videókat néznénk? Hát ezért jobb az élő zene is. Mert az ember, amíg él, érezni akarja, hogy számít a jelenléte. Észreveszik, helyet szorít ki a térből magának, az itt és most tünékenysége pedig értelmet ad az élet fájdalmas rövidségének. Tünékenység dolgában pedig semmi nem veheti fel a versenyt az élő zenével.