Adni, kapni, szerezni 2023. december 01. / Fáy Miklós December az ajándékozások hónapja, próbáljuk kifejezni az egymás iránti szeretetünket, és többnyire tárgyakkal próbáljuk kifejezni magunkat, ajándékokkal. És miközben ajándékozunk, pró­bálunk rájönni, hogy a másik vajon mennyire szeret bennünket, milyen ajándékot kapunk tőle, vajon kitalálja-e, mi a titkos vágyunk, vagy nem is gondolkodik rajta, megveszi az első könyvet vagy háztartási eszközt a sarkon, és le van tudva a probléma. Közben, persze, nem győzzük hangsúlyozni, hogy nem az ajándék a lényeg, hogy jobb adni, mint kapni, hogy nem anyagiakkal kell megmutatnunk a másik iránti érzelmeinket, hanem az együtt töltött minőségi idővel. Az adás, adományozás kérdésben persze a legjobb volna Charles Feeneyt megkérdezni, de sajnos már nem lehet. Feeney szép, hosszú életet élt, 92 évesen hagyta itt a világot, és életének első felében azzal foglalkozott, hogy óriási vagyont gyűjtsön össze, a második felében meg azzal, hogy megszabaduljon ettől a vagyontól. Mindkét fél életében teljes siker koronázta a törekvéseit. Egyszerű szülők gyermekeként született, ő maga vendéglátást tanult, majd elkezdett a vámmentes boltokkal foglalkozni. Olyan szinten foglalkozott a vendéglátásnak ezzel a részével, hogy a végén szinte minden az övé lett. Amikor a vállal­kozása a csúcs­ra ért, nyolcmilliárd dolláros vagyont tudhatott a magáénak. Ekkor jött a fordulat, amely ma és Magyarországon elképzelhetetlennek látszik: Feeney azt érezte, hogy valami nincs rendben. Az nem normális, hogy ő ilyen mennyiségű pénz fölött rendelkezik. Nem egész­séges, nem igazságos, hiába dolgozott meg érte, ez a hihetetlen vagyon neki nem jár. Az a típusú ember volt, akinél a felismerést tett is követi, éppen ezért nekilátott módszeresen elosztogatni a vagyonát. Nem úgy, mint a nagymenő jótevők, akik átadják a pénzt, és cserébe nem kívánnak mást, csak a nevüket írják föl az épület homlokzatára, vagy egyéb módon emlékezzenek meg a jótéteményről. Feeney évtizedeken át el tudta titkolni a jótetteit, a világban számos kórházi épület köszönheti (köszönhette volna) létét Charles Feeneynek, de nem tudták, kinek legyenek hálásak. Adományozott beteg gyermekek javára és egyete­mek­nek, földrengések károsultjainak és különféle kutatásokra. Az utolsó, rongyos hétmillió dollárját a Cornell Egyetemnek adta, mivel ő is odajárt. Azzal kész, vége, kiürült a kassza. Charles Feeney kétszo­bás lakásában élte élete utolsó hat évét, a jachtjait és limuzinjait már régen eladta, metróval járt, áruházból öltözködött. Az örököseit üthette a guta. Most már csak az a kérdés, hogy mi a tanulság? Talán csak annyi, vannak ilyen csodálatos emberek is, akik nem képzelik azt a legnagyobb jólét közepén, hogy mindez nekik jár, ez a jutalom az ügyességért, okosságért, tehetségért? Léteznek olyan emberek, akik nem boldogok akkor, ha mások boldogtalanok, akik nem csukják be a szemüket, ha nyomorúságot látnak, nem mondják azt sajnálkozva, hogy mit tehetnék az egész világ baja ellen, hanem megteszik, amit tehetnek? Vagy egyszerűen tényleg jobb adni, mint kapni, szerezni, birtokolni?