2024. március 13. /
„Elsősorban az emberi drámát szeretném a középpontba helyezni, nem megfeledkezve arról a korról, melyben a történet játszódik. Kicsit történelemóra is lesz tehát az előadás” – mondja Lipics Zsolt, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója, aki David Seidler A király beszéde című művének színpadra állításával régi tervét megvalósítva rendezőként debütált.
Színházi pályája felfelé ível. Főiskolai évei alatt a budapesti Katona József Színház, rövid szegedi kitérő után a fénykorát élő kaposvári Csiky Gergely Színház színművésze, aztán „hazaszerződött”. Pécsett hamar népszerű, közkedvelt színművész lett, aki a 2021-es igazgatóválasztáson megmérettette magát, és a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója lett. Egy nagy látogatottságú színházat vezet sikeresen, és most rendezőként is bemutatkozik. Mióta érik ez a gondolat, hogy rendezőként is kipróbálja magát?
L. Zs.: Körülbelül 10 éve érik a gondolat bennem, és most álltak úgy a csillagok, hogy a tervből valóság lesz. Izgatottan vágtam bele életem első és talán nem is utolsó rendezésébe, és munka közben jött a felismerés, hogy mintha mindig is ezt csináltam volna.
David Seidler A király beszéde című, 2010-ben bemutatott történelmi filmdrámájára esett a választása. Nagyot ment a film, érthető, hogy „színpadért is kiált”. Mégis, az Ön első rendezéseként miért ezt a művet választotta?
L. Zs.: A színházban mindig is az emberi történetek ragadtak meg engem leginkább. Ez a történet pedig elvarázsolt. Kicsit a saját életemre is ismertem a két főhős igaz barátságának kialakulásában, mivel én is felnőtt fejjel szereztem legjobb barátaimat.
Megkerülhetetlen, hogy a szereposztásról is beszéljen, hiszen a két főhős, a dadogó király és az ausztrál beszédtanár kapcsolata rendkívül izgalmas, sokféle kapcsolódást magában rejtő férfi barátság. Colin Firth és Geoffrey Rush számos szakmai díjjal elismert alakításai emblematikus arcai lettek a történetnek. A pécsi társulatból hogyan adta magát a választás?
L. Zs.: A király Takaró Kristóf, a beszédtanár pedig Götz Attila. Mindketten a pécsi publikum kedvencei. Óriási sikerrel játsszák immár két éve a Primadonnák című bohózatunk nőnek beöltöző párosát. Túl azon, hogy rendkívül alkalmasnak találtam őket A király beszéde két főszerepére, mindig is izgatott, hogy egy állandó közönségbázissal rendelkező színház nézőit hogyan tudjuk „meglepni”, hogyan tudjuk kedvenceik másik arcát megmutatni, hogyan tudom színművészeinket olyan helyzetbe hozni, hogy alakításaikkal időről időre teljesen új oldalukról mutatkozhassanak meg, talán még kollégáikat is meglepve. Ez a mű kiváló lehetőség egy, a szokásosnál is elmélyültebb műhelymunkára mindannyiunknak, melyből reményeim szerint fontos alakítások és fontos előadás születik.
Beszélgetésünk a próbaidőszak felénél készül, mire a lapszám megjelenik, már túl leszünk a bemutatón. Mi az Ön rendezői koncepciója látványban, történelmi hűség kérdésében? Mit szeretne a Pécsre látogató közönséggel láttatni?
L. Zs.: Elsősorban az emberi drámát szeretném a középpontba helyezni, nem megfeledkezve arról a korról, melyben a történet játszódik. Kicsit történelemóra is lesz tehát az előadás. Látványtervező munkatársaimmal (díszlettervező: Erdős Júlia Luca, jelmeztervező: Fekete Katalin) arra törekedtünk, hogy lenyűgözzük közönségünket. A díszlet sok részlete idézi fel a királyi család életének, nagy ünnepségeinek helyszíneit korabeli rekvizitumokkal, a jelmezek pedig teljesen korhűek lesznek. Számomra nagyon fontos, hogy nagyszabású látványvilág segítse a mű megszólaltatását. Olyan történetmesélésre vállalkoztunk tehát, mely reményeim szerint több szempontból is katartikus élményben részesítheti kedves nézőinket.
A korhű történetmesélés, az emberi kapcsolatok nehézségének, ugyanakkor szépségének ilyen árnyalt megvilágítása a színpadon nagy felelősség is. Illetve lehet küldetésnek is nevezni?
L. Zs.: Küldetésnek talán nem nevezném, de számomra valóban ezt jelenti a színház. Műfajtól és kortól függetlenül – színművészként és nézőként is – az az előadás érdekel, ami rólunk emberekről, örömeinkről és bánatainkról, kapcsolatainkról szól. A cél pedig az, hogy az előadás először megszólítson, végül megérintsen. A király beszéde felemelő történetének bemutatása mellett extra kihívás és nagy felelősség egy világhírű, nagyszerű alakításokkal megvalósult filmet színpadra vinni. Nagyon bizakodó vagyok abban a tekintetben, hogy aki látta a filmet és ezt követően jön el csodálatos színházunkba a mi színpadi verziónkat megtekinteni, elégedetten fog távozni. A színművészek és alkotótársaim rezdülései is azt mutatják számomra, hogy jó eséllyel egy emlékezetes előadás részesei lehetünk mindannyian.
Színházi pályája felfelé ível. Főiskolai évei alatt a budapesti Katona József Színház, rövid szegedi kitérő után a fénykorát élő kaposvári Csiky Gergely Színház színművésze, aztán „hazaszerződött”. Pécsett hamar népszerű, közkedvelt színművész lett, aki a 2021-es igazgatóválasztáson megmérettette magát, és a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója lett. Egy nagy látogatottságú színházat vezet sikeresen, és most rendezőként is bemutatkozik. Mióta érik ez a gondolat, hogy rendezőként is kipróbálja magát?
L. Zs.: Körülbelül 10 éve érik a gondolat bennem, és most álltak úgy a csillagok, hogy a tervből valóság lesz. Izgatottan vágtam bele életem első és talán nem is utolsó rendezésébe, és munka közben jött a felismerés, hogy mintha mindig is ezt csináltam volna.
David Seidler A király beszéde című, 2010-ben bemutatott történelmi filmdrámájára esett a választása. Nagyot ment a film, érthető, hogy „színpadért is kiált”. Mégis, az Ön első rendezéseként miért ezt a művet választotta?
L. Zs.: A színházban mindig is az emberi történetek ragadtak meg engem leginkább. Ez a történet pedig elvarázsolt. Kicsit a saját életemre is ismertem a két főhős igaz barátságának kialakulásában, mivel én is felnőtt fejjel szereztem legjobb barátaimat.
Megkerülhetetlen, hogy a szereposztásról is beszéljen, hiszen a két főhős, a dadogó király és az ausztrál beszédtanár kapcsolata rendkívül izgalmas, sokféle kapcsolódást magában rejtő férfi barátság. Colin Firth és Geoffrey Rush számos szakmai díjjal elismert alakításai emblematikus arcai lettek a történetnek. A pécsi társulatból hogyan adta magát a választás?
L. Zs.: A király Takaró Kristóf, a beszédtanár pedig Götz Attila. Mindketten a pécsi publikum kedvencei. Óriási sikerrel játsszák immár két éve a Primadonnák című bohózatunk nőnek beöltöző párosát. Túl azon, hogy rendkívül alkalmasnak találtam őket A király beszéde két főszerepére, mindig is izgatott, hogy egy állandó közönségbázissal rendelkező színház nézőit hogyan tudjuk „meglepni”, hogyan tudjuk kedvenceik másik arcát megmutatni, hogyan tudom színművészeinket olyan helyzetbe hozni, hogy alakításaikkal időről időre teljesen új oldalukról mutatkozhassanak meg, talán még kollégáikat is meglepve. Ez a mű kiváló lehetőség egy, a szokásosnál is elmélyültebb műhelymunkára mindannyiunknak, melyből reményeim szerint fontos alakítások és fontos előadás születik.
Beszélgetésünk a próbaidőszak felénél készül, mire a lapszám megjelenik, már túl leszünk a bemutatón. Mi az Ön rendezői koncepciója látványban, történelmi hűség kérdésében? Mit szeretne a Pécsre látogató közönséggel láttatni?
L. Zs.: Elsősorban az emberi drámát szeretném a középpontba helyezni, nem megfeledkezve arról a korról, melyben a történet játszódik. Kicsit történelemóra is lesz tehát az előadás. Látványtervező munkatársaimmal (díszlettervező: Erdős Júlia Luca, jelmeztervező: Fekete Katalin) arra törekedtünk, hogy lenyűgözzük közönségünket. A díszlet sok részlete idézi fel a királyi család életének, nagy ünnepségeinek helyszíneit korabeli rekvizitumokkal, a jelmezek pedig teljesen korhűek lesznek. Számomra nagyon fontos, hogy nagyszabású látványvilág segítse a mű megszólaltatását. Olyan történetmesélésre vállalkoztunk tehát, mely reményeim szerint több szempontból is katartikus élményben részesítheti kedves nézőinket.
A korhű történetmesélés, az emberi kapcsolatok nehézségének, ugyanakkor szépségének ilyen árnyalt megvilágítása a színpadon nagy felelősség is. Illetve lehet küldetésnek is nevezni?
L. Zs.: Küldetésnek talán nem nevezném, de számomra valóban ezt jelenti a színház. Műfajtól és kortól függetlenül – színművészként és nézőként is – az az előadás érdekel, ami rólunk emberekről, örömeinkről és bánatainkról, kapcsolatainkról szól. A cél pedig az, hogy az előadás először megszólítson, végül megérintsen. A király beszéde felemelő történetének bemutatása mellett extra kihívás és nagy felelősség egy világhírű, nagyszerű alakításokkal megvalósult filmet színpadra vinni. Nagyon bizakodó vagyok abban a tekintetben, hogy aki látta a filmet és ezt követően jön el csodálatos színházunkba a mi színpadi verziónkat megtekinteni, elégedetten fog távozni. A színművészek és alkotótársaim rezdülései is azt mutatják számomra, hogy jó eséllyel egy emlékezetes előadás részesei lehetünk mindannyian.