2024. augusztus 02. / Tompos Vince
Beszélgetés Hámori Mátéval, a Danubia Zenekar karmesterével, művészeti vezetőjével
Egyik legizgalmasabb évadának néz elébe a Danubia Zenekar, amely évről évre feszegeti a zenei határokat. Fellépési helyszíneinek száma folyamatosan nő, új évadukban pedig az Erkel Színház szinte ugyanolyan fontos játszóhelyükké válik, mint a Zeneakadémia, egyes koncertjeikre pedig a nagy érdeklődés miatt már most érdemes jegyet váltani. Hámori Mátét kérdezzük A diótörőről, csokigolyóról és a klasszikus zene népszerűsítésének egyedi és különleges megközelítéséről.
Rögtön feltűnt, hogy a címadásban is kedvelik a játékosságot. Talán a legizgalmasabbnak tűnő előadásuk A zenegyűlölő 1.0, amely komolyzenei koncert és stand-up is egyben. Ebben a műsorukban Janklovics Péterrel állnak közösen színpadra. Mit érdemes tudni erről a különleges műfajú előadásról?
H. M.: Hála Istennek évek óta nagy sikerük van ezeknek a koncerteknek. Biztosan vannak olyan gyerekek, akik a korábbi rossz élményeik miatt idegenkednek a komolyzenétől, emiatt túlságosan formálisnak tartják a klasszikuszenei koncerteket. Ez a korosztály általában nem is igazán érti még a komolyzenei eseményeket körüllengő általános sznobériát – és ez valójában nem is probléma. A zenegyűlölő előadást pont számukra találtuk ki, hiszen mi is azt valljuk, hogy valójában nyugodtan lehet nevetni azokon a teljesen értelmetlen, formálissá merevedett, bugyuta dolgokon, amelyek a klasszikuszenei koncerteken felmerülhetnek. Ezzel együtt ezeken az alkalmakon a gyerekek meghallgatnak egy koncertnyi klasszikus zenét, és az élőzene hatására a műsor végén az imént említett ellenérzések felszabadulnak. A zenegyűlölő mellett ugyanúgy szeretik a nézők az Erkel Színházban futó A zenegyűlölő 2.0-t is, amely az operát állítja pellengérre.
A Mozart, a csokigolyók sztárja című műsoruk július 21. után augusztus 3-án lesz látható a Danubia Szalonban. Mi áll a hasonlóan hívogató cím mögött?
H. M.: A Mozart, a csokigolyók sztárja régóta futó eseményünk, és kimondottan a kisgyerekeknek és családjaiknak szóló, úgynevezett beavató koncert. Ennél a műsorunknál kiemelten fontosnak tartom, hogy sok legyen benne a humor és a nevetés. Ahogy az előbb mondtam, ha sikerül áttörni a gátakat, onnantól a zenének és az ahhoz kapcsolódó történeteknek több esélyük van. Küldetésünk, hogy az elidegenítőnek ható sztereotípiákat – mint például hogy a komolyzene nehezen megérthető műfaj lenne – leromboljuk. A Mozart, a csokigolyók sztárja és a különböző családi koncertjeink egyaránt felveszik a harcot ezekkel a sztereotípiákkal.
A Semmi komoly című sorozatuk 2024 őszén a MOMkultban és a Budapest Music Centerben (BMC) folytatódik. A sorozat korábbi műsorai alapján kijelenthető, hogy az idősebb korosztálynak szóló előadások esetében is kedvelik az újító, szokatlan megoldásokat…
H. M.: Az idén indított Semmi komoly koncertsorozatunkban két, látszólag távoli zenei világ közös pontjai találkoznak. Ennél a műsorunknál is kifejezett célunk, hogy bebizonyítsuk, van átjárás a műfajok között, és hogy rámutassunk a műfajokra jellemző meglepő hasonlóságokra. Nagy sikere volt a Pál István Szalonnával és bandájával közös korábbi koncertünknek, amelyen Bach D-dúr szvitje népzenei reflexiókkal bemutatott verzióban is elhangzott. Most ősszel pedig Puccini-darabok és a soul műfaj házasítása lesz terítéken két kiváló fellépő, Tóth Vera (soul) és Ádám Zsuzsanna (opera) szereplésével. Ezen az alkalmon öt különböző érzelmi állapotot bemutató Puccini-ária és öt soul klasszikus lesz hallható. A koncert azt hivatott bemutatni, hogy mindkét műfaj ugyanazokat az emberi érzéseket fejezi ki a maga zenei nyelvén: a soul egy jazzműfaj, amely ugyanazokat a témákat járja körül, amelyeket a Puccini-operák többsége is. Bízom benne, hogy a koncertünk után a zenét, amelynek különböző részterületeit hajlamosak vagyunk teljesen különállónak látni, egy hatalmas óceánként tudjuk majd elképzelni. Remélem, hogy aki meghallgatja ezt az előadást, rácsodálkozik, hogy a zene sokkal nagyobb egységet képvisel, mint ahogy elsőre gondolná!
Idén a dupla zeneakadémiai fellépésük mellett az Erkel Színházba is elviszik sokak karácsonyi kedvencét, A diótörőt.
H. M.: Ezekre az előadásainkra már most szép számmal fogynak a jegyek, ami annak tudatában, hogy valóban A diótörő az egyik legkedveltebb karácsonyi előadás, talán nem is annyira meglepő. Reméljük, most már hagyomány válik abból, hogy felkérésünkre minden évben egy neves író az általunk játszott balettzene mellé elkészíti saját Diótörő-parafrázisát. Tavaly Cserna Szabó András átiratában hallhattuk az eredeti történetet, idén pedig Lackfi Jánost kértük fel, hogy az ő értelmezésében készüljön el Csajkovszkij klasszikus történetének átirata. Az így elkészült művet Takács Nóra Diána színművész olvassa fel a balett zeneszámai között. Ugyanakkor nem kívánunk feltétlenül versenyre kelni A diótörő klasszikus balettelőadásával, csupán magán a történeten próbálunk – újabb és újabb kreatív energia bevonásával – csavarni egyet. Bízom benne, hogy a családoknak is legalább ugyanannyira szórakoztató lesz az előadás, mint nekünk, zenészeknek.
De nem csak klasszikus, sokak által ismert darabok szerepelnek repertoárjukon. Hogyan látja, küldetésük során sikerülhet-e más, kevésbé ismert műveket hasonlóan népszerűvé tenni?
H. M.: Zenekarunk védjegye, hogy nem csak a legnépszerűbb darabokat játsszuk, mivel azt gondolom, hogy egy zenekarnak többféle réteget kell megszólítania, többféle missziót kell magáénak vallania. Az elmúlt tíz évben kifejezett célunk volt, hogy zászlónkra tűzzük a kevésbé játszott remekműveket. Talán kevesen tudják, hogy mi mutattuk be idehaza először Sosztakovics IV. szimfóniáját, és hogy a mi együttesünk játszotta először Magyarországon és Németországban Kurtág György A játszma vége című darabját. Az tehát csak az egyik szempont, hogy mivel tudjuk minél több olyan emberhez eljuttatni a klasszikus zenét, aki egyébként idegenkedik ettől a műfajtól.
Immár több mint tíz éve művészeti vezetője a Danubia Zenekarnak. Annak idején hogyan fogadta együttese a koncepcióváltást?
H. M.: Inkább úgy fogalmaznék – minden nagyképűség nélkül –, hogy én adtam egy koncepciót a zenekarnak, amivel érkezésem előtt még nem igazán rendelkezett. Azt a feladatot kaptam, hogy adjunk valamilyen irányt az együttesnek. Rugalmas együttesről lévén szó, a zenekartagok alapvetően könnyen alkalmazkodtak az új helyzethez, hiszen közülük többen már az érkezésem előtt vettek részt akár színházi, akár filmes munkákban. Ha volt is ellenérzés némely zenészben a koncepciómmal szemben, amikor a koncertek végén látták a gyerekek őszinte örömét, a közönség lelkesedését, közös munkánkat ők is valódi sikerként könyvelték el.
Az eddigiek alapján úgy látom, nemcsak a Danubia Zenekarnak, hanem személyesen Önnek is küldetése, hogy megszerettesse a komolyzenét az egészen kicsi gyerekekkel is. Milyen személyes élményből származik a motivációja?
H. M.: Kisiskolás koromban magam is részt vettem gyermekkoncerteken, viszont sajnos nem szereztem jó élményeket általuk, mivel egyáltalán nem voltak gyerekcentrikusak, azaz nem igazán voltak gyerekekre hangolva. Közepes minőségű barokk zenei koncerteket hallgattunk, amivel abban az esetben nem lett volna baj, ha jó adottságokkal rendelkező koncertteremben lettek volna megrendezve – ám nem így történt. Kifejezetten rossz élmény volt, hogy az általam már akkor szeretett műfaj lekerül az iskolatársaim radarjairól, és bár már akkor szerettem volna ez ellen tenni, erre még néhány évet várnom kellett. Zeneakadémista koromban az első megkereséseim között pont ifjúsági koncertek voltak – ezeket egyik befutott karmester sem vállalta volna. Számomra viszont éppen jól jöttek ezek a felkérések; több, fiataloknak szóló operát is rendeztem akkoriban. Azóta, több mint húsz éve végzem ezt a munkát, és talán tényleg az a legfontosabb misszióim, hogy a gyerekek első zenével való találkozása élményszerű legyen.
Ha Ön most lenne gyerek, melyik koncertjüket várná leginkább?
H. M.: Nem könnyű választani, de talán A zeneimádót, amelyet szeptemberben fogunk bemutatni a BMC-ben. Rendezője és főszereplője Szemenyei János, a zenéjét pedig Horváth Balázs írja. Az a darab főhőse az autó zörejétől kezdve a HÉV nyikorgásán át a fakopáncs által kiadott hangokig szinte mindenben egyfajta zenét hall meg – ezekből a zörejekből állnak majd össze a darabot alkotó közismert dallamok. A zene ugyan biztonságot és örömöt nyújt számára, magába zárkózottsága azonban akadályozza a valódi kapcsolatok kialakításában. A nézők bevonása szükséges ahhoz, hogy a Zeneimádó megtapasztalhassa a közösség erejét és azt, hogy a zene nemcsak egy személyes menedék, hanem egy közös nyelv is lehet, amely összeköti az embereket. Ha most lennék gyerek, szinte biztos, hogy ezt az előadást várnám a legjobban.
Egyik legizgalmasabb évadának néz elébe a Danubia Zenekar, amely évről évre feszegeti a zenei határokat. Fellépési helyszíneinek száma folyamatosan nő, új évadukban pedig az Erkel Színház szinte ugyanolyan fontos játszóhelyükké válik, mint a Zeneakadémia, egyes koncertjeikre pedig a nagy érdeklődés miatt már most érdemes jegyet váltani. Hámori Mátét kérdezzük A diótörőről, csokigolyóról és a klasszikus zene népszerűsítésének egyedi és különleges megközelítéséről.
Rögtön feltűnt, hogy a címadásban is kedvelik a játékosságot. Talán a legizgalmasabbnak tűnő előadásuk A zenegyűlölő 1.0, amely komolyzenei koncert és stand-up is egyben. Ebben a műsorukban Janklovics Péterrel állnak közösen színpadra. Mit érdemes tudni erről a különleges műfajú előadásról?
H. M.: Hála Istennek évek óta nagy sikerük van ezeknek a koncerteknek. Biztosan vannak olyan gyerekek, akik a korábbi rossz élményeik miatt idegenkednek a komolyzenétől, emiatt túlságosan formálisnak tartják a klasszikuszenei koncerteket. Ez a korosztály általában nem is igazán érti még a komolyzenei eseményeket körüllengő általános sznobériát – és ez valójában nem is probléma. A zenegyűlölő előadást pont számukra találtuk ki, hiszen mi is azt valljuk, hogy valójában nyugodtan lehet nevetni azokon a teljesen értelmetlen, formálissá merevedett, bugyuta dolgokon, amelyek a klasszikuszenei koncerteken felmerülhetnek. Ezzel együtt ezeken az alkalmakon a gyerekek meghallgatnak egy koncertnyi klasszikus zenét, és az élőzene hatására a műsor végén az imént említett ellenérzések felszabadulnak. A zenegyűlölő mellett ugyanúgy szeretik a nézők az Erkel Színházban futó A zenegyűlölő 2.0-t is, amely az operát állítja pellengérre.
A Mozart, a csokigolyók sztárja című műsoruk július 21. után augusztus 3-án lesz látható a Danubia Szalonban. Mi áll a hasonlóan hívogató cím mögött?
H. M.: A Mozart, a csokigolyók sztárja régóta futó eseményünk, és kimondottan a kisgyerekeknek és családjaiknak szóló, úgynevezett beavató koncert. Ennél a műsorunknál kiemelten fontosnak tartom, hogy sok legyen benne a humor és a nevetés. Ahogy az előbb mondtam, ha sikerül áttörni a gátakat, onnantól a zenének és az ahhoz kapcsolódó történeteknek több esélyük van. Küldetésünk, hogy az elidegenítőnek ható sztereotípiákat – mint például hogy a komolyzene nehezen megérthető műfaj lenne – leromboljuk. A Mozart, a csokigolyók sztárja és a különböző családi koncertjeink egyaránt felveszik a harcot ezekkel a sztereotípiákkal.
A Semmi komoly című sorozatuk 2024 őszén a MOMkultban és a Budapest Music Centerben (BMC) folytatódik. A sorozat korábbi műsorai alapján kijelenthető, hogy az idősebb korosztálynak szóló előadások esetében is kedvelik az újító, szokatlan megoldásokat…
H. M.: Az idén indított Semmi komoly koncertsorozatunkban két, látszólag távoli zenei világ közös pontjai találkoznak. Ennél a műsorunknál is kifejezett célunk, hogy bebizonyítsuk, van átjárás a műfajok között, és hogy rámutassunk a műfajokra jellemző meglepő hasonlóságokra. Nagy sikere volt a Pál István Szalonnával és bandájával közös korábbi koncertünknek, amelyen Bach D-dúr szvitje népzenei reflexiókkal bemutatott verzióban is elhangzott. Most ősszel pedig Puccini-darabok és a soul műfaj házasítása lesz terítéken két kiváló fellépő, Tóth Vera (soul) és Ádám Zsuzsanna (opera) szereplésével. Ezen az alkalmon öt különböző érzelmi állapotot bemutató Puccini-ária és öt soul klasszikus lesz hallható. A koncert azt hivatott bemutatni, hogy mindkét műfaj ugyanazokat az emberi érzéseket fejezi ki a maga zenei nyelvén: a soul egy jazzműfaj, amely ugyanazokat a témákat járja körül, amelyeket a Puccini-operák többsége is. Bízom benne, hogy a koncertünk után a zenét, amelynek különböző részterületeit hajlamosak vagyunk teljesen különállónak látni, egy hatalmas óceánként tudjuk majd elképzelni. Remélem, hogy aki meghallgatja ezt az előadást, rácsodálkozik, hogy a zene sokkal nagyobb egységet képvisel, mint ahogy elsőre gondolná!
Idén a dupla zeneakadémiai fellépésük mellett az Erkel Színházba is elviszik sokak karácsonyi kedvencét, A diótörőt.
H. M.: Ezekre az előadásainkra már most szép számmal fogynak a jegyek, ami annak tudatában, hogy valóban A diótörő az egyik legkedveltebb karácsonyi előadás, talán nem is annyira meglepő. Reméljük, most már hagyomány válik abból, hogy felkérésünkre minden évben egy neves író az általunk játszott balettzene mellé elkészíti saját Diótörő-parafrázisát. Tavaly Cserna Szabó András átiratában hallhattuk az eredeti történetet, idén pedig Lackfi Jánost kértük fel, hogy az ő értelmezésében készüljön el Csajkovszkij klasszikus történetének átirata. Az így elkészült művet Takács Nóra Diána színművész olvassa fel a balett zeneszámai között. Ugyanakkor nem kívánunk feltétlenül versenyre kelni A diótörő klasszikus balettelőadásával, csupán magán a történeten próbálunk – újabb és újabb kreatív energia bevonásával – csavarni egyet. Bízom benne, hogy a családoknak is legalább ugyanannyira szórakoztató lesz az előadás, mint nekünk, zenészeknek.
De nem csak klasszikus, sokak által ismert darabok szerepelnek repertoárjukon. Hogyan látja, küldetésük során sikerülhet-e más, kevésbé ismert műveket hasonlóan népszerűvé tenni?
H. M.: Zenekarunk védjegye, hogy nem csak a legnépszerűbb darabokat játsszuk, mivel azt gondolom, hogy egy zenekarnak többféle réteget kell megszólítania, többféle missziót kell magáénak vallania. Az elmúlt tíz évben kifejezett célunk volt, hogy zászlónkra tűzzük a kevésbé játszott remekműveket. Talán kevesen tudják, hogy mi mutattuk be idehaza először Sosztakovics IV. szimfóniáját, és hogy a mi együttesünk játszotta először Magyarországon és Németországban Kurtág György A játszma vége című darabját. Az tehát csak az egyik szempont, hogy mivel tudjuk minél több olyan emberhez eljuttatni a klasszikus zenét, aki egyébként idegenkedik ettől a műfajtól.
Immár több mint tíz éve művészeti vezetője a Danubia Zenekarnak. Annak idején hogyan fogadta együttese a koncepcióváltást?
H. M.: Inkább úgy fogalmaznék – minden nagyképűség nélkül –, hogy én adtam egy koncepciót a zenekarnak, amivel érkezésem előtt még nem igazán rendelkezett. Azt a feladatot kaptam, hogy adjunk valamilyen irányt az együttesnek. Rugalmas együttesről lévén szó, a zenekartagok alapvetően könnyen alkalmazkodtak az új helyzethez, hiszen közülük többen már az érkezésem előtt vettek részt akár színházi, akár filmes munkákban. Ha volt is ellenérzés némely zenészben a koncepciómmal szemben, amikor a koncertek végén látták a gyerekek őszinte örömét, a közönség lelkesedését, közös munkánkat ők is valódi sikerként könyvelték el.
Az eddigiek alapján úgy látom, nemcsak a Danubia Zenekarnak, hanem személyesen Önnek is küldetése, hogy megszerettesse a komolyzenét az egészen kicsi gyerekekkel is. Milyen személyes élményből származik a motivációja?
H. M.: Kisiskolás koromban magam is részt vettem gyermekkoncerteken, viszont sajnos nem szereztem jó élményeket általuk, mivel egyáltalán nem voltak gyerekcentrikusak, azaz nem igazán voltak gyerekekre hangolva. Közepes minőségű barokk zenei koncerteket hallgattunk, amivel abban az esetben nem lett volna baj, ha jó adottságokkal rendelkező koncertteremben lettek volna megrendezve – ám nem így történt. Kifejezetten rossz élmény volt, hogy az általam már akkor szeretett műfaj lekerül az iskolatársaim radarjairól, és bár már akkor szerettem volna ez ellen tenni, erre még néhány évet várnom kellett. Zeneakadémista koromban az első megkereséseim között pont ifjúsági koncertek voltak – ezeket egyik befutott karmester sem vállalta volna. Számomra viszont éppen jól jöttek ezek a felkérések; több, fiataloknak szóló operát is rendeztem akkoriban. Azóta, több mint húsz éve végzem ezt a munkát, és talán tényleg az a legfontosabb misszióim, hogy a gyerekek első zenével való találkozása élményszerű legyen.
Ha Ön most lenne gyerek, melyik koncertjüket várná leginkább?
H. M.: Nem könnyű választani, de talán A zeneimádót, amelyet szeptemberben fogunk bemutatni a BMC-ben. Rendezője és főszereplője Szemenyei János, a zenéjét pedig Horváth Balázs írja. Az a darab főhőse az autó zörejétől kezdve a HÉV nyikorgásán át a fakopáncs által kiadott hangokig szinte mindenben egyfajta zenét hall meg – ezekből a zörejekből állnak majd össze a darabot alkotó közismert dallamok. A zene ugyan biztonságot és örömöt nyújt számára, magába zárkózottsága azonban akadályozza a valódi kapcsolatok kialakításában. A nézők bevonása szükséges ahhoz, hogy a Zeneimádó megtapasztalhassa a közösség erejét és azt, hogy a zene nemcsak egy személyes menedék, hanem egy közös nyelv is lehet, amely összeköti az embereket. Ha most lennék gyerek, szinte biztos, hogy ezt az előadást várnám a legjobban.